UTOLSÓ FEJEZET • A csodatevő szent
UTOLSÓ FEJEZET • A csodatevő szent
Trenk Ferencet csakugyan elítélte a főhaditörvényszék – életfogytig tartó fogságra.
Miért? Talán a kegyetlenkedéseiért, miket a háborúban védtelen lakosokon elkövetett? Talán a kirabolt templomokért? A legyilkolt tisztekért? Talán a saját felesége megöléséért? Talán az ördögimádásért? A vallás kicsúfolásért? Talán az orgyilkosságért? – Nem! Ezek mind pehelykönnyű bűnök voltak a bécsi törvényszék aranymérlegén. – Elítélték Trenk Ferencet a sziléziai molnárleánnyal eltöltött pásztoróráért örök fogságra, a kvalifikált ártatlanságnak fizetendő nyolcezer forint bírságra, s az invalidusalapítványt öregbítő tizenötezer forintnyi váltságdíjra.
Apellálni csak a királynőhöz lehetett. Mária Terézia pedig el volt fogulva a gyóntató papja információja által, aki Trenk Ferencet egy új pokolszkizma prófétájaként mutatta be (talán nem is alaptalanul). A királynő helybenhagyta az ítéletet. Csak egy pontot törült ki belőle: a vagyonelkobzást.
Az éles eszű uralkodónő keresztüllátott az egész cselszövényen, szigorúbban elítélte a bírákat, mint a bűnöst.
Pedig ezáltal azoknak porba esett a pecsenyéjük!
Hiszen nem ez ellen a sánta lábú, fekete képű emberi szörnyeteg ellen volt intézve az ő egész hajszájuk; hanem annak a felgarmadolt kincsei ellen. S a királyné kegyes jobbja ezt a prédát ütötte ki a kezükből. – Trenk Ferencet elvitték Spielbergbe, várfogságra; de az egész vagyonát birtokában hagyták: rendelkezhetett, intézkedhetett a nagy birtokairól tetszése szerint.
Löwenwaldéknak koppant a szája az elesett zsákmány után.
Ekkor aztán új metódust kezdtek a prédaszomjasok. A polgári per útján fosztani ki a foglyot.
Ami furfangot csak megenged a magyar és osztrák magánjog (pedig sokat megenged) a világos birtokviszonyok összezavarására, azt mind alkalmazásba vették. Hamis hitelezők, áladományozások, költött inskripciók, elévült kötelezettségek, bolond fogadások, koholt szerződések, becsempészett végrendeletek, kodicillusok, ismeretlen emberek követelései, kezességi jótállások, kegyes legátumok úgy nőttek fel ellene, mint eső után a gomba a harasztból. Rövid időn Trenk Ferenc a harmincnyolc bűnvádi per helyébe kapott hatvanöt polgári processzust.
És az mind hamisság volt! De ez a sokszoros hamisság úgy össze volt szőve, fonva, gubancolva, hogy nem bírt kiszabadulni belőle. – Egy szegény bezárt rab, aki nem járhat a megcáfoló bizonyítványok után. A gonosz hínár felnőtt az ajka széléig. Fuldokolt bele.
Ekkor aztán, mikor érezte, hogy a víz fenekére húzzák, még egy ötlete támadt: emberfölötti, ördögökkel atyafias terv.
Egyszerre elkezdett a börtönében pietista lenni: kegyességet negélyezett; a brünni barátokat hívatta magához, azokkal imádkozott, pénzt adott nekik kápolnaépítésre.
Mikor aztán híre futamodott, hogy Trenk Ferenc megtért, akkor folyamodott a királynőhöz, hogy engedje meg neki, miszerint végrendeletet tehessen. A királynő beleegyezését adta, s Trenk Ferenc a kiküldött hivatalos közegek előtt lediktálta a végrendeletét, melyben Frigyes unokaöccsét nevezé meg általános örököséül.
A végrendelet aláíratott, megpecsételtetett, az archívumba letétetett.
– No, most hagytam az öcsémnek valamit – mondá Trenk Ferenc –, amivel halálom után is és az ő holta napjáig bosszanthatom.
De még egyebet is elért vele. Azt, hogy a kapzsi ellenségeinek maga helyett, aki négy fal közé van szorítva, adott olyan küzdő felet, aki őket porig tudja majd verni.
Mert Trenk Ferenc elhatározta, hogy meghal.
De nem úgy, ahogy más rendes ember szokott meghalni, akiről két napig a temetése után beszélnek, akkor elfelejtik. Ő úgy készült meghalni, hogy aki a nevét meghallja, az vagy a lelke üdvösségéért fakadjon buzgó imára, vagy elkezdjen káromkodni.
Egy reggel azt mondá az asztaltársainak (az is a halálérzetét jelezte, hogy traktált; minden ebédhez meghívta a garnizon tisztjeit):
– Cimborák. Nekem már lőttek! Az éjjel álmomban megjelent Assisi Szent Ferenc, s tudtomra adá, hogy a nevem napján, amely őneki is névnapja, pontban tizenkét órakor délben meg fogok halni. Hívassátok nekem ide a brünni gvárdiánt: hadd gyónjak meg neki.
A tisztek nagyot nevettek ezen a beszéden. Trenk Ferenc olyan egészséges volt, mint Sámson. – Hanem azért elhívatták hozzá a gvárdiánt. Trenk Ferenc meggyónt a papnak, aztán együtt ebédelt vele, ugyanazon pohárból itatva a gyóntatóját, amiből maga ivott. És akkor átadott neki kétszázezer forintra szóló utalványokat a titkos bankárjához, melyek, jótékony alapítványokra voltak szánva.
Ez már komoly dolog volt.
A másnapi ebédnél azt mondá az asztaltársainak Trenk Ferenc:
– No, már most bizonyos, hogy elmegyek az örök boldogságba. Az éjjel megjelent előttem a gyóntató atyám, jelentve, hogy ő már előrement a boldogultak világába, s ott fog reám várni a mennyország kapujában.
Ezen megint nagyot nevettek a tiszt urak.
Harmadnap azonban hírül hozta a staféta, hogy a brünni gvárdián, amint átadta Károly hercegnek a levelet a jótékony célra hagyott adományokkal, egyszerre rosszul lett, s mielőtt orvost hívathattak volna, meghalt.
Ekkor aztán kezdtek az emberek borzadozni.
Trenk Ferenc szent ábrázatot meresztett: „Most már én következem!” Azzal lenyíratta a haját, a fején kerek pilist borotváltatott, felöltötte a kapucinus csuhát; elmondta a hiszekegyet, megbánta a bűneit, s aztán tartott egy nagy prédikációt, egy óra hosszáig, mindenkit a kegyes életre és a jótékonyság gyakorlására intve. – Azzal lefeküdt, és csendesen elaludt.
Másnap volt Szent Ferenc napja. A déli lakomához mind felgyűltek ismét a tiszt urak, akik között az ünnepelt Trenk a kapucinus csuhában jelent meg. Azok sokat tréfálkoztak vele, ő pedig komolyan vette a dolgát.
Délfelé leültek az asztalhoz, Trenk Ferenc kivette az óráját, megnézte.
„Dicsértessék az Úr neve! Az én időm eljött.”
A tisztek nevettek rajta.
És amidőn a toronyban elkezdtek délre harangozni, a vendégtársak elrémülve látták, hogy Trenk Ferenc arcának a bal oldala halálsápadtra válik; a két kezét összekulcsolja, a feje hátrahanyatlik, a szemei kinyílva merednek fölfelé; szólítják: nem felel, meg van halva.
– Mirákulum! Mirákulum! – kiálta minden ember, aki a jelenetnek tanúja volt, s az előzményeit ismeré.
S ezzel a meghalással Trenk Ferenc magát a csodatevő szentek közé
emelte.
Ez volt a kicsinált terve.
Jól kiszámította a dolgát. Birtokában volt a rejtélyes aqua toffanának, melynek méreghatását napjára ki tudták számítani; a gyóntatójának és magának olyan adagokban mérte azt ki, hogy egymást kétnapi időközökben követték a más világba.
És ezzel elérte azt, hogy az ellenségein bosszút állt, azokat megfosztotta fáradsággal szerzett prédájuktól; magát pedig fölemelte a kegy alakjai közé, akinek a sírjához, mint csodatevő helyhez, búcsújárással tódul a nép közelből, messziről, s a kigyógyult sánták odatámasztják a mankóikat a síremléke párkányához.*
Mémoires de Frédéric Baron de Trenk, augmentés d'un tiers, par M. M.*** 1789.
