MÁSODIK FEJEZET • A diadalszekér alatt
MÁSODIK FEJEZET • A diadalszekér alatt
– Micsoda? – kiálta fel Trenk Ferenc, mikor azt a kegyelmes ítéletet felolvasták előtte. – Én fizessek tizenkétezer forintot ezeknek a kapcabetyároknak? Soha! Egy rézkrajcárt sem!
S azzal fogta magát, kocsira ült, senkinek agyőt sem mondott, leutazott Szlavóniába a birtokára, s ott vadászott dámvadakra meg vadkanokra, s nem törődött az egész pandúrseregével. Azt gondolta, hogy majd hívni fogják a bécsi uraságok, ha egyszer meg lesznek szorulva. Ott is maradt, míg a téli fagy be nem fogta.
Csakhogy ez idő alatt ismét egy nagyot fordult a világtörténet.
II. Frigyes a Zsónaföldön, Kesselsdorfnál tönkreverte a szász fejedelemnek osztrákokkal egyesült seregét. A vérengző ütközetben ismét kitüntette magát az ősz A. Z. herceg, akinek a csata után olyan volt a köpönyege, mint a rosta, átlyuggatva golyóktól. Károly herceg tétlenül nézte szövetségese összetöretését. Erre Mária Terézia békét kötött a porosszal, átengedve másodszor is az elveszett Sziléziát. Akkor aztán az egész hadseregével a franciák és spanyolok ellen fordult, akik ez időben valamennyi olasz tartományát elfoglalták. Azokat kegyetlenül el is verte, kikergette Olaszországból. – Hanem ehhez a hadjárathoz semmi szükség sem volt Trenk szabadcsapatjaira.
Trenk Ferenc aztán, mikor észrevette, hogy nem hívogatják, mégiscsak ráfanyalodott, hogy felmegy Bécsbe. Odáig semmi hírt sem hallott a történtekről.
Amint megérkezett Bécsbe, a legelső meglepetés az volt részére, hogy az utcán hólabdákkal meghajigálták. Azt hitte, hogy ez valami félreértés lesz.
De amint a Hohemarktra érkezett, ott már fennhangon kezdték a nevét emlegetni, „du verfluchter”, „du verräther” mellékszók kíséretében.
A piac közepén állt a nagy vasketrec, amelybe a rendőrség által összefogdosott tolvajokat, garázdákat és hübschlerineket szokták bezárni.
Valaki a pellengérketrecből a nevét kiáltá.
Megállítatá a szánkóját; odament. Egyik harámbasáját találta a ketterhäuschenben.
A jámbor elpanaszolá, hogy őtet elfogták, bezárták; pedig semmit sem tett egyebet, mint amit más városokban szoktak. Egypár németnek beütötte a fejét, s egy aranyórát vásárolt – a szabott áron egy ökölcsapásért az órás fejelágyára: no meg, hogy egy apácakolostort vendégfogadónak nézett.
Trenk Ferenc rögtön csörtetett fel Cordua marsallhoz, panaszt tenni az elfogott harámbasája miatt.
– Jaj, barátom – mondá neki a tábornagy. – Ne törd te magad most a harámbasád miatt; hanem védd a saját ügyedet. Te magad is edictaliter kurrentálva vagy propter feloniam.
Trenk Ferenc elbámult.
– Hiszen már megkaptam a felmentő ítéletet.
– Éntőlem meg. De abba nem nyugodtál bele. Most azután új processzust kötöttek a nyakadba, s most már nem én vagyok a bírád, hanem Löwenwalde tábornok.
Löwenwaldéval régi ismeretsége volt Trenk Ferencnek.
Egy ízben, az első burkus hadjárat után találkozott vele Károly főherceg termében, ahol a tábornok irgalmatlanul kikelt a főherceg előtt a pandúrvezérnek Baváriában elkövetett kegyetlenkedése, zsarolásai és pusztításai miatt. Amely vádakra Trenk Ferenc egész röviden és hatásosan csupán egyetlenegy mozdulattal felelt meg, amely mozdulat után a tábornok hő bársonybugyogójának azon a részén, amelyen ülni szokott, Trenk Ferenc csizmatalpának a legtökéletesebb lenyomata volt látható. A főherceg pedig ezen replika fölött olyan jóízűt nevetett, hogy két gomb leszakadt a mellényéről.
Ilyen jó emlékezetű ismeretsége volt Trenk Ferencnek Löwenwalde tábornokkal. – S ez volt most az ő bírája: a haditörvényszék elnöke. Még azt is tudatták Trenkkel, hogy aki ezúttal mint vádló lépett fel ellene, az nem kisebb személyiség, mint Gossau gróf, császári kamarás, az élelmezési osztály főnöke, nagybefolyású férfiú az udvarnál.
Végül pedig az a parancs is közöltetett vele egyenesen az uralkodónő meghagyásából, hogy amint Bécsbe megérkezik, azonnal tekintse magát fogolynak, s a vendéglőben tartott kvártélyát el ne hagyja, amíg érte nem küldenek.
Ezt a parancsot megértve, rögtön sietett Trenk Ferenc a Matsakkerudvarba: ott kikeresteté a kocsiszínből a legpompásabb szánkót, eléje fogatott négy lovat, csengős szerszámmal, s ezzel a készséggel vágtatott végig a belváros valamennyi népes utcáján, a Karintiai úton, a Mennybéli-kapu utcán, a Grábenen, a Glacis-n, a Posztólugason, a Húspiacon meg a Szent Péteren, ahol a legtöbb nép járt: maga hajtotta a lovakat, s kongatott az ostorával nagyokat – alföldiesen.
Estére pedig páholyt vett a. Burgszínházban, ahol éppen Racine-nak klasszikus színművét, Ifigéniát adták. A páholya csaknem szemközt volt a királynőével, szomszédos a Károly fóherceg páholyával.
Még eddig egészen gavalléros volt a truccolása az udvari hatalmasságok ellen.
Az előadás alatt azonban, melyet Trenk nemes figyelemmel hallgatott, egyszer csak hangos beszélgetés vonta magára a figyelmét a szomszéd páholyban. A nevét hallotta emlegetni.
Átnézett a páholyba, s ott látta Gossau grófot ülni, szemben a színpaddal, átellenében egy tisztet akinek csak a revers oldalát láthatá; de akit a hangjáról ismert fel. Az volt Todbitter.
Mikor azok is észrevették az ő ottlétét, elkezdték a társalgást franciára fordítani.
Már az is bosszantá, hogy fölteszik egy Trenk Ferencről, hogy az nem tud franciául! De hát még a diskurzus tárgya! Folyvást őt szólták-szapulták.
A vér a fejébe tódult; elvesztette egészen az eszét. Kirohant a páholyából: be a szomszéd páholyba.
Az útját álló Todbitternek olyant ütött a fejére ököllel, hogy az összerogyott menten. Akkor aztán torkon ragadta Gossau grófot, s azt kezdte el ökölcsapásokkal kikészíteni.
A gróf kardot rántott; de Trenk elkapta bal kézzel a kardját, amivel összevágta a tenyerét; de aközben jobb kézzel annyi ökölcsapást osztott az ellenfelére, hogy az eszméletlenül rogyott a páholy szélére. S mindez az egész színházi közönség láttára történt, őfelsége, a legbájosabb császárné és királynő legmagasabb jelenlétében; szerencsére felvonásköz alatt.
És ez a brutális verekedési jelenet úgy meglepett mindenkit, hogy a pandúrvezért, bosszúja kielégítése után, akadálytalanul engedték a szánkójához visszatérni, s csengős ekvipázsával a vendéglőjéhez hajtatni.
Hanem egy óra múlva aztán fegyveres őrséget állítottak az ajtaja elé, s azontúl, ha az ajtaján kilépett, mindenüvé két fegyveres kísérte elöl, kettő hátul, felvont puskával.
Másnap pedig felvitték a haditörvényszék elé, mely ott tartotta az ülését a fegyvertár épületében, a negyedik emeleten.
Mikor végighaladt a korridóron, egész sereg kellemetlenül ismerős pofatulajdonosokat látott a fal melletti lócákon ülni.
Nemigen nyugodalmas érzés lehet az, mikor az embernek az ötlik az emlékébe, hogy ennek az úrnak a cifferblattján valamikor rajta felejtettem a manupropriámat! – Csupa pofonvert ábrázatok, vagy legalábbis olyanok, amelyek nem kapták még meg a pofont, de láttukra viszket az embereknek a tenyere.
Ezek mind az ellene felidézett tanúk voltak.
Ötvenhárom tanú volt ellene fölcsődítve. Ezeket mind Löwenwalde tábornok szedte össze, kihirdetve, hogy akinek Trenk Ferenc ellen panasza van, az jöjjön elő: egy arany napidíjat kap az egész per tartamára. – Tizenötezer forintot adtak ki csupán a Trenk Ferenc elleni tanúk napidíjára.
Ezekre a tanúkra ő csak nagyot köpött.
„Hazug kutyák! Botot nekik!”
Olyan is volt a tanúk között, aki azt jött bizonyítani, hogy ő sohasem látta Trenk Ferencet a mária-celli búcsún megjelenni. Ez is egyik főbenjáró bűn vádja volt ellene.
Hanem aztán következett a vádak súlyosabbja.
Löwenwalde előadta, hogy Trenk Ferenc ezredest a stratégák azzal vádolják, miszerint a szoóraui ütközet egyenesen az ő szándékos mulasztása következtében vált balvégzetessé az osztrák ármádiára nézve; mivelhogy nem fogadta meg a fővezér parancsát, hogy összes hadseregével támadja meg Frigyes királyt hátulról szoóraui főhadiszállásán.
Erre a vádra Trenk Ferenc nagy nyugodtan előkereste a tarsolyából a Károly főherceg levelét, melyben maga a fővezér bizonyítja, hogy az ő ordinánctisztje, akit Trenk Ferenchez küldött a paranccsal, az ütközet zűrzavarában eltévedt, s csak a visszavonulás után jutott el Trenk Ferenchez, amikor már a parancsolt támadás kivihetetlen és fölösleges volt. Trenk felmutatta a törvényszéknek a fővezér levelét.
– Ejh! – kiálta dölyfösen Löwenwalde. – Károly herceg is egy húron pendül a pandúrvezérével!
Erre a szóra a veszettség dühe állta el Trenk idegeit. Egy szökéssel odaugrott az elnökhöz (pedig csak fél lábát tudta használni), megragadta Löwenwaldénak a torkát, kirántotta az elnöki székéből, „mint a tigris a macskát” odarohant vele az elnöki szék mögötti ablakhoz, azt felszakította, s ki akarta dobni az ablakon. Jó szerencséje volt Löwenwaldénak, hogy a bő elnöki talárja beleakadt az ablak fordítóvasába, különben lerepül a negyedik emeletről.
Erre aztán berohant a rendőrség, Trenket lefülelték, s a félig holt elnököt kiszabadíták kezéből: neki pedig betömték a száját, hogy ne káromkodhasson, s kihurcolták a törvénykezési teremből.
Akkor aztán következett az hogy vasra verjék.
Most már a katonai börtönbe zárták.
És éppen arra a béna lábára verték rá a vasat, amelyet a porosz ágyúgolyó szétzúzott: oda arra az összeforrt csontra, a hiányzó bokái fölé a lánc másik végét meg a keze csuklójára.
Hát így tanítják a rakoncátlan fiúkat engedelmes magaviseletre! Szép dolog. – Tábornokokat megkardlapozni! Prezidenseket ablakon kidobálni! Most már aztán majd más hangon fog beszélni.
Egypár napig ott tartották a börtönben kenyéren és vízen.
Akkor ismét felsántikáltatták a pinceodúból a nagyedik emeletre, a haditörvényszék elé. De ott is két katona közé állították, akik szuronyos puskával őrködtek a nyugalma fölött.
Ismét Löwenwalde volt a törvényszék elnöke.
Trenk Ferenc föltette magában, hogy ezúttal hidegvérű nyugalmával fog imponálni a törvényszéknek.
– Trenk Ferenc óbester! – kezdé Löwenwalde. – Az urat azzal vádolják, hogy Szoóraunál Frigyes királyt sátrában elfogta, és azután nagy váltságdíjért szabadon bocsájtá.
– Ki az a gaz… akarom mondani derék férfiú?
– Aki az úrral együtt volt ezen alkalommal.
– Szeretném látni a pofáját, mondok: a becsületes fizimiskáját. Az elnök utasítá az auskultanst, hogy vezesse be a tanút.
Todbitter volt a behívott.
– Ez az a jómadár? Azaz: jó ember, jó ember!
– Beszélje el, kapitány úr!
– Kutya, se kapitány! – vágott közbe Trenk. – Harámbasa volt nálam.
– Vádlott hallgasson! Különben felpeckeltetem a száját. Tudja meg, hogy a pandúrcsapatja őfelsége rendes ezredei közé soroztatott be, s a lovassága huszárezreddé alakíttatott, s tisztjeik rendes sarzséba jutottak.
(Tehát már a szabadcsapatját is elvették tőle!)
– Tehát beszélje el, kapitány úr, hogyan történt Frigyes király elfogatása Szoóraunál?
– No, arra magam is kíváncsi vagyok – dörmögé Trenk Ferenc.
– Ekképpen történt – fogott hozzá Todbitter –, s erre hitemet kész vagyok letenni.
(– Jó pénzért! Nem szóltam semmit.)
– Reggel felé volt, midőn Trenkkel a porosz táborig érkeztünk. A poroszoknak, minthogy az Elba folyó volt a hátuk mögött, ezen az oldalon előőrseik sem voltak felállítva, annyira biztosságban érezték magukat. A király sátorát azonnal megismertük a kitűzött standartéről, s a bejárat előtt felállított ágyúkról; az egyik haubicvető volt; mindegyik mellett gúlába rakva tizenegy gránát, ugyanannyi golyóbis. Két gránátos állt a sátor bejárata előtt. Azok bennünket meglátva, ránk kiáltottak: mi a lózung? Erre az egyiket Trenk vágta le, a másikat én, hogy meg se nyikkantak. Akkor nekem Trenk azt parancsolta, hogy maradjak kívül; ő egyedül lépett be a sátorba, kivont karddal a kezében. A sátorból több percig halk szóváltás hangzott ki, aminek az értelmét ki nem vehettem, s hamisat mondani nem akarok, miután meg kell rá esküdnöm. Csupán annyit tudok, hogy nemsokára lódobogás hangzott a király sátora mögül. Tudni való, hogy a király sátora összeköttetésben áll az ekvipázsa rekeszével, ahol a lovai állnak, ez a sátor mögött van. Innen jött elő egy lovászforma legény két paripával: az egyiken maga ült, a másikat vezetéken hozta. Én megállítottam a legényt: „Ki vagy? Hova mégy?” A legény azt felelte, hogy ő Trenk Frigyesnek a lovásza, a király adjutánsáé; a vezér küldi őt a gazdájához, a két lovával és egy levéllel, mely nem volt lezárva. A levelet elvettem tőle, s elolvastam. Ez volt benne írva: „A magyar Trenk nem visel háborút a burkus Trenk, unokaöccse ellen. Örömömre szolgál, hogy a két paripádat, amit a huszáraim elfogtak, teneked visszaküldhetem.
Trenk Ferenc kezében megcsörrent a lánc.
– Hát nem igaz ez mind? – szólt hozzáfordulva Todbitter.
– Igaz! Gyújtsák alád az igazságodat a pokolban! Csakhogy nem ilyen sorban történt.
– Hadd folytassa a tanú a deponálását! – szólt az elnök.
– Csak azután jutott eszembe, mikor már a lovászt tovább hagytam menni, hogy milyen nagyon hasonlít ez azokhoz a portrékhoz, amiket Frigyes királyról látni minden pamfleten.
– Hahaha! – kacagott Trenk Ferenc. – Nevetnem csak szabad? – A lánca csörgött a kacagás közben.
– Azt gondoltam, hogy üldözőbe veszem a lovászt, és elfogom de ekkor Trenk Ferenc a sátorból kikiáltott rám, és behívott, s velem együtt még két másik tiszttársamat is, akiknek a neve Buntewicz Jóca és Köppenik Hanz. Nyilván abból a szándékból, hogy a menekülő királyt üldözőbe ne vegyük. Mert ez az ok, amiért bennünket mind a hármunkat behívott a király sátorába, olyan világos hiábavalóság, aminek semmi köze a hadi taktikához; és akármelyik katonai auktoritás elé terjesztessék, mind azt fogja rá mondani, hogy evégett semmi szüksége nem volt egy dandárvezérnek három szakaszvezért összecsődíteni, s az ütközet legforróbb hevében ilyenféle utasítást közölni velük.
– S mi volt az az utasítás? – kérdé az elnök.
– Hát, hogy mi lássuk meg élő szemeinkkel, és tanúskodjunk róla, hogy Frigyes királynak az ágyában egy fiatal asszonyszemély fekszik, egész pongyolában. Gavallér ember, ha ilyesmit fölfedez, félrefordul, és nem szól semmit; nem pedig hogy összecsődítse a cimboráit, s megszégyenítsen egy jó családból való hölgyet. Erkölcsből nem tette azt Trenk Ferenc bizonyára; hanem tette azért, hogy senki rá ne jöhessen, hogy a királynak az ágya még azon meleg ahogy elfutott belőle.
Trenk Ferenc érezte, hogy a fejére dobott háló mindjobban összeszorul körüle. Megláncolt kézzel-lábbal toporzékolt, protestálva:
– Mind így volt! De mégis mind hazugság.
– Csak várja el vádlott a tanúvallomás végét – csillapítá az elnök.
– De éppen ez volt vesztére Trenk óbesternek; mert a megszégyenített hölgy kimondta, hogy Frigyes király is ott volt mellette: Trenk mind a kettőjüket együtt lepte meg, s azután a királyt rengeteg summa aranyért futni hagyta. Csakugyan ő volt Trenk Frigyes lovásza.
– Pokolbeli ármány! – ordított Trenk Ferenc, leláncolt öklével fenyegetve a tanút: emiatt a sánta lábát fel kellett emelnie, mely az ökléhez volt láncolva.
– Ne tessék táncolni – monda neki kegyetlen gúnnyal az elnök.
– Hazugság! Hazugság minden szava!
– Hívassék be a második tanú – rendelkezék az elnök.
A törvényszék ajtaján belépett egy hölgy, karcsú termetét még magasabbnak tünteté fel a fekete öltöny, az arca sűrű fekete fátyollal volt letakarva.
Ezt a fátyolt azonban, amint a törvényszék asztalához ért, felemelte az arcáról. Igazán szép asszony volt. Miranda grófnő.
Trenk Ferenc nagyot hördült, mikor ráismert.
– Te itt vagy?
– Igen. Nem vesztem el, ahogy szeretted volna.
– S te most idejössz énellenem tanúskodni!
– Igen. Én, gróf Sch…in tábornokné, jövök tanúbizonyságot tenni Trenk Ferenc báró óbester ellen.
– És te! Egy gróf Sch…in tábornokné nem szégyenled elmondani itt, a törvényszék előtt, hogy Frigyes király szeretője voltál?
– Egy királynak a csókja nem foltot hagy az arcon, hanem glóriát.
Trenk Ferenc odanézett Miranda szemébe. Az vissza az övébe. Trenk Ferenc megérezte, megértette, hogy most egyenrangú ellenféllel áll szemközt. Olyan volt ez a szembetalálkozás, mint mikor az oroszlán a bozótban összekerül a bálványkígyóval, s az a szép szörnyeteg feláll előtte a farkára, mozgó szarvait felegyenesítve, s nyelvét kitolva méregfogai közül. – Érzé, hogy ebben a tusában egész hidegvérére van szüksége, hogy a halálos harapást kikerülje, s amikor lehet, a kígyónak a nyakát kaphassa el.
Reszketett a dühtől. Az ajkait vérig harapta.
– Excellenciás asszonyom, tessék helyet foglalni.
Löwenwalde széket adott a hölgynek, s megillető titulálást.
– És most adja elő, miképpen történt Frigyes király elfogatása Szoórau alatt, a sátorában.
A nő hozzákezdett a meséjéhez.
– Előtte való este a király nagyon sok puncsot ivott, s annak a következtében mélyen elaludt. És így nem hallá meg a robajt, melyet az ellenséges lovasság érkezése támasztott. Én azonban fölébredtem, s felköltém mély álmából a királyt. De már abban a pillanatban félrerántották a sátor függönyét, s belépett egy harcias alak, kezében kivont karddal. „Ki mer ide bejönni?”, kiálta a király. Én ráismertem az alakra, s a király fülébe súgtam: „Fölség! Ez Trenk Ferenc!” A király bámulatosan meg tudta őrizni a nyugalmát. Egész fölényét megtartva, szinte kedélyesen mondá a félelmes látogatónak: „Ah, ön a hírhedett magyar Trenk? Már egyszer nagyon közel voltunk egymáshoz. Kollinnál. Már ott is kicsinyben múlt, hogy ön engem foglyul nem ejtett.” „Igen, egy ágyúgolyón múlt, mely a lábamat összezúzta: ez a megrövidült lábam emlékeztet a találkozóra.” „No, ezúttal jobban kedvezett önnek a szerencse, mondá Frigyes. Sikerült a matt a királynak. Lássuk csak, mit nyer ön vele, ha engem kiszolgáltat a bécsieknek? Én kényszerítve leszek békét kötni, Sziléziát visszaadni a királynőnek. Kap ön valami részt Sziléziából? A háborúnak vége lesz, önt a pandúrjaival együtt hazaküldik Szlavóniába; s elfeledik, hogy volt a világon. A jó aratásnak vége. Én ellenben tudok önnek olyan jutalmat adni, amely önt Magyarországon elsőrendű dinasztává emeli egyszerre. Én ajánlok önnek váltságdíjul százhatvanötezer aranyat, ha most szabadon bocsát.” Ennek a szónak nagy hatása volt Trenkre. „Akkor annak a pénznek itt kell lenni”, szólt nevetve. „Akkor a pénzt is elveszem, s a királyt is elviszem.” „De azt a pénzt nem fogja ön megtalálni.” „Majd meglássuk!” Erre a kardjával összevissza hasogatta a király sátorában levő ládákat, de azokban nem talált egyebet ezüstnél. A sikertelen kutatás után Trenk Ferenc hüvelyébe dugta a kardját, s azt mondta a királynak: „Hol vannak hát az aranyak?” „Előbb adja ön lovagi paroláját, hogy szabadon bocsát, s megmenekülésemet előmozdítja.” Erre a pandúrvezér lehúzta a kesztyűt a kezéről, s a király elé nyújtá. Frigyes kezet adott neki. „Az én becsületszavam vas”, mondá Trenk. „S az én szavam arany!”, mondá a király. Akkor Trenk Ferenc leült az asztal mellé, s a pugillárisából kiszakítva egy lapot, levelet írt az unokaöccsének, amelynek tartalma az volt, hogy ezennel visszaküldi paripáit, melyeket a huszárjai elfogtak a lovászlegényével együtt. Ennek az écurier-nek a livréjében kellett megmenekülni a királynak.
Trenk Ferenc az egész mesemondás alatt megállta, hogy egy szót sem szólt közbe: összeszorította ajkait, s a beszélő arcára nézett merően, torz vigyorgással, mint hasonmása az akkoriban divatos nevető gipsz mellszobornak. – Csak akkor, amidőn a hölgy egy percig pihenőt tartott, tett egy némajátéki mozdulatot, kezével a zöld asztalon álló feszületre, s aztán fel az ég felé mutatva.
A hölgy elérté a néma megintést, s válaszul előbb a keblére tette, aztán a feje fölé emelte a kezét: jelezve, hogy mindarra, amit most mond, kész esküt letenni.
Miranda folytatá:
– Ekkor aztán Frigyes király felfedezé a kincs rejtekét Trenk Ferenc előtt. A tartalék hadipénztár a bombavető ágyú mellé gúlába állított haubicokban van elrejtve: mindegyikben tizenötezer arany. Trenk Ferenc ekkor kilépett a sátorból, s behozott egyet azokból az ágyúgolyókból.
– Ezt én magam is láttam – bizonyítá Todbitter.
– A haubic csapjának lecsavarása után a bomba kétfelé vált, s kitűnt, vékony üveglappal letakarva, az elrejtett aranypénz. Ez sem igaz talán, Trenk Ferenc uram?
Trenk a homlokát ütötte öklével.
– Hogy én ezt a viperát meg nem fojtottam akkor!
Miranda tovább mondta.
– Ezt látva Trenk óbester, odanyújtá a királynak a kardját, s megengedte neki, hogy a Trenk Frigyesnek írott levéllel a sátor hátulsó nyílásán keresztül a lovak rekeszébe osonhasson.
– Elvégezted? – szólalt meg a szünet alatt Trenk Ferenc, amíg az auditor leírta a hölgy vallomását.
– Ennyi volt, amire megfelelni felhívattam.
– Tehát méltóságos és excellenciás grófné asszonyom, tündérszépségű asszony! Nekem legkedvesebb rokonom, ángyikám! Minden szavaddal úgy hazudtál, mint egy piaci cafrangos!
Az elnök rákiáltott Trenkre:
– Árestáns ne sértegesse a tanút! Vagy zsákot húzatok a fejére.
Miranda hideg, kegyetlen nyugalommal szólt oda:
– Csak hadd beszéljen ő az igazi nyelvén. Ezzel karakterizálja ön magát. Hazugságnak mondja minden szavam. Pedig a porosz király által váltságdíjul kapott arannyal töltött haubicok most is ott vannak a matsakkerhofi szállásán: üvegszekrényben, sorba rakva.
Trenk felordított:
– Miért nem öltem én meg ezt az ördögnőt?
A bírák e fölfedezésre nagy izgalomba jöttek.
– Ah, szörnyűség! Még idehozta a bűndíjt! Hallatlan árulás.
Löwenwalde rögtön parancsot adott egy ordinánctisztnek, hogy menjen fel egy patrollal a Matsakkerhofba, egy asszesszor kíséretében, s az óbester szállásán levő haubicokat lepecsételve szállíttassa ide, mint corpus delictit. Addig az inkvizíció szünetet tart.
– Minek szünetet tartani! – szólalt fel Trenk Ferenc. – Elismerem, hogy azok a haubicok arannyal vannak megtöltve. Azt is elismerem, hogy azokat a király sátorából hoztam el.
– Nos, hát akkor mit vágja a tanú szemébe, hogy az hazudik?
– Abban hazudik, hogy az elrejtett kincsnek a titkát Frigyes király fedezte volna fel előttem, díjul az árulásért.
– Hát ki fedezte fel más?
– Ő maga: ez az asszony.
Miranda erre a legnagyobb elcsodálkozást fejezte ki.
– Hát honnan tudtam volna én ezt a titkot? S mi okom lett volna ily rengeteg kinccsel megajándékozni Trenk Ferencet?
– Azért, hogy szabadon bocsássalak; azért, hogy visszaadjam a viganódat.
– No, és szabadon bocsátál? És visszaadtad az elrabolt öltözetemet? Nem kidobtál félmezítelen a király sátorából, röhögő pandúrok csúfságára, odavetve nekik martalékul: engem, a grófnőt, az ángyodat?
– Bolondul tettem! – dörmögé fogcsikorgatva Trenk Ferenc.
– S ha akkor egy harámbasádban nincs több emberi érzés, mint tebenned, hogy megszánjon, felruházzon, megvédelmezzen, hát most ott fekszem valahol az árok fenekén, összetörve, meggyalázva. Nem igaz-e mindez, Trenk Ferenc?
– Átkozott piros viganó! – mormogá Trenk Ferenc. – Megmondta, hogy drága lesz nekem az a viganó! De azért mégis hazudik ez az asszony!
– Uraim! Méltóságos haditörvényszék! – szólt ekkor Miranda a bírákhoz. – Ha van a világon logika, etika, pszichológia; s ha vannak ezeknek örök, megváltozhatatlan szabályaik; akkor lehetséges-e az hogy ha én, Sch…in grófné, Trenk Ferenc közeli rokona, fölfedezek őelőtte egy jól elrejtett kincset, a Nibelungen-dal Rhénusba temetett kincséhez hasonlót: akkor az a mesemódon megajándékozott ember engemet, a jótevőjét, az utolsó testi ruhámtól megfosszon, az őszi dérbe, pandúrok csúfjára egy ingben kitaszítson? Hisz ez nagyobb képtelenség volna a mitológiai chimaeránál! Ez az abszurdumnak a paradoxonnak a megtestesülése volna. Ez karikatúrája volna az ördögnek! Hát lehet-e emberről feltenni ilyen észficamodást?
Trenk Ferenc agyonvert embernek érezte magát ezen logikai, etikai és pszichológiai dedukció után. A két keze leesett a csörömpölő lánccal együtt.
Azt lehetett volna csak válaszolnia, hogy „bizony, pedig én vagyok ilyen karikatúrája az ördögnek! Én ezt mind megtettem.”
Ahelyett magyar nyelven odaszólt Mirandának (azt nem érté a bécsi haditanácsban senki):
– Megrontottál, asszony! A bűnömért nem ítélnek el; hanem az aranyaimért kitörik a nyakamat.
S nemsokára megérkeztek az elkobzott haubicok. Lerakták őket a törvényszék zöld asztalára. Egyenként lesrófolták a kanóccsapjaikat, s szétnyiták a félgömböket.
Igaz volt! Arany volt, amit a hölgy mondott.
Amit ennyi színarany bizonyít, az már nem hazugság.
– Íme, az eltagadhatatlan tanújelei a felségárulásnak.
– Mi védelme van vádlottnak e világos tanújelek ellenében? – kérdezé Löwenwalde elnök.
– Hogy a porosz király kincsét elhoztam, azt elismerem; de hogy azt a királytól kaptam volna, azt tagadom.
Löwenwalde, rövid tanakodás után a bírótársaival kimondá, hogy a terhelő tanú, Sch…in grófné, vallomását eskületéttel megerősítheti.
– S te meg mersz esküdni arra, amit vallottál? – monda magyarul Trenk Ferenc Mirandának. – Nem félsz, hogy elvisz az ördög?
– Ha te tagadhatod az Istent, én tagadom az ördögöt.
S azzal odalépett a feszülethez, s egyik kezét rátéve, másikat feje fölé emelve, megesküdött rá, hogy amit Trenk Ferenc ellen vallott, mind igaz.
A bírák állva hallgatták az eskütételt.
Az elnök inte a poroszlóknak, hogy vigyék vissza az árestánst a börtönbe.
– S ezt mind azért a viganóért tetted velem? – dörmögé Trenk Ferenc Mirandának.
A hölgy azokat a szép szemeit gyilkos vadállat módjára lefelé forgatva, hogy szinte zöld lángot szikráztak, súgott vissza neki:
– Ezt az általad meggyilkolt nővéremért kaptad, Trenk Frányó!
