HARMADIK FEJEZET • A végzetes pamflet
HARMADIK FEJEZET • A végzetes pamflet
Frigyes király diadalmas hadjárata után visszatért fővárosába. Az operák és udvari estélyek évadja megkezdődött.
Amália hercegnő palotája volt ezúttal a legmagasabb társaság központja, ahol a születési nemesség a szellemi kitűnőségekkel együtt mulatott. A színészek komédiáztak a főuraknak, s a főurak a színészeknek. Amália hercegnő volt e bolygórendszernek a napja. Szépsége mindenkit elhomályosított, aki vele versenyre kelt.
Tulajdonképpen nehéz meghatározni, hogy miben állt az a szépség Nagy Frigyes korszakában. Nem volt se fekete haj, se gesztenye színű, se szőke, se aranyveres: minden haj fehér volt, a homlokról felfésülve, feltornyozva, felbodorítva; az arc krétafehér és karminpiros, két-három fekete legyecskével, a szemöldök fekete, jól kirajzolva, a szemek nagyok (a kifestett pillák miatt), a halántékon kék erecskék, az ajkak nedves pirosak. Termetről szó sem volt. A felső részét az alaknak laposra és egyenesre préselte a halcsontból és acéllemezből készült vállfűző, derékon alul pedig következett a léggömb alakú balleine, melyet szétfeszítve tartott az abroncsokból és fehér lószőrből készült vertugadin; s még azonkívül megtoldották a buffantok, s kiegészítették a haránt és körülfutó girlandok. A legyezőkön kívül divat volt a karra akasztott ridikül: egy hímzett zacskó, mely rejté a csipkekendőt, az illatos flakont, a fésűcskét, a tükröcskét, a karmin- és szénplajbászkákat, a pilulás dobozkát, s rendesen egy miniatűr könyvecskét valamelyik divatos költőtől: Grécourt vagy La Fontaine regéit, nonpareille betűkkel, acélmetszetű pikáns képecskékkel.
Ez utóbbi divatért neheztelt is a király. Francia dámáknak jó az ilyen lecture; de a németeknek veszedelmes.
A király fedezett fel egy fiatal német költőt, kinek írói neve Raymund. Becsületes verseket írt, s különösen az eposzra vetette magát. Mire a király befejezte a nagy hadjáratát, Raymund is befejezte a maga Aeneisát, melyben a második sziléziai hadjáratot s annak minden hősét megörökíté (csak saját magát nem örökítette meg a költő).
A király bemutatta a fiatal írót Amália hercegnőnek, és felkérte őt, hogy olvassa fel az illusztris társaság előtt a hőskölteményét. Természetesen és a történethez híven a király alakja volt legfényesebben kiemelve a költeményben; de utána mindjárt a házigazda, A. Z. herceg következett, akinek a szoóri ütközet diadalából az oroszlánrész jutott. Hány golyó lyukasztotta át a köpönyegét, hány lovat lőttek ki alóla? Az mind strófákba volt szedve, s a rímek egészen korrektek voltak: „Kugellöcher = Amors Köcher”. (Gyöngéd célzás a szép hercegnőre.) „Tote Hengste = keine Ängste”. A társaság tapsai jutalmazták a költőt e lendületteljes részletért. Csak a hercegnő nem nyilvánítá tetszését semmiféle külsőséggel. Lehet, hogy szerény volt. A saját férje diadalainak tapsolni nem volna etikettszerű.
A költő azonban megadva az elismerés babérkoszorúit a vezérhősöknek, kiterjeszkedett az epizódok lovagjaira is. Ilyenformán Trenk Frigyesre is rákerült a sor. Achilles volt.
Itt már figyelmesen kezdett hallgatni Amália hercegnő, s a legyezőjével intett az udvarhölgyeinek, hogy ne fecsegjenek.
Achilles halálmegvetéssel rohan az ellenség közé; kardja halált oszt jobbra-balra, míg egyszer átfúrja a kezét a „mörderische Kugel”. De ő azért szilárdul megmarad „im Steigbügel”. Ámbár ez a rím nem volt éppen egészen tökéletes; azért mégis olyan hatása volt annak a hercegnőre, hogy szép szemei egyszerre megteltek könnyel: kénytelen volt a ridiküljéhez folyamodni, a csipkezsebkendőt elővenni, s a szemeiből a könnyet felitatni.
Hiszen természetes dolog! A könnyet fel kell szárítani. Mert ha végig talál csordulni az arcon, nagy hibát fog okoznia koloritban. Valószínűleg mindenki észrevette ezt. Talán a férjet kivéve. Ezeknek az áldott természet azt a kiváltságot adta, hogy ne vegyenek észre semmit.
A király bosszankodott. Azok a bizonyos összesúgások, azok az érthető arckifejezések még jobban felingerelték.
Alig várhatta, hogy a poéta felolvasásának vége legyen.
A főudvarmesterének meghagyta, hogy vezessék a Tyrtaeust a büfébe, adjanak neki enni és inni, fizessenek neki huszonöt aranyat, aztán dugják egy hordszékbe, s cipeljék haza.
A menüett alatt aztán odament a király a hercegnőhöz, s leült mellé. A többiek a tánccal – vagy egyébbel – voltak elfoglalva.
– Maga nagyon elérzékenyült ezeken a klapanciákon, különösen ott, ahol bizonyos Trenk Friciről szólt a vers.
– Úgy tudom, hogy az felségednek is különös kedvence.
– Persze, hogy az. Nem is tudnék nélküle megélni. Ő egyike a legtüzesebb vitézeimnek. Magának a férje elég nagy vitéz; de ő nyomába sem hághat Fricinek. A jámbor herceg csak a szoóri ütegeket foglalta el; de a druszám erős várakat tud bevenni. Az ő diadalai túltesznek az én győzelmeimen.
A hercegnő mosolygott.
A király heroikus kúrára vállalkozott. Egy erős szóval ki akarta gyógyítani a hercegnőt végzetes szenvedélyéből. Ennek a szónak mérgezett tőrként kellett Amália szívébe hatolni.
– Maguk bizalmas lábon állnak egymással, jól tudom. Kérdezze meg csak egyszer Achilles úrtól, egy olyan idilli percben, mit tud arról a szép aranyhajú tündérről, a beneschaui kastélyban; aztán meg a bűbájos markotányosnéról a szoóraui táborban? Csodadiadalról fog magának mesélhetni a fiatal Lancelot.
A hercegnő még mindig mosolygott.
– Felséges uram, én igen jó kútforrásból vagyok értesülve a beneschaui tündér és a szoóraui markotányosné balladájáról. Ha még fölséged nem ismerné, szívesen szolgálhatok vele.
Azzal kinyitva a ridiküljét, elővett belőle egy parányi könyvecskét, apró betűkkel nyomtatva, s odanyújtá a királynak.
Az volt a Bécsben megjelent pamflet, melyben Trenk Ferencnek a botránypere volt megénekelve.
És Frigyes király olvashatá a pamfletból azt a gyönyörűséges történetet az ő szerelmes légyottjáról a beneschaui delnővel, melynek mámora alatt meg hagyta magát Trenk Ferenc által lepetni, s aztán nagy pénzen váltotta meg a szabadon bocsátását.
A részleteken csak annyit változtatott a bölcs bécsi cenzúra, hogy Sch…in grófnéból Sch…in leányát travesztált. Az osztrák tábornok özvegyét átváltoztatta egy porosz tábornok leányára.
A király nagy önmérséklettel bírt. Nem mutatott az arcán semmi indulatkifejezést. Zsebébe dugta a pamfletet.
– Nincs rá szüksége? Könyv nélkül tudja már? – szólt oda a hercegnőnek, s azzal fölkelt mellőle, keresztülsétált a minétet táncolók hadoszlopán, egyenesen Jasinszkyhoz, aki a táncterem oszlopközei közt felállított kártyaasztalnál játszott. Vállára ütött.
– Kelj fel. Beszédem van veled.
– Fölség. Vesztésben vagyok.
A király odadobta eléje az erszényét.
– ltt van. Fizesd ki. Aztán jöjj utánam a könyvtáramba.
– Akkor előbb a bundámért kell mennem.
A könyvtár fűtetlen helyiség volt.
A király türelmetlenül várta Jasinszkyt a könyvtárban.
– No, végre, hogy jössz! Azt hittem, hogy megszöktél. Olvastad ezt a pamfletet?
Jasinszky zavarba jött. Tagadni akart; de a király éles tekintete leolvasta arcáról a gonosz öntudatot.
– Olvastad! Mindenki olvasta már az udvarnál. Bizonyosan a királyné is. Én vagyok az utolsó, aki megtudom.
– Hiszen bolondság az egész, fölség! Tiszta mese.
– Dehogy bolondság! Mikor egy legfelsőbb törvényszék üti rá a „coram me” bélyegét. S most az egész világban azt muzsikálják énekszó mellett, hogy Frigyes király gyáván el hagyta fogni magát a szeretője ölelése között, s arannyal váltotta ki magát egy árulótól.
A király haraggal vágta az asztalhoz azt a pamfletet. Aztán keserű humorral fakadt ki.
– S aztán legalább hazudnának igazat! Mondanák, hogy a Calypso bájaival dicsekedő ördöngös szépasszony csábított el! De kiigazítják Sch…in grófné quidamot az én Sch…in tábornokom leányává. Egy jámbor aggszűz, aki olyan sovány, mint egy mantis religiosa, s a tábori lazarétum ápolónőinek a főnöknője, aki csakugyan velünk járt ebben a minőségben. S most semmi tenger le nem mossa rólam, hogy a vén Emerencia a titkos szeretőm.
Jasinszky meg akarta nyugtatnia királyt.
– Hiszen mindenki kitalálja a tévedést a személyben.
Ez hozta aztán csak igazán haragba a királyt.
– De a mennykő csapkodjon azoknak az eszébe, akik ezt a tévedést kitalálják. Nekem: semmi közöm sem volt ahhoz a némberhez. Hiszen Trenk Frigyesnek a szeretője! Őtet hagytam ott vele a sátoromban, hogy őrizze; nehogy elárulja a haditervünket az ellenségnek. S most az a hóbortos fickó az én nyakamba varrja a saját avantürjét.
– Ez a bécsieknek a ránkönje, akik azzal akarnak maguknak revánst szerezni a kapott vereségért, hogy felségedet elrágalmazzák.
– Mit törődöm én a bécsi janhágellel! Azok hadd bizonyítsák he, hogy köpködni jobban tudnak, mint lőni. S ha ezzel annak az átkozott magyar Trenknek nyakát szegik, hát még azt is mondom nektek, hogy „gut gebrüllt, Löwe!”
A két kezével ugyan egészen más állatot jelzett a király.
– Nekem ezzel a másik Trenkkel van leszámolásom. Ez a szeladon énrám a saját családomban szégyent halmoz. Már a titoktartást sem veszi figyelembe. Úgy hívja a hercegnőt, hogy „az én napom”! És amellett tart magának egy „holdat” is. Ha azt a hercegnő megtudná, bezárná előtte az ajtaját. Nem tudhatja meg! Au contraire! Ez a legény énrám ruházza át a kettős hűtlenség bűnét. S most ezzel a pamflettel privilégiumot hoz a kedvesének. Hiszen ha a királynak szabad magát nyílt házasságtörésen rajtakapatni, mért nem követné a példáját az egész ország, az udvar, fel az uralkodó családig?
A király Jasinszky előtt nem tudta – nem is akarta – eltitkolni rendkívüli felindulását.
– Egész Európa kacag rajtam! Képzelem, hogy Párizsban hány sanzonettet csináltak rólam! Nem merek Voltaire-rel találkozni. Félek Trenket meglátni, hogy megölöm! Ez a bolond engem kikerget az emberi társaságból! Ezt a bolondot nekem ártalmatlanná kell tennem.
– Én tudnám a módját, fölség.
– Hogyan?
– Eltenni a fiút zár és lakat alá úgy egy esztendőre, amíg lehűl. A börtön igen jó ispotály a szerelem betegeire nézve.
– Jól van. Gondolj ki valamit. Én nem tudom, miért lehetne egy évre bezáratni. A gézengúz különben derék katona, nemes jellemű, hűséges: semmi bűnét nem tudom. Csak ilyen átkozott bolond ne volna.
– Én tudnék valamit, fölség.
– No, hát hajtsd végre. Rád bízom egészen.
