A bakfis
A bakfis
Richárdot azután nem kellett nagyon erőltetni a Plankenhorst család látogatására; járt oda magától is eleget.
Udvarolt a háznál mindenkinek; a háziasszonynak, a leányának és mindennapos vendégeinek. Azt hitte, azért majd nem látnak bele. Jenő öccsét túl boldoggá tette vele. Az ifjú őrülésig szerelmes volt Alfonsine-ba.
Az igaz, hogy igen szép hölgy volt; eszményi arc, alak. Finom, tökéletes vonások, nemes hajadoni tekintet; báj és kellem minden arcjátéka.
De milyen sötét lélek lakott ez angyalarcon belül!
Ez a két ragyogó, égszínkék szem balcsillagzat volt; minőről azt mondta az asztrológ: „Aki e csillag alatt útra indul, elvesz az!”
Egy este a szokott estély végeztével szobaleányával vetkőzteté magát Alfonsine. Külön hálószobája volt anyjáétól.
A komornáját mamzell Bettinek hívták.
Mikor egyedül voltak, azt kérdezé komornájától Alfonsine:
– Mit csinál a bakfis?
Bakfis persze annyit tesz, hogy sült hal. Hanem akik a német nyelvben e szónak valami különösebb gyöngéd értelmet akarnak adni, azok gondolnak alatta holmi olyan kis felserdült leánykákat, akik már nem gyermekek, de azért még ráérnek várni a főkötőig; akik még ártatlanok és ostobácskák; akik már éreznek valamit a szívükben, de nem tudják, hogy mit; fecsegnek és nem tudják, hogy miről; a tréfát komolynak, a komolyat tréfának veszik, s a legelső szép szót, amit nekik mond valaki, arany gyanánt kapják. Ez a bakfis.
– A bakfis tanul úszni – felelt ravasz arcfintorítással a mamzell.
– Még mindig vezérkötélen? Még nem szabadult fel?
– Majd nemsokára – szólt Betti, Alfonsine hajfürteit kibontva, hogy éjre másként fonja. – A múltkor, hogy kibontotta a haját, azt kérdezte: „Melyikünk haja hosszabb? Az enyém vagy Alfonsine-é?” s körül beterítette magát vele.
– Haha! a bakfis!
– Én azt mondtam neki, az övé szebb.
Ezen mind a ketten összenevettek.
– Tehát tudja már magáról, hogy szép?
– Afelől én is igyekeztem őt felvilágosítani, hanem ez éppen ellenkező hatással van rá. Egyszer felvilágosítottam afelől, hogy igen jól áll neki a nevetés, gyönyörű fogsorai vannak; azóta, mikor nevet, befogja a száját. Máskor megmagyaráztam neki, hogy szép, magas homloka milyen vidám tekintetet ad arcának; azóta lehúzza a haját a homlokára, hogy keskeny legyen.
– Kérkedés az! Azt mondja magában: „Annyira szép vagyok, hogy el kell titkolnom egy részét.” Nem ábrándozik-e?
– Furcsa az nála. A minap a baronesse-nek egy főkötőjét föltette a fejére, s megnézte magát a tükörben, s aztán nevetett: „Milyen különös volna az, ha én asszony volnék.” És azóta sokszor előhozza azt, és képzelgeti magában: „Vajon mi dolgom volna nekem, ha asszony volnék? Ezt főzném, azt főzném az uramnak. Este várnám a kandalló mellett, hogy hazajön; egymás mellett ülnénk, aztán olvasnánk egy könyvből, ennénk egy tányérról, innánk egy pohárból, aztán úgy neveznők egymást, hogy »szívecském«. Ha mulatságba mennénk, mindig egymással táncolnánk.”
– Tehát gondolkozik felőle? – szólt Alfonsine, ravasz tekintettel pillantva fel Bettire.
– Sokszor előhozom neki, hogy milyen rossz sorsa van itt. Milyen megvetőeg bánik vele a két baronesse; hogy lenézik, szidják, mint a cselédet, nyomorultul járatják, akár egy szobaleányt; azon sokat kesereg.
– Az jó.
– Előttem ugyan mást mond. Azt mondja, hogy ez mind jól van így; de én sokszor rajtakapom, hogy éjjel, mikor azt hiszi, hogy mindenki alszik, sír és nyugtalan.
– Beszél-e valakiről?
– Minden férfiról szokott fecsegni, aki csak a háznál megfordul; kibeszéli, amit gondolt felőlük: ez szép ember, az kiállhatatlan, ez tréfás, amaz unalmas. Csak egyről nem akar beszélni soha.
– Tudom.
– Hanem ha annak a nevét előhozom neki, mélyen elpirul. Arról azután hiába beszélek neki akár jót, akár rosszat – nem tudok belőle kivenni semmit.
– Hát az jár-e körüle nagyon?
– Vigyázok rá. Szörnyű óvatos. Ahol összetalálkozik Edittel, más ráncba szedi arcát, szemébe nem kacsint, fejhajtva üdvözli; alig szól hozzá pár szót. Ismerem én már ezt!
– Szegény kis bakfis! Csináljon neki örömet, Betti! Holnap új ruhát kap. Egy öltönyömet elrontotta a szabó; az neki jó lesz.
Betti mamzell nevetett.
– Azt a rózsaszín tarlatánt? Hisz az báli ruha!
– Azért jó lesz neki. Hadd örüljön neki. Beszéljen neki olyanformát, hogy eddig csak azért volt mellőzve, mert úgy tekintettük, mint gyermeket. De most már kinőtt belőle, s most már ő is házi kisasszony lesz. Taníttatjuk táncolni, zongorázni, énekelni.
– Komolyan?
– Csak mondja ezt neki. Be lesz ezután vezetve a társaságba; meg lesz mindenkinek mondva, hogy ő családtag.
– Ha ezt ma este elmondom neki, reggelig nem alszom tőle, mert folyvást arról fog fecsegni. Különösen az énekléshez nagy kedve van.
– Szegény kis bakfis! Ugyan tegye meg neki ezt az örömet.
…Óh, szívtelen Jezabel!
Néhány nap múlva meghívást kapott Richárd Plankenhorstékhoz.
Csak en famille lesznek; whistpartie, teázás és Alfonsine énekel.
Richárd örömest fogadott már minden meghívást e családhoz, akármilyen unalmas mulatságokkal kecsegtettek is azok.
Nem is úriaskodott a későn jövetellel, inkább előreigazította az óráját, hogy legyen mentsége, ha ő az első megérkező.
Most is úgy járt.
Az előszobában, hol a komornyik átvette a kardját, köpönyegét, még nem látott idegen felöltönyt a fogason.
– Talán én vagyok megint a legelső? – kérdé a komornyiktól.
– Igenis – feleli az mosolyogva, s nyitotta előtte a teremajtót.
A teremben mamzell Bettivel találkozott Richárd; az tett-vett valamit.
– Korán jöttem tán, mamzell Betti?
A mamzell pukkerlit csinált, és mosolygott.
– A baronesse még nincsen idehaza, de mindjárt haza fog jönni. A kisasszony odabenn van.
Richárdnak nem volt ez új dolog. Akárhányszor találta Alfonsine-t egyedül (természetesen társalkodónéja ráadásával), s kellemesen el lehetett vele fecsegni. Finom emberszóló volt. Zongorázni és énekelni is tudott csinosan.
Most is hallott a két szobán keresztül valami énekhangot Richárd; csupán az tűnt fel neki, hogy ez a hang sokkal erősebb és csengőbb, mint különben szokott lenni; de hát, gondolhatta, talán olyankor mindenki jobban énekel, ha nem hallgatják – ha ugyan gondolt efelől valamit.
Benyitott a harmadik szobába, honnan az énekhang jött – és ideje maradt észrevétlenül maradhatni a meglepetés néhány pillanatáig.
A zongora előtt nem Alfonsine ült, hanem valaki más.
Az első percben alig akart ráismerni Richárd.
Edit volt az, szokatlan, bálias öltözetben és hajdíszítéssel. Rózsaszínű, kivágott ruhát viselt, mely szép nyakát, gömbölyű vállait látni engedé. Valami népies románcot énekelt iskolázatlan, de szimpatikus, csengő hangon, s hozzá, tudatlanok szokása szerint, egy ujjal verte a zongora billentyűit. Egyedül volt a szobában.
Richárd sokáig megengedte magának, hogy ezt az elefántcsonton ugráló kezecskét bámulja, míg egyszer Edit felvetve szemeit a zongoráról, megpillantá a hozzá közelítőt.
Első mozdulata az volt, hogy kezével betakarta a keblét. Még szokatlan volt neki ez a viselet. Hanem azután eszébe jutott, hogy oda éppen rossz helyre tette a kezét, s azután végigereszté azt rózsaszín ruháján, s eléje lépett az őt üdvözlőnek.
Arca égett, és szíve dobogott erősen, hangja alig akart szolgálatára lenni, midőn Richárdnak rebegé:
– A bárónő nincsen idehaza.
Richárd úgy szánta szegény gyermeket.
– És Alfonsine kisasszony? – kérdezé tőle.
– Együtt mentek el. A Burgba hívattak sietősen. Csak későn fognak hazajönni.
– Öcsém nem volt itt?
– Ő még korábban elment.
– S nem mondta a bárónő, hogy vendéget vár?
– Azt mondta, hogy komornyikját megbízta eljárni a mára meghívottakat, hogy a „cercle” holnap tartatik meg.
– Csodálatos, hogy azt nekem nem mondta a komornyik, mikor bebocsátott. Bocsánat, Edit kisasszony, hogy háborítottam kegyedet. Üdvözletemet, kérem, adja át a bárónőknek.
Azzal meghajtotta magát hidegen, komolyan, és eltávozott.
Szándéka volt a komornyikot megpirongatni a mulasztásért, hanem azt nem találta az előszobában sehol. S a főajtó, amelyen a lépcsőtornácra ki kelle jutnia, be volt zárva s a kulcs lehúzva a zárról.
Arra kellett magát szánnia, hogy ismét a nagy termen keresztül a cselédszobákhoz vezető ajtón át távozzék el.
Azt az ajtót is zárva találta.
Még egy kijárást ismert, melyen keresztül a konyhából szoktak az ebédlőbe járni. Azt is megpróbálta, az sem nyílt ki.
Az ebédlőben volt a csengettyűhúzó, mely a cselédségnek szól; azt megrántotta háromszor-négyszer erélyesen, azután várt sokáig – semmi nesz.
Még egyszer visszament az előszobába, azt még mindig üresnek találta. Itt senki sincs.
Szíve oly hangosan dobogott, hogy felriasztá alvó lelkét.
Itt valaki egy végzetes játékot űz, melynek nem tudja még, mi lesz a vége.
Ismét letette kardját, köpenyét, s visszatért abba a szobába, ahol Editet hagyta.
Lépteinek hangjára eléje jött a leány. De most már nem égett az arca rózsapírban, halavány volt. Szemei nyugodtan néztek Richárdra. Nem remegett, nem volt zavarban.
– Megbocsásson, Edit kisasszony – szólt Richárd –, minden ajtót zárva találok magam előtt, s az egész háznál senki sincsen, aki kieresszen.
Az oldalfalon Alfonsine életnagyságú arcképe volt nagy, aranyos rámában. Richárdnak úgy tetszett, mintha e szép tündérarc kegyetlenül mosolyogna e jelenetre.
Edit azonban nyugodt közönnyel felelt:
– A cselédek bizonyosan az udvarra mentek. De ez nem baj. Itt van a főajtónak második kulcsa, azzal én majd kibocsátom önt.
A falon függött egy nagy antik rácsozatú, remek kulcstartó. Editnek Richárd mellett kelle elhaladnia, hogy e kulcstartóhoz jusson. Midőn melléje ért, Richárd elállta az útját.
– Egy szóra, Edit! Tudja-e ön, mire gondolok én most e percben?
Úgy tetszett, mintha az az angyali szép arckép ott a falon az ifjú vállán keresztülhajolva a kárhozat szóváltását folytatná annak feldobogó szívével. Richárd úgy érzé, mintha az egész világ égne körülötte.
Hanem a leány, akinek útját állta, nyugodt maradt, s a legnagyobb lélekjelenléttel felelt neki:
– Ön azt gondolja most magában, hogy „én ennek a leánynak egyszer megfogadtam, hogy még a szememmel se sérthessem meg, tekintetemet sem fogom a kezén túl emelni”.
S a leány két keze összekulcsolva volt ölében.
– Úgy van – szólt Richárd, s keble egyszerre egy egész pokol nyomásától szabadult meg. – És most egyet kérek öntől, Edit kisasszony. Sürgetős levelet kell írnom a bárónőnek. Adhat kegyed nekem írószereket?
Edit a bárónő íróasztaláról felhengeríté a művészi tolólapot, s odamutatott.
– Tessék.
Richárd leült az asztal mellé, és írt. Rövid volt, amit írt, hamar készen lett vele. Azután borítékba tette, s azt ostyával lepecsételé.
Edit ez idő alatt folyvást nyugodtan állt az íróasztal túlsó oldalán, összetett kezeit ölébe leeresztve.
Richárd fölállt, és eléje lépett a lezárt levéllel. Arca nemes volt és tekintete fennkölt. A leánynak egész lelke szemeiben élt, midőn ez arcot vizsgálta.
– És miután kegyed el tudta a szívemben olvasni, hogy mit gondolok, most el fogja tudni olvasni azt is, hogy mit írtam a lezárt levélben most.
S azzal eléje tartá a levél pecsétes felét.
– El tudja-e olvasni?
A leány pedig, amint kezei össze voltak kulcsolva, lassanként fölemelé azokat egész arcáig, s így összekulcsoltan homlokához szorítá azokat, nem gondolva rá, hogy ezzel fölszabadítja a szemközt álló tekintetét, hogy szemeibe láthasson és megláthassa azokban a kétségbeesés, a gyönyör, a fájdalom és felmagasztulás csillagcseppjeit.
– Igen, e levélben ez van írva – mondta Richárd – „Asszonyom, én öntül nőül kérem Editet; egy év múlva nagykorú leszek, akkor eljövök érte. Addig bánjék ön úgy vele, mint az én menyasszonyommal.”
És azzal odanyújtá a leánynak a levelet.
Edit ajkaihoz szorítá hosszasan, kínosan a levél pecsétjét, s úgy nyújtá azt vissza Richárdnak.
Azután Richárd is ajkával érinté a pecsétet, mely kedvese csókjától volt meleg. Ez volt eljegyzésük csókváltása.
– Át fogja ön adni e levelet a bárónőnek?
Edit némán inte fejével, és a levelet keblébe csúsztatá.
– S most egy évig ne szóljunk egymásnak arról, amit egymásról gondolunk. Isten önnel – szólt Richárd. – Ne kísérjen ön ki! Meg ne lássa valaki ezeket a könnyeket. Ezek már az enyéim. Mutassa meg, melyik a főajtó kulcsa. Most elviszem magammal, s holnap vissza fogom küldeni.
Richárd maga átvette a főajtó kulcsát, és eltávozott. Még akkor sem volt a többi szobákban senki. Kinyitotta magának az ajtót, újra be is zárta, és nem talált a házi cselédség közül senkit sem folyosón, sem udvaron.
A leány pedig, mikor Richárd léptei elhangzottak, leborult a földre, s ahol Richárd legutoljára állt, a bársonyszőnyegen meglátszott léptének helye, a leány megcsókolta kedvese lábának nyomát.
Nagyon késő volt, midőn a baronesse és leánya hazaérkeztek.
Edit már saját szobájában volt akkor, azaz hogy abban a szobában, melyet mamzell Betti osztott vele.
– Küldje be a bakfist! – parancsolá Alfonsine. Edit bejött.
– Még ébren voltál, Edit? – kérdé Antoinette asszony.
– Igen, nagynéném.
Antoinette vallató tekintettel kémlelt Edit szemeibe. Nem találta bennük azt, amit keresett. Inkább valami szokatlan önbizalmat, ami eddig nem volt sajátja.
– Nem keresett valaki, míg odavoltunk? – kérdé tőle.
– De igen, Baradlay kapitány.
Mind a két hölgy kereszttűzbe vevé Edit arcát. Hasztalan. Nem gyullad az ki többet erre a névre. Az most már jó helyen van a szívben, s nem szalad ki az arcra minden megszólításnál.
– „Várt” reánk a kapitány? – kérdé Antoinette.
– Csak addig, míg e levelet megírta nagynénémhez – szólt Edit hidegen, s átadta Plankenhorstnénak Richárd levelét.
Most az úrhölgyön van a sor, hogy arca kigyulladjon, midőn a levelet elolvasá.
– Tudja ön, mi van e levélben? – kérdezé izzó tekintetet vetve a leányra.
– Tudom – felelt Edit, s tekintetében annyi öntudat, annyi nemes büszkeség volt, hogy Antoinette dühe megzsibbadt bele.
– Mehet ön szobájába, s lefekhetik.
Edit ment.
Antoinette dühösen veté oda leányának Richárd levelét.
– Nesze! Ez a te őrült eszednek műve!
Alfonsine elsápadt, és reszketett a dühtől, mikor e levelet végig olvasá. Nem tudott szóhoz jutni.
Anyjának arca ki volt kelve a haragtól.
– Azt gondoltad, ugye – szólt összeszorított fogai közül szűrve a szót –, hogy minden ember… Palvicz Ottó!
Ennél a névnél visszatekintett anyjára Alfonsine; és ami gyűlölet, keserűség, bosszú és anyagyilkos kegyetlenség volt ez egyetlen tekintetben, azt szó nem mondhatja ki.
– A te ostoba játszmád el van veszve – szólt Antoinette, a levelet darabokra tépve –, most majd jövök én az enyémmel.
