A tőr hegye letörve
A tőr hegye letörve
Nem robogott eléggé gyorsan a gőzmozdony. Alfonsine a villámmal szeretett volna utazni. A denevérszárny tízszer is megjárta azt az utat, amit a gőz egyszer.
Türelmetlen volt. Vágyott otthon lehetni. Lelkével előresietett. Jólesett, hogy nem volt útitársa, az első helyen utazott; nem vonta el senki közönyös beszélgetéssel; öngondolataival kéjeleghetett.
A bécsi indóháznál ott várta hintaja. Sietett keresztülfurakodni a tömegen, hogy első lehessen, ki a pályaudvarból kijut.
Kocsisát is gyorsaságra unszolta.
Hazaérve, futott fel a lépcsőkön.
Futott a szobákon keresztül, míg rátalált Editre.
A leány gyászruháját varrta.
Alfonsine odarohant eléje, s a jóllakott bosszú kacajával vágta szívéhez e keserű szókat:
– Megöltem őtet!
A lelkébe kapott haláldöfés után a leány fájdalomteljesen emelé szemeit a magasba. Az a sugár, az a glória volt ez arcon, mely a szent szűz tekintetében világít, midőn szemeit a keresztfa magasságához felemeli.
És azután mélyen sóhajtva lehajtá fejét keblére, s kezeit ölébe ejté.
De nem sírt, nem átkozódott.
– Megöltem a kedvesedet!
Leánya megérkeztére most Plankenhorstné is elősietett.
És annak aztán elmondá Alfonsine az egész történetet; hol járt, mit tett, miket beszélt. Minden körülményt, minden szót. A nagy sietséget, a gyors sikert. A tökéletes sikert. A bosszú pohara megtelt.
És a két hölgy úgy kacagott, úgy örült ezen; úgy ölelte egymást, úgy hízelegtek, úgy becézték egymást, mint akik nagy, örvendetes diadalokat vívtak ki; ahogy örülni szoktak anyák, leányok egymás szerencséjének, boldogságának.
Szinte elfeledkeztek nagy boldogságukban arról a harmadikról.
Hát az áldozat nem vonaglik?
– Hát te nem sírsz?
A teknőc még él, ha az agyvelejét kiveszik; hát egy leányszív még annál is szívósabb? Nem értette talán?
– Richárdod meghalt!
A leány nem szólt semmit; kezeit keblére tette, és szemeit gyászruhájára függeszté. És nem sírt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy könnyei lehettek volna. Nagyobb rémület, mint hogy mozdulatot engedett volna.
– Te bárgyú! Nem érted? Kedvesed meg van ölve. Megölve, mint az enyém. Özvegy vagy. Tudod-e már, hogy mi ez a fájás? Ami nekem mindennapi hálótársam. A véres kísértet feje vánkosomon. Most már a tieden is ott van.
Edit nem borzadt össze. Hozzá volt szoktatva már e rémes ábrándhoz. Hiszen mindennap azzal kelt, azzal feküdt.
És Alfonsine-t dühödtté tette e könnytelen némaság. Diadala legmagasabb gyönyörétől érezte magát megfosztva e szenvedő nyugalom által. Hisz azért sietett úgy haza, hogy lássa őt is a földön fetrengeni és átkozni Istent és embereket, és éles vasat keresni saját keble ellen, mint ahogy az látta őtet.
És a megtiport gyermek nem dühöng, nem zokog, nem vonaglik.
A denevérszárnyú léleknek ez ingere volt.
– Gondolj rá, te nyomorult, hogy a leggyalázatosabb halállal halt meg; amit emlegetni is szégyen! Hogy most e percben ott ásnak neki a homokban egy gödröt, és belelökik dicstelenül; és földet taposnak a fejére, anélkül, hogy valaki egy imát mondana el fölötte, és te még a sírjára sem fogsz találni soha!
A leány magában sóhajtott, és válaszolt: „Magához vette Isten, s én gyászolni fogom örökké.” De kimondani nem bírta ezt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy szavai lehettek volna.
– Sírj hát! – ordíta dühödten a szép menád, s lábával dobbantott, és ökleit összeszorítá, hajfürtjei vonaglottak hevült arca körül.
– Sírj nekem! Sírj!
E pillanatban benyitotta az ajtót a komornyik, és jelenté:
– Baradlay Richárd úr van itt.
A feltárt ajtón túl, a mellékszobában ott állt Baradlay Richárd polgári öltözetben.
Ha mindez valóban, historice így nem történt volna, azt mondanák rá: „theater-coup”.
Pedig hát valósággal így következett egymás után.
A fejgörcsök embere azt az utolsó tizenkét órát arra használta fel, hogy elővetette százhúsz legfőbb vádlott perét, ítéletet hozatott benne. Az ítélet mindnek halálra szólt. Ő pedig megkegyelmezett valamennyinek. Teljhatalma volt rá.
Nem is hogy büntetéseiket átváltoztatta, enyhítette volna; elengedte minden dolgukat végképp és egészen. Menjenek szabadon.
A fejgörcsök embere e kínzott órájában csakugyan bosszút állt; de nem az elbukottakon, akiknek ő tartotta a fejükön a lábát; hanem a miniszteren, aki az ő fejére készült gázolni.
Tömegestül lökte oda közéjük a végbocsánatot. A legjobban terheltek közé. Most már tessék a miniszternek tovább játszani a partit.
Ez volt az ő válasza Plankenhorst kisasszony üzenetére.
Alfonsine rosszul tanulmányozta a lélektant. Rosszul ismerte ki az embereket. Különösen rosszul figyelte meg a mérgek hatását!
Mikor Richárddal tudatták megkegyelmeztetését, ami rá nézve a legváratlanabbul jött, a főhadbíró behívatta őt magához.
– Ön ugyan kegyelmet kapott, s szabadságát is visszanyerte – monda neki –, hanem egy időre Magyarországon nem maradhat. Körül fog határoztatni valamely más koronaországi városba. Például talán Bécsbe.
– Mindegy, akárhová.
– Tehát maradunk annál, hogy Bécsbe. A tábornagy úr, ki ma önnek kegyelmet adott, azt üzeni önnek, hogy ha Bécsbe feljut, legelső gondjának tartsa felkeresni Plankenhorst Alfonsine úrhölgyet és megköszönni azon szíves közbenjárást, mellyel az ön megszabadulását kieszközölte. Ezen úrhölgy közbejötte nélkül ön nem nyerte volna vissza ily hirtelen szabadságát. Tehát megköszönje neki!
– Kötelességemnek tartom.
– Még egy dolgot! Önnek testvére Eugen, azaz Ödön, az osztó igazságnak áldozatul esett.
– Azt már hallottam, csak azt nem tudom, hogy a német és magyar név…
Szavába vágtak nyersen:
– Először is önnek nem volt szabad semmit hallani, mert fogoly volt, s a foglyokkal közölt hír árulás. Továbbá pedig én nem kértem öntől filológiai oktatásokat, hanem hogy hallgasson rám.
Azzal kivett egy kis papírtokot fiókjából.
– Önnek testvére levágott hajából egy fürtöt hagyott önnek. Vigye!
Richárd kibontá a papírtokot, s ámultan szól:
– De hiszen ez…
Ismét szavába vágtak:
– Nincs több beszédem önnel. Adieu!
S azzal kitolták az ajtón.
Csaknem kiszalasztá a száján, hogy hisz ez szőke fürt; Ödön haja pedig fekete.
Sietett hát a parancs szerint azonnal Bécsbe. Még jókor érkezett a reggeli vonatra.
És utazott ugyanazon a vonaton, amelyen Alfonsine. Csakhogy ő a harmadik helyen mint szegény elbocsátott fogoly; az pedig az első helyen.
S amíg Alfonsine a bosszú gyönyörében kéjelgett, bosszújának épen maradt tárgya tőle néhány ölnyi távolban három nagy talányon törte a fejét.
Az első az volt: „mit jelent ez a szőke hajfürt, mit az Eugen névvel azonosított Ödön?”
A második az volt: „miként köszönheti ő megszabadulását Plankenhorst Alfonsine-nak?”
A harmadik meg az, hogy: „hol fogja ő megtalálni Editjét, s mi jön azután, ha megtalálta?”
Megoldást egyikre sem talált.
