A Chalil könyve
A Chalil könyve
A Budán hagyott török őrsereget még abban az esztendőben kiirtotta a keleti dögvész. Akkor Nándor király vezérei bízvást elfoglalhatták volna a várat, ha szívük és eszük lett volna hozzá.
Ahelyett megvárták, míg Szolimán szultán negyedszer is bejön Magyarországra, s elfoglalja szemük láttára az ország dunántúli várait, kit ostrommal, kit árulás eszközével.
Akkor aztán a győzelmes török úgy bánt az elfoglalt résszel, mint meghódoltatott tartománnyal, mely az ozman birodalomhoz tartozik.
Felosztotta azt 15 szandzsákságra, amikben török basa volt a főispán, török kádi a bíró, török imámok, ulémák, dervisek voltak a papok, török csauszok az adószedők. Valamennyi fölött parancsnokolt a budai beglerbég. „Defter”-t is adtak ennek a török hódoltságú Magyarországnak, Chalil basa defterdár készítette azt. Ez volt a török alá tartozó Magyarországnak az „alkotmánya”; corpus jurisa száznegyven esztendőn keresztül. Minden paragrafusa azt mondá, hogy „fizess!” Aki nem tudta fizetni a kegyetlen nagy adót, attól elvették a marháját; ha az sem volt: elexequálták a gyermekeit, s elvitték Sztambulba janicsárnak. Aki az adótól menekülni akart, annak muzulmánná kellett lenni; a gyilkos gonosztevő büntetlenül szabadult meg, ha izlámra áttért. A magyarnak még a meztelen élete sem volt többé a sajátja, s e tekintetben tökéletes jogegyenlőséggel dicsekedhetett; mert a nemes úr bőre csak olyan olcsó volt, mint a paraszté.
Ez volt a „Chalil könyvében.”
Ellenben a Nándor király uralma alatt élő magvar nemzetnek sem volt irigylendő sorsa. Bizonyítják az egymásra következő országgyűlések: amiken nem hallatszott más, mint panasz a király német tanácsosai, vezérei ellen. A háromfelé vágott országnak egyik része beteg volt a töröktől, a másik a némettől, s mind a kettő azt vallotta, hogy „medicina pejor morbo”. (Rosszabb a gyógyszer a betegségnél.)
