A fekete cár
A fekete cár
Móré László és Enyingi Török Bálint uraimék három napig el nem tudták hagyni a kacagást a székesfehérvári koronázás után, olyan nagyon csiklandozta az oldalukat az a gondolat, hogy akit ők eddig „János komám”-nak hívogattak, már ezután „János király őfelségének” fognak titulálni.
Pedig jött még más János is: a „János császár”. Hanem ez már nem volt nevetnivaló.
Ki volt ez a János császár?
Születésére nézve kecskepásztor fia, nemzetére nézve szerémi rác. „Cserni Jován” volt a neve.
Azért hívták „fekete ember”-nek (Homo niger a krónikában), mert a halántékától kezdve a sarkáig egy hüvelyknyi széles fekete anyajegy vonult végig a testén. Az anyját villámcsapás érte, mikor vele teherben járt: onnan támadt az a jel rajta.
Sámsoni erejű férfi lett belőle, akivel birokra ember nem mérkőzhetett: csodálat és rettegés tárgya volt azok előtt, kikkel összekerült. Természetesen prófétának és boszorkánymesternek is tartották.
Mikor a török hadsereg végigseperte Alsó-Magyarországot, a magyar birtokosság a mocsarak közé menekült a szekérvárakba; azalatt Cserni Jován Szabadkán volt egy rác csapattal, s erős részt vett a törökök visszaverésében. Vitéz tetteiért a népség éppen olyan nagyon megszerette, mint amilyen erősen neheztelt a földesurára, Enyingi Török Bálintra, aki magára hagyta a bajban.
Amint aztán a törökök hazatakarodtak, a fekete ember csak benne maradt Török Bálint kastélyában, s mikor az visszajött, azt mondta neki: „Én ezt a kastélyt üresen találtam; tehát az enyém!” Török Bálint nem akarta elismerni ezt a jogalapot, fegyveres haderőt hozott a bitorló ellen, s ki akarta verni a birtokából. De nagyon megjárta vele, mert a fekete ember még nagyobb haderővel állt ki, s Török Bálint örült, hogy ép tagokkal elmenekülhetett előle.
Ekkor Cserni Jován annyira vitte a vakmerőségét, hogy egy válogatott lovas rác csapat élén fölkereste magát Zápolyát, s felajánlá neki hű szolgálatait, ha őt megerősíti a Bácska és Bánát helytartóságában.
Ekkor állt javában a két ellenkirály között a párthívek fogdosása. Fényes ígéretekkel, nagy titulusok osztásával igyekezett mind a kettő innen-onnan egy-egy hatalmas urat a maga részére hódítani. Egy-egy nevezetesebb kiskirályra (amilyen Frangepán volt) ketten is licitáltak.
Zápolya kapott a „fekete ember” ajánlatán, aki Magyarország egyötöd részének csatlakozásával kecsegtette ő királyi szívét, s megtette őt a Bánság és Bácska helyettes urává. Pénzt is adott neki meg szép paripákat.
Amint ez a kezében volt a fekete embernek, hozzálátott a dologhoz. Átüzent a Száván a török hódoltság alatt élő rác feleihez: jöjjenek seregestül! Itt van most jó világ! Tejjel, mézzel folyó Kánaán: igazi szabadság. Azok betódultak, elfoglalták az üresen talált falvakat, kastélyokat; birtokukba vették a földeket: mikor a menekült magyar nemesek, jobbágyok visszatértek, már ott találták az idegeneket a lakóházaikban.
Hiábavaló volt Cserni Jovánhoz menniük panaszra, mert az azzal tromfolta le őket: hogy ő itt egy üres országot talált, azt benépesítette.
„Hisz mi csak a nagy hatalom elől hagytuk el a régi hazánkat.”
„No, hát nekem is a nagy hatalom adta ezt át új hazának.”
S megtartotta magának és a rác népének az egész nagy területet a Tisza, Maros és az Al-Duna között.
A magyar nemesek hasztalan futottak panaszra, János királyhoz az nem ígérhetett nekik segítséget; mert Cserni Jován az ő embere volt; tizenkétezer vitéz harcos rác volt már a vezetése alatt; egy ilyen hadsereget nem lehet jó barátból ellenséggé tenni.
Ezen aztán Cserni Jován úgy elbizakodott, hogy kikiáltá magát a Bácska és Bánát császárjának! Úgy hívták azontúl, hogy „fekete cár”. Egész udvart tartott, nádort, tárnokmestert, zászlósurakat nevezett ki; földvárakat hányatott, palánkokat keríttetett, utoljára még pénzt is veretett a saját ábrázatjára, s testőrsereggel kísértette magát.
János király csak akkor vette észre, hogy egy másik János is nőtt fel mellette, harmadik uralkodónak az országban.
A hű csajkások kapitánya: Radics Bosics váltig biztatta Zápolyát, hogy küldje hát ezt a hívét, a fekete cárt Nándor ellenkirály nyakára: inkább annak az országát pusztítsa, minthogy itthon rabol; de János királynak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy maga támadjon fegyverrel az ellenfelére: ahelyett inkább megtette, hogy a világ négy része felől hívta be az ellenséget az országba aki őneki segítsen: követei ott jártak a velencéseknél, a szultánnál, a francia, a lengyel királynál, a bajoroknál, könyörögve, hogy segítsenek a magyarnak egymást gyilkolni.
Ezalatt azonban Nándor király ügyesebb volt. Ő vette meg Cserni Jovánt. A fekete cárnak bizonyára az volt a jobbik barátja, aki többet fizet. Finom vörös posztó és nehéz ezüstserlegek voltak az ajándékok, amiket Nándor király Révay Ferenc által küldött Cserni Jovánnak. Melyik fekete cár állhatna ily kitüntetésnek ellent: Azonkívül a végvárak is mind neki lettek ígérve, a „despota” címmel.
Amint Zápolya megtudta, hogy az ő helytartója az ellenkirályhoz pártolt át, haragjában kiküldé a megfenyítésére Perényit, nagy számú sereggel Erdélyből.
Hanem a fekete cár igen jól felkészülten várt a király seregére Nagyszőllősnél, úgy szétverte Perényi hadait, hogy annak fele is ottveszett, maga a vezér csak jó török lovának köszönhette, hogy a Maroson keresztül épkézláb elmenekült.
Itt pedig aztán a fekete cár meg nem állapodott, hanem győzelemmámoros rác hadaival betört Erdélybe, s végigpusztította azt egész Szászvárosig. Senki sem állt neki ellent.
Ez volt aztán a rémület János király udvarában!
Amíg Magyarország el sincs foglalva, elvész maga Erdély!
Nem is kell hozzá az ellenkirály, nem a német ármádia, elég hozzá „fekete cár” maga: a kecskepásztor fia; a rác martalócok gyülevész serege, hogy a magyar királynak egész hatalma, mint a rozzant kunyhó összeomoljon, hogy az a nemzet, mely Mohácsnál meghalt siralomra méltón, most másodszor haljon meg szégyenteljesen!
Jó szerencse, hogy azok között, akik nem viseltek se rangot, se vezéri tisztet, még megmaradt az ősi vitézség szelleme.
A nagyváradi püspökség igazgatója, Czibak Imre, nagy hirtelen összegyűjté a bihari nemességet, a hajdúságot, s ezzel a hirtelen lóra ült sereggel útját állta az Erdélyből nagy zsákmánnyal visszacáfoló fekete cárnak, s annak a hadait a nagy szögyi mezőn a Maros mellett úgy tönkreverte, hogy a fekete cár maga tépett vörös palástjával, elpüfölt testőreivel futvást menekült egész Szegedig; holttestekkel jelölve meg az utat, melyen idáig jött.
Kifáradva, kiéhezve, égő sebekből vérezve érkezett meg a fekete cár vert hadával Szeged városába, késő este. A szegedi nép pedig sohasem szerette: a nagy kudarc után még le is nézték. Futása hírére félreverték a harangokat: a polgárság fegyvert ragadva gyűlt össze a Szilágyi kastélyban a nagy piac közepén, mellyel szemben voltak a gazdag búzakereskedő Zákány tárházai, akkori idők rende szerint, erős kőfallal kerítve.
A fekete cár nem tartá tanácsosnak, hogy most a maga szétzilált népének szabad rablást engedjen a nagy, népes magyar városban; inkább egy csoportba igyekezett a szállingózókat tömöríteni a piac közepén, s hogy élelmezésükről a legegyszerűbben gondoskodjék, azt parancsolá, hogy törjék fel Zákány uram tárházát.
Amíg azonban az emberei egy kútágassal a nehéz kaput döngették, azalatt egy fiatal polgár, Vid Sebestyén, a hosszú puskájából úgy hasba lőtte a fekete cárt, hogy az lefordult a lováról.
Társai, amint cárjuk elestét látták, rémületükben elfeledtek éhséget, szomjat és bosszúállást, felkapták a sebesültet a földről, s ugyanabba a skarlátpiros palástba burkolva, mely uralkodói jelvénye volt; elmenekültek vele a szomszéd faluba, Horgosba, egész odáig üldöztetve a szegediek által.
Ott pedig szintén nem volt maradásuk, mert Enyingi Török Bálint, meghallva kegyetlen ellensége halálos veszedelmét, nem engedte meg neki, hogy csendesen meghaljon; hanem rajtarontott és kivégeztette. A levágott fejét felküldték Budára János királynak diadaljelül.
Ennek a nagy diadalnak az örömére nemcsak Budán, de még Krakkóban is Te Deum Laudamust tartottak János király hívei. Volt nagy trombitaszó mindenfelé és örömtűz-gyújtogatás.
Hogy a kecskepásztor fiát, a fekete cárt legyőzte a nagyváradi püspök igazgatója, meg egy szegedi kereskedőlegény!
