Az orgyilok
Az orgyilok
Ha a két ellenkirály közül akár az egyik, akár a másik annak idejében tette volna meg mindazt az erőfeszítést és áldozatot, amikor még Magyarország élő test volna; hogy kész, keze alatt levő seregével a Mohács alatt harcoló magyar seregnek segített volna a törököt visszaverni, bizonyára olyan hálára kötelezte volna le a magyar nemzetet, amilyen egykor Hunyady János fiának a fejét vette dicsfénnyel körül: ami a koronánál ragyogóbb, állandóbb. A korona önként kereste volna a koszorúzott főt. A gyermek-agg királynak úgysem maradt örököse.
Így azonban úgy tűnik fel a két király szomorú hadakozása, mint két saskeselyű vitája egy hulla felett.
Egyszer Nándor király verte ki Zápolyát német sereggel az ország határán egész Lengyelországig, azután meg János király jött vissza török sereggel, s az verte ki a vetélytársát egész Ausztriáig. Egyszer a török ostromolta Bécset, másszor a német ostromolta Budát. A két oldalról is pártfogolt magyarnak jutott a szenvedés.
Nem volt ezekben a harcokban dicsőség. A lelkesedés hiányzott belőlük. A főurak annak a pártjára álltak, akinek a keze közelebb érte őket, meg aki többet ígért. Ugyanaz a püspök, aki megkoronázta Székesfehérvárott Zápolya Jánost, amint Nándor király kapta kezébe a koronát, ugyanabban a templomban megáldotta, fölkente Nándor királyt; ugyanaz a Bakics, aki vitte az ország zászlóját János előtt, teljesíté ezt a szolgálatot Nándornak is. Amint az egyik király serege megjelent egy vár alatt, hol az ellenkirály híve parancsolt, az mindjárt átállt hozzá: nyílt ütközetben, amint szorulni kezdett a kapca, az volt az istenesebb, aki elfutott; de az okosabb azt tette, hogy átment a győztes ellenséghez. Ugyanazokat a nagy neveket az egyik lapján a krónikának Nándor király mellett találjuk, a másikon János király mellett. Amely apának két legényfia volt, az egyiket Nándor, a másikat János király táborába küldte szolgálni.
Mind a két királynak az volt a nagy baja, hogy nem volt elég pénze. Ezt sürgeti tőlük leveleiben valamennyi főúr; ők maguk meg a szövetséges királyoktól, császároktól. Akár basa volt, akár bán, annak pénz kellett. A katonáknak meg volt adva a szabad rablás. Gyakorolták is. A népnek tökéletesen mindegy volt; ellenség jön-e vagy jó barát? Egyformán rabolt, erőszakoskodott valamennyi. Mikor Móré Lászlót (mind a két király ellenségét) kiforgatták Palota várából, kétszázezer aranyat érő kincseket találtak nála, amit a szomszédoktól összerabolt. Még a török nagyvezérek is elfogadták a borravalót: s a királyok nem restellték azt nekik megadni.
Sőt maga a szultán sem érte be azzal, hogy Mohácson (a húszezer halott temetője közepette) János király kezet csókolt neki; hanem ajándékot kívánt, évenként tízezer aranyat, s a bécsi követtől elfogadta a gyémántos gyűrűt.
Nem is becsülte már egymást semmire a magyar; hanem így csúfolta: „te török!” – „te német!”
Hogy maradhatott volna hát ki ebből a dicstelen hadjáratból az a fegyvernem is, ami az „arany nyilak” méltó társa, az orgyilok.
Az érsek levelével követül küldötték János királyhoz Hoberdanacz Jánost.
Amíg Zápolya a levelet olvasva félrefordult, a szemközti tükörből gyanakodva nézé a követet, s észrevette, amint az a palástja alól kivonja a tőrét. A király szolgáit kiáltá elő, azok rárohantak az orgyilkosra, s dühös küzdelem után lefegyverezték.
– Ki küldött a meggyilkolásomra? – kérdezé a király.
– Senki sem! – felelt Hoberdanacz. – A bosszúállás hozott. A te helytartód, a fekete ember, azalatt, amíg én fegyvereseimmel a dúló törököt visszaverni jártam: éjjeli sötétben megrohanta védetlen váramat. Mikor visszatértern, csak kormos falakat találtam. És e falakon belül apámat, anyámat, két gyönge növendék öcsémet. legyilkolva kegyetlenül. Ekkor megesküdtem, hogy bosszút állok értük terajtad, aki ezt a fekete ördögöt a nyakunkra küldted. Ez a történetem. Tégy velem, amit akarsz!
Igaz volt-e, amit mondott? Nem vizsgálták. Az orgyilkost bevarrták bőrzsákba, s aztán a Gellért hegyéről alágurították a Dunába.
