A kőszegi hősök
A kőszegi hősök
Ha a fejekben nagy fogyatkozása volt is a hősi erényeknek, az alacsonyabb rangú hazafiak olyan hőstetteket jegyeztek fel a történelem könyvébe, amik még e ködös, borongós korszakra is fényt képesek vetni.
Ilyen ragyogó tény volt Kőszeg ostroma.
Szolimán szultán már a harmadik hadjárattal látogatta meg Magyarországot.
Ezúttal Bécs volt haragjának egyenes célja: nem is Nándor királyt kereste, ki követei által békét könyörgött tőle s évi adófizetést ígért a fényes portának. A német császárt kereste, Károlyt, aki egyúttal spanyol király is volt. Ezt üzente neki: „Remélem, hogy mint bátor férfiú fogadand országa határán. Mert ahogy tisztességes ember nem bízza másra a feleségét, úgy a seregét sem hagyja más kezére. Ő hirdette, hogy ellenem akar jönni. Ám itt vagyok. Mérkőzzék meg velem, ha bátor férfi. Aztán történjék, amit Isten határozott! Ha nem mer bevárni, fizessen adót! Mint Isten csak egy van az égben, úgy császár is csak egy van a földön!”
S e merész szavaknak százharmincezernyi kipróbált vitéz harcos adott nyomatékot; egy ágyúhajóhad a Dunán és kétszáz tábori ágyú.
S ez a világromboló lavina fennakadt mégis.
Nem a német császár ármádiájában, nem Bécs nehéz ágyúkkal fegyverzett bástyáiban, hanem egy kis magyar városkában, annak hős lelkű népében s dicső vezérében.
Nándorfehérvártól idáig csupa diadal volt Szolimánnak az útja; ahol csak lófarkas zászlói megjelentek, megnyílt előtte minden várkapu. Tizenhét város kulcsait rakták már le a lába elé.
Kőszeg várkapitánya volt ekkor Jurisich Miklós.
Maga is éppen Nándor király táborába készült Bécs alá a bandériumával, ami bizony nem nagy számot vetett. Huszonnyolc huszárból és tíz vértes lovasból állt az egész.
Mikor azt a tengernyi hadat meglátta Kőszeg falairól, mely a hegyekről mint a hangyaboly omlott alá: megváltoztatá a szándékát, ott maradt.
A vidékről összefutott a városba a sok rémült nép. Abból kiválogatá Jurisich a legjobb férfiakat, ahánynak fegyvert tudott adni, s minden pénzén lőport vásárolt. Mindössze hétszáz embert tudott szembeállítani a szultán százharmincezer emberével.
Azt írja az ostrom alatt kelt levelében:
„Én e gyönge várost védeni merészeltem a hatalmas ellenség ellen; nem, mintha azt megtartani reméleném; de hogy az ellenséget egy ideig feltartóztatva, időt nyerjenek a keresztyén fejedelmek seregeik összegyűjtésére, saját életem veszedelmével.”
Ibrahim nagyvezér három napig lövette éjjel-nappal a dacoló város külső sáncait, míg azok rommá dőltek; ekkor érkezett meg maga a szultán is hadai zömével Kőszeg alá. Az ő fölséges szemei számára volt feltartva az a dicső látvány, melyben a világ győzhetetlen serege egy kis hangyafészket összetipor.
Egyszerre négy oldalról támadt a török had a város belső falai ellen hágcsókkal; elöl a boncsukvivők (boncsuk lófarkas zászló, mondsuk a zászló végén levő gomb), hátul az éneklő dervisek.
S a világ hatalmas urának meg lett szerezve az a poklokkal egyenlő gyönyörűség, hogy fényes vitézeit mind a négy oldalon visszaverve lássa.
A hétszáz paraszt kudarccal hajtotta el őket a falai alól.
A vérrel fizetett keserves lecke után a török nagyvezér kénytelen volt szabályos ostromszálláshoz fogni: tűzaknákat ásatott a föld alatt a bástyák ledöntésére. Jurisich pór-vitézei azoknak is megfeleltek. Tizenkét tűzaknáját a töröknek szétrombolták ellenaknáikkal; míg végre a föld alatti harc hetedik napján sikerült a törököknek a tizenharmadik aknát felrobbantani s a város falán tizenhat sing széles rést törni.
Ekkor aztán a török had nekizúdult a tört résnek; férfi férfi ellen harcolt. S a harc eltartott késő estig. És a nap azzal a hírrel ment le, hogy Szolimán hőseit kegyetlenül elverték a tört réstől Jurisich gyakorlatlan vitézei. Az árkok be voltak már temetve a hullákkal.
Most Ibrahim két óriási fatornyot rakatott fel a várfalak őrtornyaival szemben, amikről ágyúkkal lövette végig a várost. Jurisich emberei egy éjjel felgyújtották kanóccal az egyik fahegyet.
Az ostrom tizenhetedik napján általános rohamra indíták a török tábort Kőszeg sáncai ellen. A janicsárok négy lobogót tűztek már fel az elfoglalt falakra. De Jurisich lelkesítő szavaira a várőrség új viadalt kezdett, s visszaverte a betörő hadat a kitűzött zászlókkal együtt.
Jurisichnak sikerült erről a napról a török táboron keresztülosonó hírnök által levelet küldeni Nándor királyhoz, melyben azt mondja:
„Hétszáz fegyveres parasztomnak fele már elhullott; 300 forinton szerzett poromból még csak egy mázsa maradt fenn. Csak az Isten irgalma tart fenn bennünket.”
A csodavitézséggel visszavert ostrom után török hírnökök jelentkeztek fehér zászló alatt a résnél; Jurisich nem bocsátotta őket be, csak onnan a sáncról értekezett velük.
– A szultán haragtól lángol! – mondá a hírnök.
– Igyék vizet, majd lecsillapodik! – hangzott a válasz.
– Megesküdött, hogy várad romjai alá fog temetni.
– Esküszöm, hogy jól fogok ott aludni.
– De a nagyvezér könyörülni akar rajtad: megkegyelmez, ha a várost átadod, vagy kétezer arany váltságdíjat fizetsz érte.
– A város nem az enyém; pénzem pedig nincs. – Ez volt a hírnökhöz az utolsó szava Jurisichnak.
Háromszor ismétlé a felhívást a hírnök; más választ nem kapott.
Ezzel fölidézte magára Jurisicha hatalmasok minden haragját. Még azon az éjszakán minden oldalról megharsantak a tárogatók, riadót vertek a dobok; a török sereg virága (a „Beksid Tas kert virágai”), a janicsárok válogatott hada rohant ádáz „Allah”-ordítással Kőszeg falaira: a hátramaradókat vasbuzogánnyal verték a csauszok, az előrohanókat erszénypénzzel kecsegtették, ha élve győznek, Mohamed paradicsomával, ha halva győzni segítenek.
A janicsárok a bőszült rohamban elfoglaltak minden sáncot, s Kőszeg falain már nyolc lófarkas zászló volt kitűzve.
A viadalban a védők ismét hatvan embert veszítének.
Jurisich maga is sebet kapott, s a falakról elűzött háromszáz harcosával a templom védfala mögé vonult, ott várandó be az utolsó csapást. Veszve volt már minden.
A török had elfoglalta a várost; a fegyvertelen nép, asszony, gyermek, agg mind a főtérre rohant, s istenébresztő jajgatással csoportosult a templom körül.
Jurisich elkeseredett e látványra, e rémsikoltásra, s e keserű harag a hős szívében csodát művelt. Előhozatta a templomi zászlókat, s amint a janicsárhad rendetlen tömegben tódult a piacra, kirohant háromszáz emberével a templom fala mögül végső kétségbeesett haraggal a dúló hadra.
A törökök azt hitték, a keresztyének szentei szálltak egyszerre alá az égből, amint az arkangyalok képeivel lengő zászlókat meglátták: vad ijedelem lepte meg szíveiket; rohantak hanyatt-homlok vissza a résekre, a falakra; mint akiket földfeletti hatalmak űznek. A futó janicsárhad magával sodorta az utána jövőket is; az egész ostromdandár összeziláltan futott vissza a táborba.
A kudarccal elfutottak azt beszélték a táborban, hogy angyalok harcoltak lángpallosokkal ellenük; a főbb agák pedig azt hozták fel mentségül, hogy odabenn még egy belső vár áll, és annak őrizete csupa vasember.
Ez volt a tizenkettedik roham Kőszeg ellen és az utolsó.
Még hajnal előtt újra megjelentek a nagyvezér hírnökei a tört rés előtt, s felhívták Jurisichot, hogy jöjjön át Ibrahimhoz néhány barátságos szóra; városának kegyelmet nyerhet. Cserében kezesül két basát hagynak ott helyette.
Jurisich elfogadta a meghívást, ezt írva előbb Nándor királynak:
„Porom már végképp elfogyott, akik még körülöltem életben maradtak, bátorságukat a további védelemre végképp elvesztették, egy óráig sem állhatjuk meg tovább a harcot.”
S azzal átment a török táborba.
Ibrahim fölállt előtte, mikor jönni látta, s kezét nyújtá neki. Sebei után tudakozódott, miket a mai harcban nyert, ha nem veszélyesek-e? S azután tudatá vele. hogy a szultán megkegyelmezett neki, s a várat és várost neki ajándékozza.
Azzal megölelték egymást.
– És most jöjj a szultánhoz kézcsókra.
Jurisich vérző sebeire mutatott, azt mondta, nincs ereje hozzá.
– Hadat verni volt erőd a sebeidtől, de kezet csókolni nincs erőd.
– Amit te mondasz, előttem annyit ér, mintha a szultán maga mondaná.
Ezt nagyra vette Ibrahim.
– No, hát menj vissza békével. Aludjatok csendesen népestül együtt. Az én őreim fognak strázsálni a falaitok körül, hogy senki ne háborgasson.
Még a janicsárok basája kérte Jurisichot, hogy engedje neki megtekinteni azt a „belső várat”, amelytől a janicsárjait visszaverte.
Azt nem tehette Jurisich, mert ilyen belső vára nem volt; de meg sem akarta szégyeníteni a basát.
– Ne jöjj oda, kérlek, mert abban a belső várban dühös németek és spanyolok tanyáznak; azok ellen meg nem védhetnélek, mert azoknak én nem is parancsolok.
Igazat is mondott; mert biz ő egy németnek és spanyolnak sem parancsolt.
A városba visszatérve, Jurisich minden ezüstedényét ajándékul küldé Ibrahimnak, s aztán népével együtt nyugalomra hajtá fejét. – Falain a janicsárok álltak őrt. A tornyokban a muezzimek énekelték: „la Allah il Allah!” S mikor feljött a nap, s a hatalmas török császár kitekinte sátorából, megelégedve látta, hogy Kőszeg falromjain ott lobognak a félholdas vörös zászlók, ezüst betűkkel: „Egy az Isten és Mahomed az ő prófétája”.
Jurisich és népe aludt a romok közt – nem is eltemetve.
S mikor estefelé fölébredtek, már akkor nem volt semmi vörös zászló a romokon; se janicsárok a falon, se muezzimek a tornyokban, se komparadzsik a fahegyeken, se sátorok a halmokon. A török tábor tovavonult, csak a felvert por mutatta távozását.
Huszonöt napig tartotta fel Kőszeg hétszáz paraszt vitézével a világrész leghatalmasabb seregét, s ez az időhaladék éppen elég idő volt arra, hogy megmentse Bécset.
Ezalatt bekövetkezett az esős idő, s sárban a régi fényes vitézek nem szerettek harcolni. A két császár meg sem látta egymás táborát, Szolimán hazament Sztambulba, Károly császár meg Madridba.
S ezt az egész hadjáratot Jurisich fordította el és a hétszáz parasztvitéz.
