A magyar insurrectio*
A magyar insurrectio*
A kor jellemzésére megtartottuk a latin elnevezést. Abban az időben minden nyilvános ténykedésnek latin volt a neve. A tisztújítás volt „restauráció”; ha főispánt iktattak be, az volt az „installació”, a gyűlés volt: „kongregáció”; az országgyűlés volt „diéta”; a perbefogatás volt „akció”; a végrehajtás „egzekució”; a birtokba iktatás „statució”; az egzekució megakadályozása volt „oppozició”, visszaverése volt a „repulsió”, fegyveres keresztülvitele „bracchium”, az alkotmány volt „konstitució”, akinek aszerint kormányozni kellett volna ez volt a „kancellária”; de miután ezt nem tette, ebből lett a „gravamen” és így tovább.
Soha még a történelem oly szándékos meghamisítása el nem lett követve, és soha oly teljes sikerre nem jutott, mint amilyen az 1809-iki magyar nemesi fölkeléssel történt. Maga a magyar közönség teljesen befogadta azt a balvéleményt, hogy az „insurrectio” története valóságos szégyenfolt a magyar nemzet történetében. Ilyen nótát énekeltek róla:
„Retirálj! Retirálj!
Komáromig meg se állj!”
Komáromig meg se állj!”
S az a repülő szó: „kend az az Alvinczy?”, mind e mai napig általánosan derült hangulatot keltő. Mindenki tudja az anekdotáját. Mindenki azt hiszi széles e hazában, hogy a magyar insurgens had Győr alól az ellenség első ágyúlövésére gyáván megfutott és szertemállott.
Pedig azon a győri csatatéren kilencszáznyolcvanöt magyar nemesnek a holtteste maradt temetetlen, még nagyobb számú francia vitéznek a hulláján keresztülesve.
Mikor a győri ütközet után harmincöt nap múlva József nádor, a nemesi fölkelő had fővezére, ismét megjelent Győr alatt negyvennégy svadrony insurgens lovasság élén, még akkor is ott hevertek az ütközet áldozatai a szabadhegyi halmokon, a major és kápolna romjai között; halva is kiáltó tanúi, hogy az ellenség egy napig sem volt ura a csatatérnek, melyen győzött, mert saját halottjait sem tudta eltemetni.
Az egész nemesi felkelés rémkép volt a bécsi udvari körök szemében. Ott mindig gyanúval voltak eltelve a magyarok iránt, s rettegtek tőle, hogy fegyver kerüljön a kezükbe valaha.
Pedig nagy szükségük volt rá.
A magyar, eleitől fogva mindig mint lovas harcoló volt nevezetes.
Lovon megülni és lóháton harcolni két különböző dolog. A magyarnak van megadva az, hogy a kettőt egyesíteni tudja.
Még azokban a hadjáratokban is, amikben a lőfegyverrel ellátott gyalogság képezte a zömét a hadseregnek, s döntő hatással járult a derékütközetben a diadal kivívásához, annak a könnyű, gyorsjáratú lovasságnak, melynél a személyes bátorság képezte a taktikát, igen fontos feladat jutott. A nagy tehetségű Wallensteinnek jól rendezett hadseregét gyakran kényszeríté veszteglésre Bethlen Gábor könnyűlovassága, mely azt minden oldalról körülcsapkodta, úgyhogy a hírhedett hadvezér kénytelen volt maga is innen-onnan összetoborzani könnyűlovas ezredeket, amikkel ellenfelét visszatromfolja. Azok között voltak magyar hajdúk, horvát karabélyosok és lengyel kozákok. Rablási és pusztítási virtusaikról mindannyian egymással vetekedők. Amit nem is lehet nekik egészen beszámítani, ha megtudjuk, hogy ezek se zsoldot, se élelmezést, de még csak fegyverzetet és ruházatot sem kaptak a hadikormányzattól. A lengyelek kedvenc fegyverzete volt a dzsida, a horvátoké a kerékre járó muskéta, a magyaroké a páncéltörő háromélű hosszú tőr. Egy ilyen ezrednek a vezére volt Zrínyi György, kit Wallenstein mérgeztetett meg bosszúból.
Az örökösödési és a hétéves háborúban is láttuk, hogy a magyar könnyűlovasság mily csodatetteit vitte véghez a vitézségnek még a legnagyobb hadvezér, II. Frigyes ellenében is.
De a francia háborúban is számos adatot jegyez fel a történelem a magyar rendes katonaság s különösen a huszárság hőskölteményre méltó csatáiról. A Tarvis melletti ütközetben maga az osztrák hadsereg fővezére, Károly főherceg a francia seregek által minden oldalról körülfogatva, csupán a Fedák alezredes által vezetett magyar huszárezrednek köszönheté megmenekülését. Az egész ezredből csak hat ember maradt élve; de azért kivágta a fővezérét az ellenség szuronyerdején keresztül.
Az 1797-iki hadjárat nagyon rosszul végződött Ausztriára nézve. A franciák ifjú fővezére, Napóleon kiverte a seregeiket Olaszországból, aki bennmaradt, azokat foglyul ejté, s diadalmas zászlói már Bécs előtt lobogtak.
Ekkor nyúlt csak a bécsi kormány ahhoz a végső eszközhöz, amitől mindig fázott, a magyar nemesi insurrectio talpra állításához. – Eddig csak a közkatona verekedett: a szegény paraszt, akinek öt krajcár lénungért kötelessége meghalni. A nemesség táborba is szállott, hadgyakorlatokat is tartott, amikkel a személyesen jelenvolt király fölöttébb meg volt elégedve, s ezzel a lelkesült pihent haddal nagy fordulatot lehetett volna adni az egész hadjáratnak. Az osztrák kormány azonban inkább javaslá a békekötést, mint a magyar nemességnek köszönendő diadalt. S a campoformiói béke után kardcsapás nélkül hazaeresztették az egész insurrectiót.
Thugut osztrák miniszter, amint Napóleon egy francia sereg élén Egyiptomba ment, s Nelson tengernagy Abukir mellett a francia hajóhadat tönkretette, azonnal sietett a békét megszegni; az osztrák-magyar seregek ezúttal diadalmasan foglalták vissza Olaszországot, s orosz szövetségeseikkel áttörtek a Rajnán, és megszállták Helvétiát. Ez azonban csak addig tartott, amíg Napóleon vissza nem tért Egyiptomból. Amint ismét az ő lángesze vette át a vezetést a csatatéren, a szövetségesek mindenütt nagy veszteséggel lettek visszaverve. A marengói ütközetben döntötte el a hadjárat sorsát. – Ebben az ütközetben a magyar ezredek vívták ki a legdicsőbb nevet. Ők verték vissza a diadalmasan előrenyomuló consuláris gárdák rohamát: velük harcolva esett el a francia sereg legvitézebb tábornoka, Desaix. A Splényi gyalog- és a Ferdinánd-huszárezredeknek meg a horvát határszéli ezredeknek lehetett köszönni, hogy a Melas alatti egész osztrák–magyar hadsereg el nem fogyott.
Ismét nyitva volt az út a franciák előtt Bécs kapujáig.
És újból hozzá kellett folyamodni a magyar nemesség vitézi segélyéhez. Magyarország már ez ideig százhatvanezer újoncot adott a háború viseléséhez: a király felhívására ötvenezernyi nemesi had állt fegyverbe.
Mikor a hohenlindeni ütközetbn Moreau francia tábornagy János főherceg hadát összetörte: a király az összes magyar insurrectiót fölrendelé Bécs oltalmára.
A király leirata így nyilatkozik ez insurgens seregről:
„Várakozáson felül jól begyakorolva s oly szellemtől lelkesítve találtuk az általunk személyesen megszemlélt hadaitokat, s oly reményre ébresztenek azok bennünket, hűségük s vitézségük iránt, hogy királyi személyünk védelmét sem kétkednénk reá bízni, s hogy e reményünk nem vala hiú, legújabban is tanúságát adtátok, midőn a veszély növekedésével általunk meghívatva gyorsan és buzgón, mint a veszély nagysága megkívánta, székvárosunk alá repültetek. Ezen hűségtek, melyet személyünk s felséges házunk iránt tanúsítátok, jogosan követeli királyi megelégedésünk nyilvánítását, melyet ezennel nektek, mint leggyöngédebb indulatunk és hálánk bizonyítványát atyailag kijelenteni is kívántunk, nem kételkedvén, hogy ha még ellenséggel meg kell ütköznünk, várakozásunknak teljesen megfelelve, a magyar névnek újabb halhatatlan emlékét szállítandjátok az utókorra.”
Ezúttal tehát a magyar zászlók védték meg Bécs városát a megszállás rémeitől, s bizonyára befolyással voltak a Luneville-ben megkötött béke kedvező föltételeire 1800-ban.
Az ország ezalatt már százmillió forintot fizetett a háború költségeire. Cserébe pedig el lett árasztva értéktelen „fekete bankókkal és értéktelen rézpénzzel”, ami az élelmiszerek árát mesés drágaságra emelte.
Közbe-közbe országgyűlést is tartottak, de mihelyt a katona és pénz meg lett szavazva, s következett volna a sor a sürgetős reformokra minden téren, akkor azt mondták a rendeknek, hogy halasszuk azt a jövő országgyűlésre.
Ezalatt aztán harmadik új háborút indítottak meg Franciaország ellen, most már szövetkezve oroszokkal, burkusokkal és olaszokkal. Napóleon éppen egy nagy betörést tervezett Nagy-Britanniába. Amint azonban az egyesült seregek megindultak Franciaország ellen, Napóleon otthagyta Angliát, s egész haderejével a szövetségesekre vetette magát s azokat, mielőtt egyesülhettek volna, egyenként tönkreverte. Mack osztrák tábornagyot negyvenezer főnyi hadseregével Ulm városában capitulatióra bírta, s a felmentésére siető Ferdinánd főherceg seregét úgy szétzilálta, hogy az maga is csak huszonhét század huszárjának a fedezete alatt tudott elmenekülni.
Napóleon nemsokára Linzet is bevette, s az orosz szövetséges hadakat Kutusoff alatt szétverte.
Ennyi nehéz csapást alig ellensúlyozhatott Károly főherceg nagy diadala Olaszországban, melyet Massena fölött vívott ki a caldierói ütközetben. Ebben a győzelemben az oroszlánrész a magyar vitézeknek jutott; ahogy ezt Károly főherceg bulletinje megörökíti.
Massena az ütközet elején, szokott harcmodorával, legjobb ezredét hadoszlopba tömörítve, egy hatalmas rohammal keresztültörte az osztrák–magyar harcvonal derekát. Az ütközet veszve látszott. Ekkor Károly főherceg maga állt élére az Eszterházy (később Este) magyar ezredének, s a zászlót kezébe ragadva, szembenyomult a győztes franciákkal. Az Esteiek egyedül tartották fel szuronyaikkal az egész francia hadoszlopot, amíg Hohenlohe herceg öt zászlóalj magyar és horvát gránátossal segélyükre érkezett, s a franciák rohamát minden ponton visszaverte.
Ezalatt azonban Massena személyesen vezeté a Molitor hadosztályt seregünk jobbszárnya ellen, hogy megostromolja a magaslatokon levő sáncokat, melyeken ágyúütegeink voltak felállítva. Mikor már a franciák benn voltak a sáncokban: két magyar ezred (Splényi és Schröder) vezényszó nélkül, szuronyszegezve megrohanja az ellenséget, s leöli az utolsó emberig a sáncok elfoglalóit. Ugyanekkor Kerekes ezredes a Keinmayer-huszárokkal megrohanja a francia lovasságot és futásra bírja; míg a balszárnyon egyidejűleg a Stipsics-huszárok döntik meg a franciák hadsorait. A diadalt a magyar fegyverek vívták ki.
Ez azonban Napóleont nem akadályozá meg a diadalmas előnyomulásában. Ezúttal nem állt Bécs kapui védelmére a magyar insurgens sereg, mint öt év előtt. Pedig az ott ismét nagy fordulatot adhatott volna a háborúnak; mert Napóleon serege nem ment többre 65 ezernél, midőn Bécsig eljutott.
Az insurrectio helyett a teljhatalommal felruházott nádor kinyilatkoztatá, hogy Magyarország semleges akar maradni e háborúban.
Ez döntötte el Bécs sorsát.
Napóleon ellenállás nélkül vonulhatott be Bécs városába, s minthogy Magyarország nem fenyegette a hátát, egész haderejével az orosz-osztrák hadsereg ellen fordulhatott.
A pratzeni fennsíkon hetvenötezer muszka és tizenötezer osztrák volt egyesítve, s maga a két császár is jelen volt a hadseregnél. Napóleon éppen fele erővel, 45 ezerrel szállt ki ellenük, 20 ezret tartalékul hagyva, az egyesülésre siető Károly főherceg ellenében, ki Olaszországból sietve jött fel győztes magyar és horvát huszárjaival és gránátosaival, s már Sopron alatt állt. – De a dölyfös muszka hadvezérek nem akarták bevárni a magyar ezredek megérkeztét; azt hitték, egyedül is elbánnak Napóleonnal.
Napóleon pedig, amint meglátta az első felvonulását az orosz hadseregnek, azt mondá: „Ez a sereg az enyém!” Azután engedte őket bátran előrenyomulni, s mikor már azok azt hitték, hogy körülfogták a franciákat, akkor egy merész rohammal háromfelé szakítá az orosz sereget, mely a szűk utakból nem tudott kivergődni, s mind a három részt két tűz közé szorítá. Az orosz sereg jobbszárnya Austerlitz felé lett űzve, a balszárny a befagyott tavon akart menekülni, a jég beszakadt a teher alatt, s az egész hadosztály odafulladt a hullámokba. Tizenkétezer halott, húszezer fogoly maradt a csatatéren, nyolcvan ágyú és minden poggyász a győztes kezében.
Az austerlitzi ütközet volt Napóleon diadalainak legfényesebbike, s ahogy ő maga mondá, az ütközet kezdetétől fogva bizonyos volt a győzelméről, kétszerte erősebb ellenféllel szemben.
Ennek az ütközetnek az eredménye lett a pozsonyi béke, melyben I. Ferenc elveszté olasz birtokait, azonkívül Isztriát, Dalmáciát, Tirolt és a Sváb tartományt. Napóleon pedig elvitt magával kétezer ágyút, százezer lőfegyvert, 50 millió hadi kárpótlást, s azonfelül az osztrákokra kivetett százmillió forint hadisarcot.
De nem is bocsátották ezt meg a bécsiek – a magyaroknak. Hallatlan eset is volt ez: hogy Magyarország magát Ausztria hadjáratában semleges államnak nyilvánítsa! Özönlöttek a gúnyiratok, a pasquillok a magyar nemzet gyávaságára. A caldierói ütközetben véghezvitt hőstettek el lettek feledve, csak annak az emléke maradt fenn, hogy Napóleon elvitt százmillió forintot Bécsből – mert a magyarok nem ültek lóra, hogy azt vele visszaadassák.
Ezt nem is bocsátották meg a magyar nemzetnek soha, akik akkor a kormányon ültek.
És amellett készültek a visszatorlásra.
Az osztrák politika vezetőinek nem lehetett az új európai rendbe belenyugodniuk.
Pedig a régi ok a háborúviselésre már megszűnt. Akik Marie Antoinette-et megölették, maguk is a guillotin alá kerültek. A minden aristokratiát kiirtással fenyegető francia demokratia otthon is elhamvadt már: a köztársaságok helyét császárság és királyságok foglalták el; s új hercegek és grófok csoportja tölté meg Bonaparte tróntermét.
De ebbe még kevésbé lehetett a hagyományos legitim dynastiáknak belenyugodni.
S a diadalaiban elbizakodott Napóleon maga segített az ellenszenvet nagyra nőni maga ellen. A meghódított országokat ellátta saját atyafiaiból támasztott királyokkal, akik sokkal rosszabb zsarnokok lettek, mint akiket elkergettek. Minden idegen nemzetiséget maga ellen lázított, amely fölött uralkodni akart. A spanyolok nyíltan fellázadtak ellene, s ha nyílt csatában le is tudta verni felkelő seregeiket, de a guerilla-harcban nem bírta őket leküzdeni.
Ezt az alkalmat használta fel a bécsi kormány, hogy Napóleont újból megtámadja, mégpedig egyszerre minden ponton. Négy nagy hadsereget indított meg ellene. Egyet Olaszországba János főherceg vezénylete alatt; hármat Németország felé, Károly főherceg alá rendelve. S még egy ötödik hadsereg is talált feladatot. Annak meg Lengyelországba kellett betörnie Ferdinánd főherceg alatt, mert a lengyelek most már Napóleon szövetségesei voltak. Sőt, maga az orosz cár is annak a pártján állott. Ausztria, mondhatni, hogy egész Európa ellen indította meg a válságos háborút.
Nagyon bölcs dolog volt egy ilyen óriási feladatnál a magyar nemzet harci erényeit is működésbe hozni. A király összehívta az országgyűlést, a nádor felhívta a nemzetet, s a rendek elhatározták a minden eddiginél nagyszerűbb nemesi insurrectiót.
Csakhogy a bécsi politikusok abban voltak nagyszerűek, hogy ennek a felkelő seregnek a létrejövetelét mindenféle furfanggal megakadályozták.
Ha a tárgy nem volna olyan tragikus, beválna komédiának. Az udvari haditanács mindenben akadályt gördített a nemesség hadi szervezése elé. Először nem akart nekik posztót adni az egyenruhához. Vettek a vármegyék maguk, meg is varratták. Azután az Artillerie-Direction nem akart adni a gyalogságnak puskát. Mikor azt kicsikarták a kezéből, akkor nem volt a puskához kova. Arra biztatta a magyar nemességet, hogy jó lesz a kezébe az alabárd is. A lovasságnak pedig nem akart adni kardot, hanem szuronyt, puskához való panganétot! Végre kinyilatkoztatta az udvari haditanács, hogy ő nem fogja élelmezni a nemesi felkelő sereget. Ekkor a vármegyék elvállalták az élelmezést. Akkor nem akart nekik adni ágyúkat. Majd meg az ágyúkhoz való tüzérségül a féllábú, félkezű rokkantakat rendelte hozzájuk. – A vármegyék megköszönték, s csináltak pattantyúsokat a mérnökökből, diákokból. Akkor aztán a felkelő hadak begyakorlásáról volt szó. Ahhoz magyar kommandó kell. A bécsi kormány nem engedte meg, hogy a felkelő nemesség a régi Rákóczy-korszakból való vezényszavakat használja. A vármegyék csináltattak a tudósaikkal új magyar hadiszabályzatot. Azt meg nem értették a német tisztek, akiknek a magyar ezredeket be kellett volna tanítaniuk.
Ez a borzasztó és nevetséges hercehurca eltartott közel három hónapig. S ez a három hónap éppen elég volt a franciáknak, hogy az ellenük küldött négy hadsereg közül hármat egyenként tönkreverjenek, mire aztán a negyedik, a legerősebb, Károly főherceg alatt maga is kénytelen volt gyorsan visszavonulni Ausztriába, s a többi vert hadat innen-onnan magához vonni, akik mind a hátukon hordták az ellenséget.
Ekkor aztán Ferenc király, félretéve az udvari haditanács scrupulusait, maga vette kezébe az insurrectio ügyét. Adott másfél millió forintot a saját pénztárából a nádornak a felszerelésre, hatezer jó lovassági kardot, tizenhat ágyút, s leküldte az egész magyar testőrségét, hogy tanítsák be a magyar ezredeket.
S harminc nap alatt fegyverben állt és ezredekbe beosztva a magyar nemzet színe-virága.
