Magyar jakobinusok
Magyar jakobinusok
II. József rendeleteinek visszavonásával s utána bekövetkezett halálával újra fölébredt a régi nemzeti szellem. Sajnos, hogy a „nagyon is régi” szellem. Nem a Rákóczyak, Bocskayak szabadság után törekvő szelleme; hanem a Garák, Újlakiak, Zápolyák oligarchikus hatalmaskodása. A hatalom kiesett a császár kezéből, de nem azért, hogy az egész nemzetre szálljon, hanem hogy darabokra törve, az uraskodó rendek megosztozzanak cserepein. A császár megszűnt zsarnok lenni, s helyette a nemesség lett a zsarnok.
A német nyelvet kiküszöbölték; de egyúttal a polgári osztálynak hivatalképességét is. A jobbágyok sorsának is vissza kellett romlani a Dózsa-lázadás utáni rabállapotra; ezt sürgette igen sok megye. A nemesség hatalmaskodása annyira elkeserítette a királyi városokat, hogy azok felírtak a királyhoz, hogy nekik nem kell az egész alkotmányos szervezet, inkább tűrik az uralkodói absolutismust. A szerbek pedig saját congressusokon, katonai vezetőik jelszavára, nyíltan felmondták a hazafiúi összetartozást a magyar nemzettel.
A trónra került királynak, II. Lipótnak pedig csaknem ugyanazon elvei voltak, amelyek II. Józsefet vezették. Csakhogy ő alkotmányos úton szándékozott azokat érvényre juttatni.
A francia forradalom egész Európát megrendítette: a népfenség, az emberi jogoknak mindenkire kiterjesztése, a nemesi előjogok eltörlése hódító erővel bíró jelszavak valának. Csakhogy mindezek számára még azon időkben Magyarországon nem volt előkészítve a közszellem.
Csupán egy kis csoport, olvasott, művelt lelkű férfi lelkében találtak e hatalmas eszmék visszhangra, akiket történelmünk „magyar jakobinusok” címen jegyzett fel.
Ezeknek a vezére volt Martinovics Ignác.
Martinovics egy pesti kereskedő fia volt, kit szülői gyermekkorában a ferenciek szerzetébe adtak. De a lángelméjű ifjúnak sehogy sem tetszett a kolostori élet. A tanulásra volt módja elég, s azt föl is használta: a classikusokon kívül minden művelt európai nyelvet elsajátított, később a szerb nyelvet is; s széles körű tudományos képzettséget szerzett, melyben kedvenc tárgya látszott lenni a vegyészet. Ezt még abban az időben előkelő emberek mint aranycsinálás mesterséget kegyelték.
Martinovicsot éppen a zárdai élet vezette a szabadság szeretetére. Látnia kellett a budai zárdában azokat az iszonyatos föld alatti börtönöket, amelyekbe a barátok azon társaikat elzárták, akik elöljáróik ellenében legkisebb engedetlenséget követtek el: s azokat ott éveken át elkínozták, némelyik holtig ottveszett. Martinovics ez iszonyú emberkínzást följelenté II. József császárnak. Az uralkodó szigorúan vette a vizsgálatot, s a feladó Martinovicsot, ki a szerzetből kilépett, kinevezte Lembergbe tanárnak, ahol az állami főiskolában bölcsészetet tanított.
II. József halála után II. Lipót vette pártfogása alá Martinovicsot, kit annyira megkedvelt, hogy udvarához fogadta, kinevezte őt physikai múzeuma igazgatójává, s császári tanácsos címmel ruházta fel.
II. Lipót elvei alaptételeikben hasonlítottak II. Józseféhez, csakhogy ő, aki előbb olaszok felett uralkodott, megtanulta ott, hogy hatalomszóval, erőszakkal egy szabadsághoz szokott nemzetet megváltozásra kényszeríteni nem lehet.
Erre a gyökeres átváltozásra pedig nagy szüksége volt a magyar nemzetnek.
Az a kor lejárt, amelyben csak egy kiváltságos osztály birtokolta a polgári jogokat. Képtelenség volt maga az eszme is, hogy az ország leggazdagabb, legvagyonosabb néposztálya adót ne fizessen, s ugyanő, bárha legvitézebb, ne katonáskodjék; de a gyakorlati életben még sürgősebbé lett téve az egész európai helyzet által e visszás állapot megszüntetése.
Egész Európában nagyszámú állandó hadseregek szerveztetének: a lőfegyver és a hadi gyakorlottság többet ért a vitézségnél; a kereskedelem gyámolítására utakat kelle készíteni, a közművelődés emelésére iskolákat teremteni. Ehhez mind pénz kellett.
Nagyon valószínű, hogy midőn II. Lipót egyedül bezárkózott Martinoviccsal vegyészi műhelyébe; ezt a nemét az „aranycsinálásnak” tették kísérleteik tárgyává. Hogy Martinovics több volt II. Lipót királyra nézve a physikai múzeum őrénél, azt bizonyítja azon fontos küldetés, mellyel őt felruházta, midőn 1792-ben Franciaországba küldé XVI. Lajoshoz. – Már akkor harmadik évében volt a francia forradalom; de még a trónt nem forgatta fel.
Martinovics a rábízott küldetést oly diplomatai ügyességgel végzé el, hogy visszatérte után jutalmul a szászvári apátságot nyerte. – De már e jutalmat nem a régi pártfogója, II. Lipót adta neki, hanem I. Ferenc. – II. Lipót hirtelen meghalt. – Azt állítják, hogy maga készített magának valami izgató szert, amibe két nap alatt belehalt. I. Ferencnek azonban tudnia kellett a titkos megbízatásról, melyben Martinovics eljárt.
Azonban egyebet is megtudtak felőle. Azt, hogy Párizsban léte alatt a jakobinusok főnökeivel összeköttetésbe lépett.
Még akkor, hogy Martinovics barátkozott velük, a jakobinusok csak elméletben voltak félelmesek; de mire hazakerült, már akkor az „elv fegyverben állt”. Megtörtént a francia háborúüzenet, s azt nyomban követte a háború. Az osztrák hadvezér, Brunswick herceg eleinte győzött a francia seregek fölött, s diadalmámorában olyan fennhangon tartott manifestumot külde a párizsiakhoz, hogy azok erre még jobban feldühödtek, s most már a királyuk ellen fordultak, mint akinek védelmére tört be Franciaországba az osztrák hadsereg. A francia törvényhozó testületben egyszerre a jakobinusok ragadták magukhoz a hatalmat, s kezdetét vette a rémuralom. Szeptember hóban a börtönre hurcolt nemeseket lemészárolták. Fel lett állítva a nyaktiló, mely egy nap sem pihent emberirtó munkájában. Brunswick herceget pedig a francia fővezér, Dumouriez a maga hirtelen gyűjtött újonchadával, ahogy jött, úgy kiverte Franciaországból.
A valmyi és jemappes-i diadalok után a francia nemzetgyűlés eltörölte a királyságot, XVI. Lajost perbe fogta, halálra ítélte és lenyakaztatá. A kihullott királyvér azután egész tengerét a vérnek idézte maga után: a francia republikánus seregek a csatatéren verték a külellenséget; míg a jakobinusok a belső ellenség vérében dobzódtak: papot, nemesembert, okos embert, mind halomra öldösve.
A következő két évben ugyan az osztrák fővezér, Koburg herceg ismét előnyöket vívott ki a franciák fölött; de a vége a hadjáratnak mégiscsak az lett, hogy a republikánus seregek még Belgiumból és Hollandból is kiverték az összes ellenük szövetkezett sereget, s Hollandból is köztársaságot csináltak: odahaza pedig Robespierre vérbe fojtotta el a vendée-i ellenforradalmat, a lyoni lázadást, s utoljára magát a királynét, Marie Antoinette-et is kivégezteté. A megölt francia királyné nagynénje volt I. Ferenc királynak.
Meg lehet érteni, hogy Bécsben, Budán minő hangzása volt tehát ennek a névnek: „jakobinus”.
Nemcsak az udvaroncvilág, de maga a magyar nemesség is, mely a nemzetet képezte, rettegett e névtől.
Maguk a „patriotáknak” nevezett haladáspártiak és a szabadelvű főnemesek is megtagadtak minden közösséget a francia forradalmi irányzattal. Ők békés úton és csendesen óhajtották a magyar nemzetet megérlelni az új eszmékre.
S a magyar jakobinusok valóban nem képeztek valami veszedelmes pártot. Hiányzott náluk az, ami a francia forradalmároknak csodaerőt kölcsönzött: egy nagy főváros népe. A pesti és budai jámbor polgárokkal nem lehetett forradalmat kezdeni.
Már II. Lipót behozta Ausztriába és Magyarországra a titkosrendőrséget. Gróf Saurau volt a kémrendszer főnöke. Ezzel a készülékkel mindent megtudtak Bécsben, ami idelent zárt ajtók mögött lett mondva.
Hát még ami nyilván történt? Hogy Zágrábban egy álarcosbál alatt egy guillotint hordtak körül ezzel a felirattal: „Le a vagyonosokkal! Éljen a szabadság! Éljen a köztársaság!” S húsvét reggelén, a piac közepén egy szabadságfa volt felállítva, hegyében a veres phrygiai süveggel s e feliratú zászlóval: „Éljen a szabadság és egyenlőség!”
A magyar jakobinus párt főbb vezértagjai ezek voltak:
Hajnóczi József. Erről azt írja Kazinczy, hogy nagy tudományú s képzelhetetlen munkásságú férfi volt: láng volt a lelke; a francia revolutióban élt testestül-lelkestül, s abban élt volna, ha nem egy aszódi lutheránus papocskának a fia, hanem egy herceg Eszterházy- vagy Illésházy-családból való lett volna is. A francia demokrataságot egész a cynismusig vitte: királyi tanácsos s udvari kamarai titkár létére foltozott ruhában járt, s gyönyörködött benne, ha a bársonyban járókat megszégyeníthette. A francia revolutióról naplót vitt. A hazát, nemzetet rajongón szerette.
Laczkovics János, bajnoki termetű, büszke lélek, a török háborúban többször kitüntette magát vitézsége által, de még inkább híressé lett azon beadványa által, melyben az 1790-iki diaetát felhívja, hogy a magyar ezredeket szabadítsák meg az idegen tisztektől, s hozzák be náluk a magyar vezényszót. Amire az lett a válasz, hogy tiszti rangjától csúfosan megfosztották. Ettől fogva kérlelhetetlen ellensége lett mindennek, ami udvaronc, nemes és pap. Egyik levelében azt írja a magyar nemesről, hogy az „csak kancsó és pipa mellett insurgál, s akkor is a parasztnak a költségén, s annak lovát veszi el”.
Laczkovics jártas volt az európai irodalomban, s maga is írt egy munkát „Magyarország állapotáról”, melyben irgalom nélkül ostorozza a nemeseket és a papokat s az elnyomatást gyáván tűrő polgárokat és parasztokat. Így szól egy helyütt: „Kettő szükséges a forradalomra: szellemi felvilágosodás és a nép nagy elnyomása. Az első sebes léptekkel közelít, a másikról untig gondoskodnak a főpapok és mágnások. De nemsokára a dolognak új rendje álland be. Ha csak minden szabad nemzetet ki nem irtanak, minden könyvet meg nem égetnek, a könyvnyomókat és árusokat és az újságírókat, kik a szabad nemzetek történeteit hirdetik, meg nem gyilkolják, s végre Magyarországot a többi nemzetektől China falaival el nem zárják. – Jobb lenne a népnek jogait visszaadni, mielőtt azokat maga visszakövetelné. Alkottassék az országgyűlésen két tábla: a felső a mágnások és nemesek, az alsó a polgárok és parasztok számára. A főpapok zárassanak ki az országgyűlésből s minden polgári hivatalból, s utaltassanak híveik legeltetésére. Vétessenek el tőlük a jószágok, s láttassanak el illő évdíjakkal. Minden vallású lelkészek egyaránt fizettessenek a közpénztárból. A közterhek minden rendbeliekre egyformán vettessenek ki. Az igazságszolgáltatás gyorsíttassék, a bírák egyedárúsága töröltessék el. Az alkotmány rendszere javíttassék meg. A művészetek, ipar és kereskedelem gyarapíttassanak. A hivatalok betöltésében ne legyen semmi tekintet vallásra, születésre, osztályra.”
Mindezek olyan elvek, melyek (egynek kivételével) mai nap uralkodnak az országban, s mindenki meg van nyugodva az uralmukban. És a múlt század végén még ezekért azt kiáltották azoknak apostolaira: „Feszítsd meg!”
A negyedik volt Szentmarjay Ferenc, az alkancellár titkárja: huszonöt éves ifjú. Antinousi szépségű alak, mely büszke, délceg lelket s Montesquieu, Rousseau olvasása által művelt szellemet takart.
Ezek voltak a magyar demokraták titkos társulatának megalapítói.
Mi volt e társulatnak a célja? Arról nem tudni semmit. Minden irat, ami működésükre vonatkozott, el lett égetve; csak az igazságtalan ítéletek maradtak fenn, ráfogott állításaikkal. Két munka jelent meg e hírhedett esetről, az egyik egy névtelen szerzőtől: „Der Majestätsprocess in Ungarn 1795.” Ennek minden példányát megsemmisíték; a másik: „Historia Jacobinorum in Hungaria”, Szirmay Antal udvari tanácsostól; erre a börtönéből kiszabadult Kazinczy Ferenc azt mondá, hogy „jaj volna az emberiségnek, ha minden történet így íratnék meg, mint ez, mert akkor a történet nem volna más, mint szövedéke szándékos és nem szándékos hazugságoknak”.
Annyit tudni felőlük, hogy két „polgári kathekhizmust” szerkesztettek, egyiket a „reformatorok”, másikát a „polgár és ember” titkos társulatának számára. De ezeknek a kathekhizmusoknak a szövege még a pörirataikban sem található fel.
Meg nem kísértettek semmit: a szándékért lettek üldözve.
Az üldözés Bécsben kezdődött meg, ahol több kiváló egyéniséget fogtak el 1794. július havában, azok között Riedl hadnagyot, a császár tanítóját. Azokat ott kínvallatás alá fogták.
Augusztus 13-án aztán Budapesten kezdték meg az éjjeli elfogatásokat. Legelőször Hajnóczyt, Szentmarjayt és Laczkovicsot hurcolták ki az ágyából, s néhány nappal később Martinovicsot és gróf Sigrayt. Mindezeket Bécsbe vitték fel, s ott állíták törvény elé.
A bécsi bíróság csupa németekből volt összeállítva, elnökei Perger gróf rendőrminiszter és Saurau.
Pest megye közgyűlésén a rendkívüli erőszakos bebörtönzések nagy ingerültséget gerjesztének: a megye felírt a királyhoz, követelve az elfogottaknak magyar bíróság elé állítását.
A bécsi kormány novemberig ott-tartotta a foglyokat, akkor Thugut miniszter elgondolá, hogy minek terhelje ő a gyűlölettel a német urakat, mikor a magyarokat is felhasználhatja az elérendő célra? S visszaküldte a foglyokat Budára.
Itt azután elég alkalmuk lett azoknak megkeserülni a hazai földön való bebörtönöztetést. Mindannyian a szoba közepére lettek leláncolva; soha a szabadba ki nem bocsátották őket, gyertyát nem adtak nekik: életük nyomorúságos volt, s aki panaszkodott, azt bottal verték.
És egyúttal megkezdődtek országszerte a befogások: több mint hatvan, az előkelő osztályhoz és az intelligens fiatalsághoz tartozó embert fogtak össze, a legtöbbet puszta gyanúra.
A per vezetése Németh János királyi ügyészre volt bízva, ki az ország leggazdagabb családjait szemelte ki, hogy azoknak a tagjait vonja bele a felségsértési perbe: egészen ártatlan embereket, akik, csakhogy a bebörtönöztetéstől szabaduljanak, busásan fizettek a főinquisitornak. Egy Illésházy és egy Eszterházy gróf tízezer forinttal vásárolta meg magát az igaztalan kínzatás alól. Németh János ezt a nemét a jövedelemcsinálásnak jogosult „sportulá”-nak nevezte.
A börtöni kínzatások alól két fogoly: Tódor és Králi akként szabadítá ki magát, hogy összetört üvegdarabokat nyelt el, s így ölte meg magát. Fodor József magát az elfogatás pillanatában agyonlőtte.
Az elfogottak között voltak Kazinczy Ferenc, hazánk első íróján kívül Bacsányi író, Szentjóbi Szabó László, Verseghy, Őz Pál jeles költők és Landerer nyomdász.
A többiek is mind színe java az értelmiségnek: volt követek, tisztviselők, ügyvédek és minden vallásbeli papok.
A csapás Magyarország intelligentiájának a fejére volt mérve. Kazinczy azt mondja róluk: „Sehol sem lehetett volna akkoron műveltebb szellemeket, jelesebb, finomabb, geniálisabb társaságot találni, mint a budai ferencesek zárdájában, hol a foglyok elzárva valának. Van-e magyar, ki ama falakra könnyek nélkül emlékezzék? Bennük nemzetünk díszei ragadtattak el tőlünk.”
A vádlottaktól a védelem is meg lett tagadva. A vádló volt Németh János ügyigazgató, s a védők ugyanennek a négy segéde.
A vád akként hangzott, hogy az elfogottak borzasztó és veszélyes összeesküvést készítettek a királyi hatalom, a nemesség és alkotmány felforgatására, a vallás és polgári társaság kiirtására, hogy a lázadásnak a pesti István napi sokadalom alkalmával kellett volna kitörnie, s erre már roppant pénzösszeg és 300 ezer fegyver volt összegyűjtve. Többek között Kazinczy Ferencről is az volt állítva, hogy Nagykárolyban ötmillió frank francia pénzt osztott ki a nép között. A koholt terv szerint éjjel akarták a József kaszárnyát megtámadni, s az ott hadifogságban levő ezerötszáz franciát kiszabadítani s azokkal a fegyvertárat elfoglalni; végül a várost négy oldalán felgyújtani, a boltokat, házakat kirabolni s a nemeseket legyilkolni. Mindezek a rémmesék a bécsi hivatalos lapban ki voltak nyomatva.
Tanúbizonyság nem volt ellenük semmi.
Arra nem is volt szükség. Bécsből lejött az utasítás a pesti királyi táblához és hétszemélyes törvényszékhez, hogy a vádlottakat mind halálra kell ítélni.
S Magyarország legfelsőbb két törvényszéke meghozta a demokratákra a halálos ítéletet. A bírák magyarok voltak, nem idegenek. A törvényszékek elnökei az ország legfényesebb nevű családjaiból valók.
Menteni nem lehet az ítéletet: csak megérthetővé tenni, hogyan történhetett meg ilyen szörny-eset a szabadság, a jogszeretet országában?
A francia forradalom vezetői, a jakobinusok, éppen abban az időben hurcolták nyaktiló alá a girondistákat: a legjobb, a legszabadelvűbb hazafiakat. Magyarországnak is voltak ilyen girondistái – kik erőszakos felforgatás nélkül akarták az országot szabadelvű irányba vezetni, az intézményeket reformálni. S ezek voltak a magyar jakobinusok bírái. Most az ő kezűkben volt a pallosnak a markolatja. Amilyen démoni hidegvérrel gyilkolta le a „fegyveres elv” Párizsban az ellenkező elvet, ölve az ellenfeleket, puszta gyanúra, védelem nélkül; éppen azzal a kegyetlen phlegmával emelte a pallost Budapesten a másik „fegyveres elv,” s az egyik áldozatért elhullott a másik áldozat: ártatlanul mind a kettő.
Azok a patrióták, akik Martinovicsot és társait halálra ítélték, arra számíthattak, hogy a trón fel fogja bennük ismerni rendíthetetlen támaszait, s bennük ezentúl föltétlenül megbízva, szabad kezet ad nekik a reformok keresztülvitelénél. Nem gondolták meg, hogy a reactio nem ismer különbséget loyalis és rebellis „szabadelvűek” között. S a kormányon a reactio ült: Thugut személyében.
A magyar patriótáknak azonkívül, hogy a főnemesség velük tartott, az is öregbíté a reményiket, hogy még az ifjú nádor, Sándor főherceg is nyíltan pártolta törekvéseiket, s hatalmas támasza volt e pártnak Bécsben.
A szegény magyar demokratia volt az áldozatbárány, melynek a maga vérével kellett kiengesztelnie a magasok haragját a „választott nép” iránt.
Mikor a legfelsőbb törvényszék kimondta a halálítéletet Martinovicsra, azzal végezte, hogy ő legyen a vérpadon a legutolsó, aki négy társa kivégzését végignézi. Tehát a törvényszék már előre tudta, mielőtt annak a másik négynek a periratait látta volna, hogy azokat is halálra fogja ítélni.
A bécsi kormány azzal biztatta a magyar bírákat, hogy a király nagymértékben fogja gyakorolni megkegyelmezési jogát. A kegyelem végetti felterjesztésre pedig ez a határozat érkezett le Bécsből:
„A kereseteket, melyek Martinovics, mint azon istentelen társulatnak, s a királyi felség üdve s méltósága ellen s az ország törvényes alkotmányának felforgatására célzó összeesküvésnek és támasztandó forradalomnak feje, s ugyanazon társaság négy alárendelt igazgatója, Hajnóczy, Laczkovics, Szentmarjay és gróf Sigray ellen intéztettek, s az összes Curia ítéletei által ugyanazoknak a felségsértésben, vagyis perduellióban való elmarasztalásával bevégeztettek, avégből küldi vissza, hogy tekintve e bűn iszonyúságát, másoknak hasonló gonosz törekvésektől elrettentő példája végett is, a kegyelem meg nem adatván s a hétszemélyes táblának az ország törvényei szerint hozott ítéletei érvényükben fenntartatván, végrehajtassanak.”
A kivégzés napján oly nagymértékű katonai intézkedéseket tettek, mintha a legnagyobb forradalom készülne kitörni – a száz év előtti Budapesten. Éjjel-nappal erős őrcsapatok járták be a várost, a terekre ágyúk voltak fölállítva, a lőportorony körül egy zászlóalj katonaság őrködött, s a háztulajdonosoknak meg lett parancsolva, hogy tűzoltáshoz való vizet tartsanak készen a házaikban. – Csúnya színjáték volt.
Tízezer katona állt ki május 20-ikán reggel a vérmezőre éles töltényekkel fegyvereikben.
Öt parasztszekéren hozták az öt elítéltet, kiknek a börtönben elcsigázott bozontos szakállú arcára még a jó barátok sem ismerhettek rá.
Első volt Sigray gróf, kit a vesztőhelyre hurcoltak. Kislelkűen viselte magát itt is, mint fogságában: emiatt a bakó csak a harmadik csapásra tudta leütni a fejét. A közönség hangos átkozódása kísérte a rémjelenetet.
Utána jött Szentmarjay, a lánglelkű ifjú, kit a királyi ügyész az utolsó óráig azzal biztatott, hogy kegyelmet fog kapni. Nyugodtan, szótlanul ment a homokra, letérdelt, és szótlanul várta be a halálcsapást.
Annál dacosabban ment a vérpadra Laczkovics; a kísérőit siettetve, hogy gyorsabban menjenek: legyen minél előbb vége a mesének! A mellé adott pappal keveset törődött, csak a kísérő megyei hajdúval beszélt, ismerősei után tudakozódva; a néptömegen bátor tekintettel jártatta végig a szemeit, s fogolytársát, Hajnóczyt állhatatosságra biztatta: „Nem fáj a halál, bajtárs!” Mikor az ítéletet felolvasták, bíráinak fennhangon szemükre hányta, hogy meg voltak vesztegetve és embertelenek, s hozzátevé keserű nevetéssel: „Ugyan nem szégyenlik-e a hazugságok ily nyilvános szövevényét a nép előtt felolvasni?” Mikor a katonasor által képzett négyszögbe lépett, már akkor két levágott fej hevert előtte: bajtársaié. „Csak egy pillanatnyi bátorságot!” – kiálta Hajnóczynak, s azzal gyorsan felhaladt a vérpad lépcsőin. A bakó le akarta vetkőztetni s a szemeit bekötni. Azt félretaszítá: „Többször néztem én a halálnak a szemébe, mint te a hátuljába!” A pap elkezdett imádkozni előtte: nem mondta utána az imádságot; hanem elkezdé hangosan recitálni Horác ódáját: „Justum ac tenacem propositi virum, Nec civium ardor prava jubentium, Nec vultus instantis tyranni. Mente quatit solida.”* – A bakó azt mondá, hogy igen szépen és érzékenyen imádkozott diákul, s lecsapta a fejét.
„Az igazságos szavatartó férfit
Sem a polgárok rosszat parancsoló heve
Sem a fenyegető zsarnok arculata
Szilárd lelkében meg nem rendítheti.”
Sem a polgárok rosszat parancsoló heve
Sem a fenyegető zsarnok arculata
Szilárd lelkében meg nem rendítheti.”
Ennek merőben ellentéte volt Hajnóczy: éltében úgy, mint halálában. Azon vidámság és nyugalom, melyek az erénynek és léleknagyságnak ikertársai, utolsó percig sem hagyá el. „Ártatlanul halunk meg – mondá –, az uralkodó párt szenvedélyének esünk áldozatul, s valóban nem méltó élni az emberiségnek ily mély romlottságában.” Kivégeztetése hajnalán még írt elnökéhez és mátkájához; de leveleit nem adták kézhez, hanem elégették. A mellé adott kálvinista tiszteletessel különféle bölcsészeti témákról beszélgetett. Ismerőseit köszönteté. Midőn a négyszögbe lépett, felismert egy katonát, kit alispán korában maga iktatott be, megkérdezte, hogy ismeri-e őt. Kérte, hogy köszöntse a rokonait, ha hazakerül, s mondja meg nekik, hogy nem volt gonosztevő, s hogy nyugodtan halt meg. Maga vetkőzött le, kérte a bakót, hogy ügyesen teljesítse kötelességét, s úgy halt meg, mint élt: szelíden, nyugodtan.
Utoljára került a sor Martinovicsra.
Ez az utolsó gonosz óráig folyvást remélt. Mindvégig azt állítá, hogy őt maga II. Lipót bízta meg, hogy dolgozzon ki egy alkotmánytervet Magyarország számára, melyben az elavult rendszer újra legyen szervezve, a dúsgazdag papság illő határok közé szorítva, az ország terhei a nemes és nem nemes osztályok között egyenlőn felosztva, az igazságszolgáltatás és politikai kormányzat megjavítva, s az arisztokratizmus hatásköre korlátozva. Ez állítását igazolta II. Lipótnak saját kezű hozzá írott leveleivel, melyeknek ott kell lenniük Bécsben lefoglalt iratai között. Azt mondá, hogy társaságának nem volt más célja, mint a jövő országgyűlésre a kedélyeket és elveket egyesíteni.
Utolsó pillanatig erősen hitte, hogy kegyelmet fog kapni; ismételve mondá: „Lehetetlen, hogy engem Ferenc császár lefejeztessen, hiszen atyjai iratai nála vannak”.
Midőn halálítéletét felolvasták, azt kérdé Németh János királyi ügyésztől: „Fog-e ön egykor ily nyugodtan meghalni?”
Azonban nyugalma megtört, mikor azt a véres jelenetet látta a kínlódva kivégzett Sigrayval. E borzasztó látvány alatt elájult, úgy kellett őt a kivégzési székhez hozzákötözni. Csak akkor tért egy percre magához, mikor a szentelt chrysmát a fejéről ledörzsölték; akkor egy pillanatra lehullott a kendő szeméről, és láthatta a fejére lecsapó pallos villanását.
S még ezzel nem volt vége a bakó munkájának. Még csak a testek voltak megölve. Következett a szellemek kivégzése. Tűzkatlant emeltek a vérpadra, s abban megégették a két kathekhizmust, a demokrata társulat alapszabályait, a horvát és latin nyelven írt szabadságdalokat: „Vox clamantis in deserto ad Hungaros” (Kiáltó szó a pusztában a magyarokhoz), a Marseillaise magyar szövegét, Őz Pál védelmét a perében, a császárhoz írt leveleket s minden összeszedhető szabadelvű és az emberi jogokról értekező röpiratot. A hamvakat a szelekbe szórták, nem gondolva meg, hogy azoknak minden porszeme ki fog kelni a késő időkben.
A királyi tábla az öt fővádlotton kívül még tízet ítélt halálra, ezek voltak Szolárcsik, Őz Pál, Kazinczy Ferenc, Verseghy, Landerer, Verhovszky, Szén, Szulyovszky, Szlávy János és Szentjóbi Szabó. Ezekhez a hétszemélyes tábla még hármat adott, akiket a királyi tábla csak fogságra ítélt, ami hallatlan a bíráskodás szokásaiban! Ezek voltak Hirgeiszt, Szmetanovics és Uza.
Az elítélteknek megadták az engedelmet, hogy kegyelemért folyamodhatnak. Tizenegyen éltek az engedelemmel; de kettő nem kért kegyelmet: Szolárcsik és Őz Pál. Az egyik húszéves volt, a másik huszonnégy. Gyermekek még.
Őz Pál nem is volt tagja a demokraták társulatának: semmivel sem tudták vádolni; hanem a vádiratért ítélték el. Szolárcsik ellen már volt elég ok: mert ő Martinovicsék kivégeztetése napján szénnel egy lecsonkított fát rajzolt a börtöne falára, melynek ágaira a kivégzettek neve volt felírva; alája pedig e mondat „Laetius e trunco florebit.” (Vígabban fog a törzsből felvirulni.)
Mind a kettőn engedték a vérítéletet végrehajtani.
A vesztőhelyre indulva Szolárcsik lelkesülten szabadelvűleg vitatkozott a mellé adott pappal, s midőn ez a feszületet tartá ajkai elé, azt mondá: „a Messiást is azért feszíték keresztre, mert a népet és az emberiséget szerette”. A pap erre megdorgálta, hogy ne hasonlítsa magát az Üdvezítőhöz; mire Szolárcsik mosolyogva mondá: „Ki tudja, hátha én is egykor nemzetem megváltója lehettem volna; bár használna neki halálom! Bár fölébredne.”
Őz Pál nyugodtan járult a halál elé. A református lelkésszel sokat elmélkedett az emberi és isteni igazságról. A vérpadon megkísérté a néphez szólani; de a katonaság dobpörgése elnyomta szavait. Élete 25-ik évében halt meg, szűzen, mocsoktalanul. Jegyese, egy illyr leány, a vérpadig kísérte, s kiszökellő véréből egy pohárral megivott, e szavakat mondva: „Élj bennem és általam, égbe szállt lélek!” Környezői azt mondták rá, hogy őrült, kinek nehéz nyavalyája ellen volt ajánlva ez iszonyú ital.
Valamennyi kivégzettnek a pörét mind elégették.
Kívülük még 816-an lettek elítélve súlyos várfogságra. Ezeknek az ítéleteit kiadták nyomtatásban. Ezekből tudta meg a világ, hogy mit vétettek. Az emberi jogokat követelték mindenki számára.
Ha ez bűn, akkor mai nap egész Magyarországot egy börtönboltozattal kellene bevonni. Akkor bűn volt, és gyökerestől kitépték.
Tehát megtörtént, hogy Magyarországon a girondisták nyakaztatták le a jakobinusokat.
És mit nyertek vele? A reactio vezérei szépen félredobták, mint a kifacsart citrom héját az elhasznált patriótákat. Országbíró, személynök mentek nyugalomba.
Csak a nádor, Sándor főherceg maradt még a helyén: ő volt a magyar patrióták oszlopa, vezérfénye.
Ennek a számára is kitalálták valami módját a mennybemenetelnek: nem is valami elhasznált módot. Egy nagy ünnepély alkalmával Laxenburgban a tűzijátékos raktár olyan pillanatban talált felrobbanni, mikor Sándor főherceg éppen a közelében volt. Irtózatosan összetépve, néhány órai szenvedés után meghalt – a nemzet közbánatára. – Ő is el volt ítélve, s nem folyamodott kegyelemért Thuguthoz.
A magyar jakobinusok rémperének legszomorúbb alakja: a királyi ügyész Németh János, rövid időn maga is sietett a Styx partján találkozni áldozatai szellemével.
Mikor a halottasszekér végigdöcögött vele Pest város leghosszabb utcáján, üres lett egyszerre az az egész utca; egy ember sem kísérte a koporsóját, se ismerős, se barát, se rokon; és sírkövére azt a sort karcolá fel valaki: „Sit tibi terra gravis!” (Nehéz legyen neked a föld!)
