A pragmatica sanctio
A pragmatica sanctio
Ahogy az ország megtisztult a török hódítótól, III. Károly király minden téren hozzáfogott az ország belső szervezéséhez. Minden téren siralmasan hátramaradt a magyar nemzet Európa más nemzetei mögött. Beligazgatás, igazságszolgáltatás, tulajdonjog, földművelés, ipar és kereskedelem, valamint a közművelődés minden intézményei újraalkotásra vártak. Állandó hadsereget is kellett teremteni, mely az országot külellenség támadásai ellen biztosítsa, s ennek a fenntartására az adóügyet rendezni.
És hogy mindezen nagy feladatoknak megfelelhessen, az alkotmányos törvényhozó testületet, magát az országgyűlést is rendezett testületté kellett alakítani, hogy ne a Rákoson lóháton, hanem szépen padsorokban ülve, rendes elnöklet alatt és diarium vezetés mellett tanácskozzanak a tekintetes Karok és Rendek. Természetesen diák nyelven. Ez volt Magyarországon a hivatalos nyelv, s egyúttal a tanult osztályok nyelve: a főiskolákban a tudományok előadásának közege: holt nyelv, amelyre egy nemzetiség sem volt féltékeny; arra is jó volt, hogy a parasztok és asszonyok ne értsék, amit az urak, a férfiak beszélnek.
A magyar nemzet ősidőktől fogva királyválasztási joggal bírt; e jogáról az 1678-iki országgyűlésen mondott le a Habsburg-uralkodóház javára: elfogadta a trónöröklést; azonban csak a család fiágára nézve. I. Lipót ebbe könnyen beleegyezhetett, mert két életerős fia volt, József és Károly, akik között akkori roppant birtokait akként oszthatá fel, hogy mind a kettőnek három koronát hagyhatott.
I. József azonban nagy hirtelen elhalt, s csak leányutódokat hagyott maga után. Ekkor aztán az öccsét hívták haza Spanyolországból, ki a Szent István koronája és az osztrák örökös tartományok birtoka kedvéért, küleseményektől is félig kényszerítve ott hagyta a vitatott spanyol, nápolyi és németalföldi örökségeket, s megkoronáztatta magát III. Károly király címe alatt. A hűségi esküt nála is megújítá a nemzet. – Tulajdonképpen Magyarországon a király szokott hűséget esküdni az országnak; s ez esküt a nemzet koronájának fejére tételével viszonozza.
Azonban III. Károlynak is, miután elsőszülött fia féléves korában meghalt, azontúl csak leányai születtek.
A trónöröklési rendnek a fiág megszakadtával a leányágra való átszármaztatásáról szóló törvényt nevezik a „pragmatica sanctiónak”.
E pragmatica sanctio azonban, azonkívül, hogy Magyarországon a Habsburg-uralkodócsalád leányágára nézve a trónöröklési rendet megállapítja, még Magyarország alkotmányos szabadságainak biztosítékairól is gondoskodik. Kiköti, hogy Magyarország csak saját alkotmányos törvényei szerint és nem a többi örökös tartományok mintájára kormányoztassék; s általában fenntartja a magyar közjog eddigi alaptételeit.
Ezt a pragmatica sanctiót tekinti a magyar törvényhozás minden, a nemzet és az uralkodócsalád között fennálló viszony alapkövének.
A legelső, aki e pragmatica sanctiót elfogadta, a horvátországi tartománygyűlés volt 1712-ben. Később hozzájárultak ahhoz az örökös tartományok; majd az erdélyi országgyűlés, legutoljára, 1740-ben fogadták el azt Magyarország Karai és Rendei.
Ugyanezen leányági örökösödési szerződést elfogadtatni volt fő törekvése III. Károlynak az úgynevezett „garantiáló európai hatalmakkal”; melyek a megjelölt trónörökös „király” címét biztosítani fogadkozának.
Hogyan tartá meg a pragmatica sanctio iránt fogadott védelmet Magyarország, s hogyan nem tarták meg az európai hatalmasságok, arról a következő évtizedek története fog fényes tanúbizonyságot szolgáltatni.
