Rákóczy fiai
Rákóczy fiai
Úgy hozta magával a sors, hogy amíg az utolsó Habsburg férfisarj Magyarországot újrarendezé, nagy ellenfele, a Rákóczy fejedelmi család, végképpen elmúljon.
Két fia volt II. Rákóczy Ferencnek: József az idősebb, György a fiatalabb.
Növendék gyermek korukban jutottak mindketten anyjuktól Bécs városába: ott élték keresztül azt az egész időszakot, mely atyjuk dicsőségével volt tele. Ők erről a dicsőségről nem tudának semmit.
Hogy nem a jezsuiták nevelték őket, azt két körülményből lehet sejteni: az egyik az, hogy semmiféle tudományban nem lettek kiképezve, ami pedig a jezsuita nevelésnek erős oldala; a másik az, hogy nem tudták soha elfelejteni a hazájuk és fejedelmi atyjuk iránti szeretetet, akiktől oly ifjan lettek elszakasztva. Majd az egyik, majd a másik talált utat-módot felnőtt férfi korában bujdosó atyját s annak hű száműzött társait távol Ázsiában felkeresni.
Hogyan kerültek oda? Annak minden körülményét homály borítja.
Rákóczy hű társa, Mikes Kelemen, annyit jegyez vala fel, hogy az ifjabb: György, 1727-iki júniusban (tehát a forradalom befejezése után tizenhét esztendővel) az egész világtól megcsalt, eltaszított fejedelem rodostói szomorú magányának némi örömet hozott megjelenésével; Franciaországon keresztül kerülve odáig.
Csupán egy 1723-ból kelt adománylevél vet némi világot e rejtélyes útra, melyben III. Károly (Spanyolországban VI-ik) mint a két Szicíliák királya, „az ő kedvelt hívének, Rákóczy Györgynek, kit születésének kitűnő fénye s jeles lelki tulajdonságai felettébb ajánlanak, s kit már gyermekkorától fogva felséges házának gyámságába s pártfogásába vett, s ki hűséges magaviselete, engedelmessége s jó akarata által kegyelmes indulatát magára vonta: két hűbéri birtokot adományozott Szicília szigetén; hozzá grófi címet adott neki Giunchi előnévvel; és a birtokán kívül 2500 scudi évi díjat, azzal a föltétellel, hogy Rákóczy György és leendő utódai folyton Szicíliában lakjanak, s a birtokot és pénzbeli kegydíjat el ne idegeníthessék”.
Miért tette ez adományozást III. Károly az ifjabb Györgynek? Miért nem az idősebb Józsefnek? Csak a múltakra visszatérő képzelet és emlékezés képes erre némi feleletet adni. Még a harcos időkben törekedtek Rákóczy hívei, Ocskay, Pelargus a fogságban tartott fejedelemfiakat Bécsből, hol csellel, hol erőszakkal megszöktetni. Pelargus még élt: nem békült ki soha a jelennel; szüntelen abban fáradt, hogy a forradalmat újra fölélessze. Ő lehetett az, aki Györgyöt titokban felvilágosította az iránt, hogy minő fényes feladatok várnak itthon reá. József nem arravaló volt: sötét kedélyű, mindenkiben gyanakodó lélek volt: nagy elhatározásokra képtelen. De György igazi apja fia volt: csupa láng és szenvedély, nagy eszmékért felhevülni, vakmerő vállalatokba rohanni kész.
Efféle csábnak jöhettek nyomára Bécsben, s ezért lehetett az a fényes kitüntetés egy még semmi érdemekkel nem bíró ifjú számára a király részéről. Elküldték őt Bécstől a távol Szicíliába: hogy a tenger legyen közte és hazája között.
De annak a nyugtalan démonnak, aki az ifjúban a nagyravágyás szellemét felkölté, a tenger sem volt akadály; rátalálhatott a Taormina szakadékai között is, s rábírhatta, hogy hagyjon ott uradalmat, grófi címet és gazdag apanage-t, s szökjék el a szigetről, és keresse fel dicsőséges atyját, ki az élve eltemetés napjait számlálja a Boszporus partján, minden új háborútól várva a feltámadását s minden békekötéskor újból eltemetését látva. – Keserű öröm lehetett a viszontlátásban. A kedvenc fiú elfelejtette anyanyelvét, s még a Miatyánkot sem tudta elmondani magyarul. De más nyelven sem volt járatos semmi világi ismeretben. Írni is alig tudott. Meglátszott rajta, hogy Bécsben a legaljasabb körök társalgásához szoktatták: szabad csapongására engedve az ifjú szilaj vágyait. Az apának fájdalommal kellett látnia a nagy különbséget, ami közte és fia között volt. Rákóczy Ferenc korának legmagasabb műveltségű alakjai közé tartozott. Emlékiratai, miket hátrahagyott, kiváló szellemét tükrözik vissza. A művelt nyelveket s a klasszikusokat egyaránt beszélte. Nagy ítélőtehetsége volt, s lelkületében valamennyi kortársának fölötte állt; s a politikában széles látkört szemlélt végig. A fia pedig nem volt más, mint egy nagy gyermek, akit elmulasztottak iskolába járatni.
Rákóczy nem tartá magánál György fiát; sietett őt Franciaországba visszaküldeni, ahol nejének előkelő rokonai laktak. Nem is látta őt azután többet soha. Egy olyan heves vérű, szenvedélyes ifjúnak könnyű volt a francia udvar kéjmámorában elveszni. Vannak mérgek, amiket asszonyajkról szívnak. Rákóczy Györgynek Párizs és Versailles rossz iskola volt. Hogy ugyanazon forradalmi alakok, akik őt Szicíliából megszökteték, Párizsban is kiterjeszték utána kezeiket, az bizonyos, kivált midőn atyja meghalt, s a török kormánynak újabb hadjáratok alkalmával ismét szüksége volt a magyar kivándorlottak számára egy vezérlő alakot előállítani. György Párizsban sokat értekezett a török nagykövettel, akinek a palotájával egy kert kötötte össze az övét. – Volt egy kedvese, akinek a testvérét előreküldte Konstantinápolyba: s nemsokára maga is utána ment 1742-ben. E szerint tizenöt évet töltött Párizsban, míg elszánta magát a circei karok közül a tettek mezejére lépni. Ott előkelő társaságokban élt sybarita életet, s elmulasztott két nagy alkalmat a hírnév kivívására: egyik volt Franciaország háborúja a lengyel trónöröklés miatt, másik a megújult török háború az orosz–osztrák szövetség ellenében: mindkettő szerencsétlen Ausztriára nézve. Nyomát találjuk a török háborúban; amidőn Belgrádban megjelent a török seregnél. Semmi hőstettet nem jegyzett fel róla a krónika. Francia röpiratok azt állítják róla, hogy ismét visszatért Párizsba, s ott élte világát, s nem érzett többé magyar fájdalmakat.
Az újabb adatok, melyek szerint Györgynek szicíliai birtokait III. Károly később Rákóczy idősebb fiának, Józsefnek adományozta, még homályosabbá teszik a két testvér történetét. Talán Józsefnek is volt már valami nagy vétke, amiért őt „ilyen nagyon” meg kellett jutalmazni? De ő nem sokáig maradt ott. 1737-ben már Rodostóba került: apja helyét elfoglalni a számkivetettek között. De azt a helyet sem töltötte be. Mikes Kelemen azt írja róla: „Az apa felől elmondhatom, hogyha született, bár soha meg ne halt volna – a fia felől pedig hogyha e nyomorult világra nem jött volna, semmit sem vesztett volna rajta. Sok dolgokra esze szép volt szegénynek, de neveltetése igen rossz. És nem szeretett semmit is tanulni. Minden magaviselete, szokása ellenkezett az itt való nemzettel. Ha pedig nemzetét nem szerette, azt nem kell csudálni, mert olyan helyt neveltetett, ahol gyűlölik a mi nemzetünket.”
Magyarország történelmére bizonyára nem tanították a két fejedelemfit, legkevésbé a szabadságharc történetére: apjuk felől azt tudhatták, amit az akkori diplomatiai levelezések híresztelnek, hogy az öreg úr csak azért kívánkozik a száműzetése helyét Lengyelországgal felcserélni, mert házasodni készül; el akar venni egy szép lengyel hercegasszonyt. Pedig már akkor hetven év felé járt, s a halál csíráját hordozta magában.
Rákóczy Ferencet Savoyai Jenő csak egy évvel élte túl. Amit ez a nagy hős kivívott, azt az utódai mind elvesztették. A nagy római birodalom egymás után hullatta el tartományait: Szicíliát, Nápolyt, az olasz birtokokat; seregeit tönkreverték a Rajnánál is, a Dunánál is: az orosz szövetségnek drágán fizette meg az árát. A török mindent visszafoglalt.
Ekkor a törökök előhozták Rodostóból az utolsó Rákóczy-sarjat. Ígértek neki hadsereget, Erdély fejedelmi süvegét: előtte volt a fényes jövendő; kezében volt apjának sok diadalt látott kardja. De az a kard nem volt az ő kezébe való. Felhívásaira, miket a két magyar hazában szétszóratott, a bécsi kormány azzal válaszolt, hogy felségárulónak nyilvánítá, s tízezer forintot tűzött ki a fejére, ha élve, hatezret, ha halva adják kézre. Még rosszabb volt a magyar nemzet válasza: mert az meg sem mozdult a hívására. Alig százötvenen jelentek meg a zászlója alá: azok is szemenszedett martalóchad. Nem lehet csodálni, ha a fejedelemfi a saját hada ellen is gyanakvó lett. Méltán hihette, hogy csak a fejére kitűzött díj csalogatta ide őket. De még jobban gyanakodott apjának hű barátaira, a száműzött főurakra; mert hiszen a tízezer forinton felül még teljes bűnbocsánat és a birtokok visszaadása is volt ígérve annak, akit őt elárulja. Ahelyett, hogy élére állt volna a bujdosók csapatjának, eltávozott közülük, s hajón menekült egy Duna-parti török várba. Isten kegyelmes volt hozzá: mielőtt szégyent hozott volna apja fényes nevére, magához vette őt 1739-ben.
A töröknek nem volt szüksége többé a magyar felkelőkre. Meg tudta ő verni a tehetetlen császári hadvezéreket a maga emberségéből is; dacára annak, hogy félkézzel harcolt csak Ausztria ellen, s a másik félkarjával meg az oroszokat verte.
Lett volna ugyan III. Károlynak még egy hadvezére, akinek nevéhez dicsőség fűződött: Savoyai Jenő diadalainak sokszoros részese: Pálffy János. Ő lett volna hivatva a fővezéri botot kezébe venni Savoyai Jenő után. De ennek az volt a hibája, hogy magyar volt. Azt mondták, hogy nem lehet rábírni az új nagy hadjáratot, mert öreg ember már. Az osztrák hadvezérek aztán egymás után, mint árulók, várfogságon végzik kudarcaik sorát. Akkor aztán kínálva kínálták Pálffy Jánosnak a fővezérséget. De az ősz dalia igazi magyar nemesi büszkeséggel válaszolá: „Ha tavaly öreg voltam nektek, az idén még öregebb vagyok.”
Az orosz szövetségnek az ostrom nélkül feladott Nándorfehérvár és Moldva–Oláhország elvesztével kötöttük be a koszorúját. A harcban mind a kettőnket megvertek; a békekötésnél pedig az orosz nyert, s minket vertek meg kettő helyett.
Nem maradt a hadjáratból más hazánknak és Ausztriának, mint a szégyen, a kár és a keleti pestis.
A Rákóczyakkal, Savoyai Jenővel egy nagy korszak lett befejezve. s hogy az utolsó nagy alakja se maradjon fel az elhantolt korszaknak, egy év múlva utánuk dűlt maga III. Károly római császár is; egykor négy ország királya, a Habsburg-uralkodócsaládnak utolsó férfiivadéka.
*
Hogy Mikes Kelemen az ő emlékirataiban a magyar nemzetnek a Rákóczy József által megkísérlett felkelését, meghiúsultában vezére tehetetlenségének és elhanyagolt nevelésének rovására számítja – az a bujdosók kedélyállapotából kimagyarázható. A rodostói száműzöttek folyvást abban az édes csalódásban éltek, hogy az egész nemzet most is ugyanabban az állapotban van, amilyenben ők azt diadalmas harcaik közepette látták. Pedig azóta három évtized lejárt. A régi hívek tábora elhalt, elvénhedett vagy ellágyult; hajdani vezéreik ott harcoltak a király táborában: azóta egész új nemzedék nőtt fel, s a régi szellem test nélkül maradt: a régi dalok nótáit szerte elfeledték.
Egy igen ritka könyv, mely 1739-ben adatott ki német nyelven, egészen másforma alaknak írja le Rákóczy Józsefet, mint aminőnek őt Mikes Kelemen s utána a magyar történetírók jellemezték. A könyv címe: „Merkwürdiges Leben und Thaten des Praetendenten von Ungarn und Siebenbürgen Joseph Ragozzy und seiner Vorfahren, aus verlässigen Nachrichten und Urkunden; der curiösen Welt zu Gefallen und Plaisir sorgfältig gesammlet von H. E. S. Frankfurt und Leipzig 1739.” Még ekkor Rákóczy József élt. A mű szerzőjének nagyon közel kellett állnia Rákóczyhoz; mert annak gyermekkorától kezdve egész viddini táborozásáig annyi apró részletet találunk feljegyezve, amennyit csak a legbizalmasabb bajtársa gyűjthetett össze; ki amellett mégsem az ő híve volt, hanem a császári kormányé.
Szerző e művében éppen kárhoztató szavaival védelmezi meg Rákóczy Józsefet Mikes Kelemen jószívű ócsárlásai ellenében. Előszavában azt mondja róla, hogy a császár legjobban tette volna, ha a Rákóczy fiúknak, amint a kezei közé kerültek, azonnal levágatta volna a fejüket.
I. Lipót Rákóczy Ferenc fogoly fiai mellé előbb a győri püspöknek egy kanonikusát, majd külön laikus udvarmestert rendelt. Az anyjuk csak addig volt mellettük, amíg az atyjuk ki nem menekült börtönéből: akkor a gyermekek a nevelőjük felügyelete alatt maradtak, míg Sarolta Amália hercegnőnek a Himmelpfort utcai kolostorba kellett visszavonulnia.
Amint III. Károly a trónt elfoglalta, a két Rákóczy fiúnak, akik már akkor serdülő ifjak voltak, a családi neveiket elvették, Józsefnek ezt a nevet adták: „Marchese di San Carlo”, az öccsének, Györgynek pedig ezt: „Marchese di San Christina.”
Mind a két fiúnak egyszerre adományozott II. Károly külön birtokokat Szicíliában. (Eszerint József nem György elpusztulása után kapta meg az öccse birtokát.)
A császár kívánatára József ki lett küldve egy németországi egyetemre, udvarmestere felügyelete alatt. Diákéletéből azonban csupán szerelmi kalandjai vannak feljegyezve, amelyek rendesen tréfásan végződnek. A szép Marillához, a patikárus leányához, ki más diákokkal is szívesen enyelgett, gúnyverset is írt, melyben szemére veti, hogy a diákokat az utcáról hívogatja be kávéra, s ha nem mennek be, utánuk önti az ablakból a kávét. Egészen vígjátékba illő jelenetei valának azután a szép aranyművesnével, akinek a férje féltékenységében gyakran megugratta az úrfit. Ha szerelmi kalandjaiban az ifjú marchese vetélytársakkal akadt össze, azokat, akkori gavalléros szokás szerint, az inasaival páholtatta el.
Az egyetemről ismét Bécsbe tér vissza József, s ott olyan vígan éli világát, hogy a császár alig győzi fizetni az adósságát saját magánpénztárából. Az udvarmester feladatává lesz téve a szilaj, kicsapongó ifjú kedélyét komolyabb irányba vezetni. Erre ő a legalkalmasabb eszköznek találja az ifjú Józsefet megismertetni száműzött atyja élettörténetével. Az említett munkában ez is le van írva. Olyan irányzattal van tartva az egész előadás, hogy az ifjú József visszaborzadjon a rémtettektől, melyeket atyja elkövetett, melyek miatt roppant nagy uradalmait Erdélyben és Magyarországon elveszté, s maga is szomorú száműzetésbe jutott. E felleplezések után József kedélye csakugyan megváltozik. Felhagy a korhely kalandok hajszolásával, magába vonult lesz. De nem valami kegyes gondolatokon töri fejét. Azt mondja a névtelen szerző: „Rossz fáról nem szednek jó gyümölcsöt: azért hogy megváltoztatták a fejedelemfinak a nevét, a Rákóczy-szívet nem tépték ki belőle.”
Ettől fogva mind csak azon gondolkozott, hogyan léphetne atyjának a nyomdokaiba. Évek múltak, s még mindig nem volt rá igazi alkalom. Atyjának története óvatossá tette, hogy szívének titkát a leghívebb cimborával se közölje.
1734-ben már meglett férfi volt József. És még mindig semmi sem volt. A hadseregnél nem bíztak rá szolgálatot. Nem akarták, hogy megtanulja a hadakozást. Csak az udvari mendemondákból értesülhetett róla, hogy fejedelmi atyja a császári udvarral alkudozik fiának kiadatása végett, s kéri felszabadítását a rodostói rab életből, hogy azután fiával együtt Lengyelországba mehessen.
Egy napon aztán az udvarmester fekete ruhákat szabatott a számára az udvari szabóval, s tudatta vele, hogy hat hónapig gyászt kell viselnie: az atyja meghalt.
A gyászruhával együtt járt a kötelesség, minden lármás mulatságtól visszahúzódni. De ez egyúttal alkalom volt rá, elzárni magát a világtól. Mint császári kegyenc saját palotát tarthatott, drága bútorzattal s bizonyosan értékes paripákkal tele istállót. Egyszer aztán hirtelen elhagyta Bécset. A kémek, kik éjjel-nappal őrizték minden lépését: erről is hírt adtak. Olaszország felé ment. Ha Lengyel-, Francia- vagy Magyarország felé veszi az útját, talán elfogták volna, de Olaszországban még a császárnak voltak királyságai, s Marchese di San Carlónak ezekben feküdt a birtoka. Az udvar elégszer sürgette, hogy menjen már oda lakni: ha megállítják, kérdőre vonják, azt válaszolhatja, hogy a legmagasabb kívánatoknak siet eleget tenni. Nem is volt titok, hogy hol keressék? Udvarmesterére rábízta, hogy lovait, bútorait adja el, s azoknak az árával siessen utána Bolognába: ott be fogja várni.
Bolognában egy regényes kalandja volt, mely könnyen életébe kerülhetett volna. Egy éjjel, midőn egy nyilvános mulatóhelyről szállására ment volna gyalog, egy ház kapumélyedéséből keresztnevén hallja magát szólítani: „Ön az, József?” – Rákóczy könnyelműen azt feleli: „Igen, én József vagyok.” Arra egy nő lép ki eléje, s egy csomagot tesz a karjába: „Vigye ön ezt sietve a tudvalevő helyre; aztán jöjjön vissza; Cornélia is idejön.” Azzal a nő visszalépett az ajtón, s azt becsukta maga után. József csak akkor vette észre, hogy a kezébe adott csomag nem más, mint egy finom pólyákba burkolt csecsemő. Lovagias jellemű férfi lévén a rábízott kincset gondosan betakarta a palástjába, s hazavitte a szállására: ott rábízta a gazdasszonya gondjaira, s azzal maga visszasietett ahhoz a házhoz, ahol a gyermeket a kezébe adták. Azon háznak a kapuja előtt azonban már az odaérkeztekor nagy verekedés volt; három fegyveres férfi szorongatott egy negyediket, aki kétségbeesetten védte magát ellenük. József rögtön kardot rántott, rohant a megtámadott segítségére, s beleavatkozott az utcai harcba, mely alatt a viaskodók a kalapjaikat ledobálták a fejeikről. A nagy kardcsattogásra aztán előrohant az éjjeli őrjárat. Amint a vívó felek megpillantották a lámpást, melynek világánál az alabárdos sbirrek közeledtek, egyszerre szétváltak: ki-ki felkapott egy kalapot a földről, s aztán ahányan, annyifelé futottak szét a melléksikátoron. József is igyekezett a sbirrek elől egy sötét folyosón elmenekülni. Ott ismét egy fiatal lefátyolozott arcú hölgyre bukkant; aki esedezve kérte, hogy védelmezze meg: meg akarják ölni. – „Kicsoda?” – „A bátyám: aki ezóta a kedvesemet is megölte.” – „Önnek a neve Cornélia.” – „Igen, az vagyok.” – „Akkor azok, kik a másik utcában, az erkélyes ház előtt viaskodtak, talán éppen az ön kedvese és a bátyja lehettek.” – „Ki lett megölve?” – „Egyik sem. A sbirrek szétriasztották őket.” – „Rejtsen ön el valahová, én nagyon szerencsétlen vagyok.” – József elvitte magával a szállására a fiatal hölgyet. Az, midőn meglátta József fején a kalapot, melyet az találomra felkapott a földről a szétszaladáskor, bámulva kérdezé, hogy mint jutott hozzá? József megmagyarázta, hogy ez bizonyosan annak a férfinak a kalapja lesz, akit ő megtámadói ellen megvédelmezett. A fiatal hölgy ráismert a kalapra a nagybecsű gyémántos boglárokról. Ez az ő kedvesének a kalapja: Alfonzo hercegé. – Akkor aztán elmondá a hölgy, hogy ő egy előkelő patríciuscsalád leánya, kit Alfonzo herceg, házasságot ígérve, elcsábított. A herceg, hogy kedvesét szülői és bátyja bosszújától megmentse, el akarta őt szöktetni az éjjel Bolognából, újszülött gyermekével együtt, kit előreküldtek abból az erkélyes házból a herceg ,József’ nevű komornyikja által. Tehát ezzel a Józseffel tévesztették össze Rákóczyt. Ő aztán megörvendeztette az ifjú hölgyet azzal, hogy a gyermekéhez vezette. – Másnap reggel aztán elindult Alfonzo herceget is fölkeresni. – A herceg helyett azonban Lorenzóval találkozott össze, Cornélia fivérével, ki a múlt éjjeli ellenfelét felismerve benne, számadásra vonta, hogy minek avatkozott az ő ügyébe. Don Alfonzo meggyalázta Lorenzo családját, elcsábítva Cornéliát: méltán akarják e gyalázatot a csábító vérével lemosni. Rákóczy most már Lorenzo pártjára állt, s segédül ígérkezett neki don Alfonzo ellenében, ha az tökéletes elégtételt nem akarna adni a megsértett családnak. Lóra kapva indultak el don Alfonzót felkeresni. Mikor rátaláltak, Rákóczy előrevágtatott, és megállítá a herceget. Don Alfonzo az elcserélt kalapjáról ráismert a múlt éjszakai megszabadítójára. Egy kézszorítás s a kalapvisszacserélés közben megtörtént a lovagias kiegyezés. Don Alfonzo becsületszavát adta, hogy Cornéliát nőül fogja venni, s erre aztán közte és Lorenzo között is szent lett a béke. Rákóczy még bevárta a boldog pár menyegzőjét, melynek ő volt a szerzője, s csak azután hagyta el Bolognát.
Időközben megérkezett a megbízottja Bécsből, az eladott bútorok és paripák árával. József sejthette, hogy az az ő hű embere egyúttal kém is mellette. Egy olasz kikötőben felbérelt egy gályát, amely őt szicíliai birtokára szállítsa. A gálya tulajdonosát, mikor egyszer a sík tengeren voltak, nem lehetett nagy mesterség rábírni, hogy hajóját Palermo helyett Konstantinápolyba köttesse ki.
Itt azonban nagy kiábrándulás várt rá. A szultánnak semmi hajlandósága nem volt Franciaország kedvéért háborúba elegyedni III. Károllyal, s Rákóczy József nem nyert el egyebet, mint meghalt atyjának rodostói remeteségét. A bécsi víg életért a szomorú kibujdosott szakállas magyarok társasága nem volt kívánt csere. Hogy József az itteni szokásokat nem tudta megkedvelni, azt nagyon el lehet hinni Mikes Kelemennek. Az alakját azonban egészen átidomította az itteni magyarokéhoz. Acélmetszetű arcképe, melyet az idézett életírás elején találunk, egészen olyan viseletben tünteti fel az utolsó Rákóczyt, aminő az akkori erdélyi magyar urak divatja volt. Kopaszra borotvált tarkó, melyről csak egy varkoccsá sodort tincs haj csilleng alá a hátracsapott fityegőjű prémes süveg alól: annak az elején török surgudzsál módjára rézsút fekvő kócsag, bogláros forgóval; a testet gombos dolmány fedi, mely fölé sodronypáncéling van öltve, a vállakat medvebőr kacagány terheli, elöl széles mentekötő lánccal összetartva. – Az arc emlékeztet az atyjára, csak a szemeiben nincs az a lobogó tűz, s a szemöldökei keskenyek; a bajusza is, a török uraságok divatjára, kétfelől csurgóra áll. Mikor ezt az arcképét készíték, már akkor József túl volt a negyven éven. Atyja ilyen idős korában be is végezte élettörténetének dicső napjait: ő még most akarta elkezdeni.
Végre 1737-ben, mikor III. Károly is jónak látta beleavatkozni a török-orosz háborúba: tűnt fel napja Rákóczy Józsefnek. A szultán érte küldte Ozmán basát, s előhozatta Rodostóból. Először basai rangot ígért neki, ha áttér a mahomed hitre. De József visszautasítá azt a föltevést, hogy ő atyái hitét megtagadja. Ekkor aztán egy szerződést kötött vele a szultán, melyben Józsefet elismeri Erdély nagyfejedelmének és Magyarország hercegének. E szerződés szentesítéséül a szultán egy gyémántokkal kirakott koronát ajándékozott Józsefnek, s ekként tartotta Rákóczy fia ünnepélyes bevonulását Konstantinápolyba, 1737-ben, szept. 12-ikén.
Az emlékirat az egész fogadtatást nagy részletességgel írja le. Hogyan ment eléje Józsefnek a vezér-agaszi a szultán meghívólevelével, hogy fogadták a haberdzsi meg a csausz-basi a kalagusz-csausz zászlójával, hogy vezették a „ziafat”-hoz, mellyel a „nagy úr” a Bajrám basa csiflikjét megtisztelte. Ott pedig vártak rá a spailaragaszi meg a szeliktár-agaszi a vörös és sárga spahik élén, a Spailár Kiája Jerri a csauszaival, a Díván Csausz Emini, a Csauflár Kiasib, a Mekkter-Basi, a hadizene főkarmestere, aztán 60 Díván-csausz ugyanannyi paripával a fejedelemfi és kísérete számára, melyek közül egyet maga a szultán választott ki Rákóczy József számára; végül két orta janicsár a ceremónia-turbánokkal a fejükön, melyek nem kisebbek egy méhkasnál. Ezek mind szalutálván a fejedelemfit, együtt ebédelének vele, s azután elvitték őt a „fanálig”, a szultáni palotáig, mely az ő számára volt berendezve nagy pompával, ott várta a kajmakám gyümölcsökkel, virágokkal és sorbethtel. Másnap az imbrahar-aga két pompásan felnyergelt arab paripát hozott a fejedelemfinak, s egyúttal 12 erszény pénzt, mindegyikben 500 oroszlános tallért: ez volt a „thaim”, a kegydíj. A vele jött magyar kivándorlott urak szintén megkapták a maguk thaimját. A kajmakámnál tett tisztelkedésnél ez a főminiszter pompás felnyergelt lovat és drága prémes kaftányt ajándékozott Józsefnek, s a Boszporus partján egy szép palotát rendezett be a számára, mely előtt janicsárok képezték a díszőrséget.
Mikor pedig el kellett utaznia Józsefnek a csaták színhelyére, a szultán 40 erszény pénzt küldött neki útiköltségül.
De legbecsesebb ajándék volt rá nézve, amit Sztambulban a Kajmakamtól, majd Viddinben a szeraszkierajvász Mehemet basától kapott, azoknak a fogoly keresztyén magyaroknak a csapatja, akiket az ő tiszteletére rabláncaiktól megszabadítának, s akik azután az ő díszőrségét képezték: számra mintegy 330-an.
Viddinből küldte be József 1738. január 30-ikán kelt felhívását a magyarokhoz, hogy az ő fejedelemségét támogassák. Minden lovas katonának, aki az ő zászlója alá felcsap, 40 tallér felpénz lett ígérve. S ez a felhívás különösen a határszélen táborozó huszárezredeknek lett megküldve.
Megelőzte ezt Rákóczy Józsefnek egy manifesztuma az európai hatalmasságokhoz, melyben felkelési szándékának indokait kimagyarázza. A manifesztumot, a hollandi követ kivételével, valamennyi állam sztambuli követei mind elutasították: legélesebben a francia követ.
Viddinben József nem nézte tétlenül a harc theatrumát, ahogy Mikes Kelemen mondja, hanem három ízben betört Erdélybe török csapatokkal, a nagyfejedelemséget felkelésre bírandó. Az osztrák-magyar hűséges csapatok mind a háromszor nagy veszteséggel visszaverték. A harmadik betörésnél Rákóczy József maga is megsebesült. Valami gyáva katona tehát mégsem lehetett.
Felhívása azonban sehol sem talált visszhangra. Támadt ugyan Erdélyben egy nagy honárulási per, melyben nagyszámú főúri család fejei elfogattak, mint akik Rákóczy Józseffel összeesküdtek volna; de nagy hamar kiderült, hogy az egész feljelentés egy rosszlelkű hamis árulkodónak a képzelete volt, aki az elfogott főurakon bosszút akart állni. Azokat rövid időn szabadon is bocsáták. József ellenében pedig kihirdették a honárulási vádat, s kitűzték fejére élve a 10 000, halva a 6000 forintnyi vérdíjt.
Az emlékirat szerint rögtön ajánlkozott is valami rác Bécsben, e vérdíj kiérdemlésére.
Rákóczy József azonban nemcsak hogy meg nem hagyta magát riasztani e vérdíj kitűzése által; hanem visszatorlásul, ő meg a lotharingi és toscanai hercegek fejére tűzött ki hasonló nagyságú vérdíjakat. Nem is vonult félre a csatatérről, sőt csapataival Szendrő várát megrohanta és bevette, s az ott talált várőrséget lekaszaboltatta. És miután a szultán húszezer embert adott a rendelkezésére s annak ellátására 10 ezer erszény pénzt, az Al-Duna felől 53 gályával tervezte nagyobbszerű betörését Magyarországra, amidőn utolérte a nagy nyavalyája. Nem keleti pestis: hanem vérhányás volt az, mely ágyba dönté.
Ez ínséges állapotban kellett megérnie, hogy Kelemen pápa által a „Bulla Coena Domini” értelmében a keresztény hitközségből excommunikáltassék. Ezzel a bullával és a halál előérzetével keblében utazott fel Viddinből Konstantinápolyba: a szultánnal tanácskozandó.
Itt végzi az emlékirat.
A szerző nem barátja, sőt ellensége Rákóczy Józsefnek, de vádjaival megvédi őt azon közhit ellen, mintha az utolsó Rákóczynak gyávasága miatt vallott volna kudarcot az 1738-ban kezdett felkelési kísérlet Magyarországon.
Nem az volt a sikertelenség oka: hanem az, hogy a magyar nemzet szívében elmúltak mindazok az indulatok, melyek a század elején a felkelés ügyét diadalra vezették. Békét és belső rendezkedést óhajtott mindenki. Erős gyökeret vert a meggyőződés, hogy a nemzetnek, a saját boldogulása tekintetében, óhajtandó inkább az uralkodójával őszintén és igazán kibékülni.
A kuruc világ óta 30 esztendő elmúlt. Mikes Kelemen és minden bujdosó magyarok nem akarták elhinni azt, hogy 30 év elég arra, hogy a leáldozott nagyságokat elfelejtsék, s új világ támadjon a régi helyébe.
