A rémek a történelemben
A rémek a történelemben
Babér koszorúzta már a fejét Zsigmond fejedelemnek, s a babér minden foltot eltakar; még a rokonvér cseppjeit is.
Dicsőséges hadjáratáért mindenki megbocsátotta neki azt a szörnytettét, amivel hadviselése tervét megnyitotta.
Csak a halottak nem bocsátottak meg.
Azt jegyzék fel a krónikaírók, hogy midőn az öreg Báthoryné, Majláth Margit megtudta, hogy Zsigmond kivégezteté az ő fiát, Boldizsárt, és második férjét Iffiu Jánost, megátkozta a fejedelmet, ezzel a szóval:
„A menyasszonyi nyoszolyádnál álljanak a meggyilkoltak véres árnyékai, mindig közted és örömeid között!”
S az átok megfogant.
A fejedelem, ki a csatatéri diadalok után tele édes vágyakkal sietett ifjú hitvesét fölkeresni, az édes találkozás örömei helyett csak hideg borzalmakat talált mellette. Jövetelénél láng volt; az ölelésnél jég. Rémeket látott maga és felesége között, véres alakokat, kik halott arcaikat kettőjük közé tolják; levágott főket, amik lábaik előtt végiggördülnek, a meggyilkolt Boldizsár nejét, ki férje szemfödelével takargatja meztelenségét. Mind átkozzák, fagyasztják, láz-reszketést bűvölnek tagjaira.
„Báthory Zsigmondot, így ír Istvánffy, menyegzőjekor megbűvölték volt, hogy nem lakhatott együtt a feleségével. Az ördög, az emberi nemzetségnek és minden jónak ellensége, még menyegzőjükön megbűvölte volt, hogy feleségével sem nem lehetett, sem nem maradhatott.”
Nem volt az bűvölet, hanem a lelkiismeret mardosása. Hanem e rémlátás mégis végzetes fordulatot képezett Erdély és a magyar nemzet történetében.
A magyar nemzet egyik legnagyobb hőse, a gyurgyevói diadal bajnoka, a három országot egyesíteni tudó „király”, akinek hűbérese lett a moldvai és havasalföldi vajda, szövetséges társa a magyar király és római császár, annyira üldözve érezte magát az éjszaka rémei által, amik nászágyát választák nyugtalan fekhelyükül, hogy annyi és ily nagy sikerek után egyszer csak azzal lepte meg a világot, hogy ő leteszi a fejedelmi süveget, le a hadvezéri páncélt, kardot, de még a házassági rózsakoszorút is, elválik a feleségétől és – pappá esküszik. Mindenféle bíborszín, rozsdavörös és fekete talárokat varratott magának, azokba bújt a kísértetek elől: a nejével való találkozáshoz olvasót vitt magával, s ölelkezés helyett imádkozott. Hasztalan volt tanácsosainak minden könyörgése, a rendek tiltakozása, nejének könnyei. A huszonnégy éves ifjú lemondott a trónról és minden világi örömről; bíbornok vágyott lenni.
Mikor marasztották, nem maradt – mikor elment, megint visszakívánkozott; mikor visszafogadták, ismét megbánta tettét: kísértetei egyre kínzóbbak lettek, nem tudott tőlük másképp menekülni, minthogy elvégre egy életben maradt rokont hívatott elő, Báthory Endre bíbornokot, kit a cardinalsüveg megőrzött a legyilkoltatástól, annak adta át a fejedelemséget. Cseréltek: ő átvette attól a capuciumot, az őtőle a koronás sisakot.
És azzal: „nekiindula, mint Kain, a sok ártatlan vérontásért bújdosni a világba.”
