Dakoromania megvalósulva
Dakoromania megvalósulva
Amilyen nagy bölcsességnek kell neveznünk Báthory Zsigmondnak azon tervét, hogy Moldvát és Oláhországot Erdéllyel egy szövetséges birodalommá egyesítse; olyan nagy esztelenséget kell benne látnunk, amidőn a megtestesült tervet, miután azt saját erős kezében megmarkolva tartá, könnyelműen más kézre, gyönge kézre bízta.
Amint Zsigmond átruházta a fejedelemséget Báthory Endre bíbornokra, Mihály vajda hallani sem akart többé az alattvalóságról; hanem úgy kívánta értelmezni a kötött szövetséget, hogy most őrajta a sor mind a három fejedelemség fölött uralkodni.
A Báthoryak azt a hibát is elkövették, hogy a törökön vett nagy győzelem után ismét elkobozták a székelyek szabadságait. Ez a derék nemzet, mely öt századdal előbb jött be Magyarországba, mint Árpád nemzedéke, s ősfejedelme alatt önként szövetkezett az új rokon néppel, sajátságos kiváltságaihoz mindig ragaszkodott. Az erdélyi urak pedig nemigen tisztelték az ő szabadságaikat, s emiatt örökös civódás volt közöttük, ami gyakran véres harcokká is fajult.
Az így elkeserített székelyek saját országukban nem találván igazságot, a szomszéd Mihály vajdához fordultak, akivel együttharcolva, annyi diadalmas csatában, személye iránt nagy becsüléssel voltak.
Márpedig ha a székely szövetkezik a szomszéddal, akkor nyitva vannak Magyarország érckapui.
Mihály vajda betört az oláh sereggel Brassónál, s ott a székelyek hada rögtön csatlakozott hozzá.
Báthory Endre e hírre rögtön összegyűjté fegyveres hadait, s nem messze Nagyszebentől az oláh–székely táborral megütközött.
Milyen gyönyörűsége lehetett valamennyi ördögnek ebben a látványban, hogy öldökli egymást ugyanaz a sereg, mely nemrég egyesülten olyan nagyszerű diadalt vett a közös ellenségen.
Báthory Endre elveszté az ütközetet. Csak az ő seregéből 2700 maradt halva, ezret elfogtak, azok között Kornis Gáspárt, a fővezért, Ravazdyt, ki a székelyek közt sok kegyetlenkedést követett el, mikor elfogták s fölismerték, a székelyek ízekre szaggatták.
A bíbornok-fejedelem maroknyi csapattal futott el a csatamezőről; de a székelyek űzőbe vették, körülfogták, hasztalan volt hősies ellenállása; egy fiatal székely legény halálra sebesíté. A fejét levágták, s elvitték Mihály vajdának.
– Szerakúj pópa. (Szegény pap!)
Azután fölkeresteté a cardinál holttestét, s eltemetteté a bátyja, Boldizsár mellé.
Mind a kettőt Zsigmond hóbortja hozta ide.
Most azután Mihály vajda megtette magát Erdély fejedelmének. Még ezzel sem érte be; hanem felszólítá Rezső királyt, hogy engedje át neki az Erdélyből, Moldvából és Havasalföldből alakított birodalomhoz még Magyarországból is mindazokat a részeket, amiken oláhok laknak, hogy azután nevezhesse magát „minden románok uralkodójának.”
Tehát Bihar, Középszolnok, Kraszna, Zaránd és Mármaros megyéket.
Bánta is azt az astrolog király! Csak a hét planetából el ne kérjenek tőle egyet.
Azonkívül felséges címet és pénzbeli segítséget is kért – jó barátság fejében Mihály vajda.
A király ráhagyta a biztosaira, hogy ígérjenek neki akármit.
Hisz az akkori időknek ez volt a politikája: „ígérni” mindig; „ajándékozni”, ha muszáj; „megadni” soha!
Másfelől azonban Mihály vajda a török szultánnak is felajánlá a barátságát. Az is megküldé a számára a szokásos buzogányt és zászlót.
Így aztán mind a két oldalról biztosítva volt Erdély fejedelmi székében.
Most látta itt idejét, megvalósítani azt, amit a nagy Dakoromania ábrándképének nevezünk.
Azon kezdte, hogy minden főhivatalból elűzte a magyar főurakat, s oláhokat rakott helyükbe: országgyűlés helyett saját önuralkodói önkényével szabott törvényt; fegyveres hadaival a népet pusztíttatta, a nemességre adókat vetett ki, a városokat megsarcolta, s ami legfőbb sérelem volt, magyarra, székelyre, szászra egyformán, behozta az oláh nyelvet.
Ezzel aztán el is végezte az uralkodását Erdélyben. Nem tartott az tovább tizenegy hónapnál. A nemesség Székely Mózes főkapitány alatt fegyvert fogott ellene s Enyed mellett tízezer embert vesztett, s vert hadával futvást meneküle ki Havasalföldre. Ott még egyszer megverte őt Székely Mózes, Zamoisky lengyel segédhadaival egyesülve. Akkor aztán Mihály elfutott Prágába, a királytól segélyt kérni Erdély visszafoglalására; most már csak mint a király helytartója akart oda visszatérni.
A király bölcsen cselekedett volna, ha vitéz testvérét, Mátyás főherceget küldi le Erdélybe, akinek a neve és személye népszerű volt a magyaroknál; de hát a horoscop más tanácsot adott. Inkább az olasz Básta vezért adta Mihály vajda mellé.
Az erdélyiek ekkor harmadszor is visszahívták Báthory Zsigmondot árva fejedelmi székükre.
Ez még egyszer megjelent; de kihúzott fegyverét nem kísérte szerencse. A poroszlói ütközetben tízezer emberét veszté s valamennyi ágyúját.
Mihály vajda győzelmesen tért vissza Erdélybe, Bástával.
És ekkor érte utol a nemesis.
Az új szövetséges és fegyvertárs, Básta jó olasz volt. Barátaira gyanakodó, s azokkal, akikre gyanakszik, gyorsan elbánni kész.
Pedig megmondták előre a magyarok Mihály vajdának, vigyázzon magára, úgy ne járjon, mint Martinuzzi György.
Egy éjjel, mikor a legédesebben álmodott a nagy oláh birodalomról Mihály vajda, Básta vallonjai orozva megrohanták, s levágták a fejét.
„Szerakúj vajda!”
Most azután Básta maradt Erdélyben az úr.
Ez volt Erdélynek a legsiralmasabb korszaka.
Básta vérengzőbb volt Báthory Zsigmondnál, pogányabb a töröknél, nemzetgyűlölőbb az oláhnál, pusztítóbb a tatárnál: úgyhogy az ő zsarnok uralma alatt az erdélyiek mind a négyet óhajtva kérték cserébe. Törökkel, tatárral szövetkeztek össze, hogy ezt az istenfélő jó barátot kiverhessék az országukból, aki az egész népet meztelenre vetkőzteti le, s még a meztelen testét is veretlen nem hagyja.
Emlékét egy rossz diák distichon örökíti meg, mely futását zengi.
Egyébiránt szép halála volt: agyonitta magát; kupával a kezében esett el.
Boruljon fátyol a nevére!
