A szigetvári vértanúk
A szigetvári vértanúk
A magyar nemzet egész történetében nincs olyan emlékezetes esemény, mely annyi fájdalmasan lelkesítő érzést keltene fel, mint Szigetvár védőinek hős végzete. Ezek az emberfölötti hősiességgel folytatott viadalok a homéri mesék költői ragyogásával vannak besugározva; csakhogy e harcoknak csodatevő istenei, akik a hősöknek segíteni leszálltak, nem a mesés olymp mythosz-alakjai, hanem az a megfogható, látható, érezhető Isten: a hazaszeretet.
Szigetvár sohasem volt kitűnő erősség. Az utazó elmehet mellette, s nem veszi észre, hogy az a földtúrás vár volt, amit látott. A sík rónán alacsony földsáncok, s azoknak egyik oldalán egy-két emeletre kimagasló csonka torony. Ez volt az egész erősség.
De azért a híre eljárt már egész Sztambulig. Mert midőn a török seregek fel egész Fülekig, Tatáig, Nagyváradig minden erősséget elfoglaltak, a Drávához legközelebb eső Szigetvár még mindig tagadta a szultán hatalmát.
Már 1556-ban a budai basa, Ali, egész erejét összegyűjtve, ostrom alá vette Szigetvárt, amit akkor a vitéz Stansics Márk védett. Ezúttal a nádor, Nádasdy Tamás és Zrínyi Miklós, Horvátország bánja, egyesült erővel elverték a basát Szigetvár alól. Tízezer halottja bánta vereségét.
Ez időtől fogva Szolimán szultán a nyakára járó bécsi követeknek, akik békekötést könyörögtek tőle, mindig azt válaszolta a föltételei hosszú sorában: „Szigetvárt pedig leromboljátok!”
Hanem a magyar urak erre sehogy sem álltak rá.
A sok megtagadó válasz aztán dühbe hozta az ellentmondáshoz nem szoktatott szultánt; Szolimán még egyszer felköté a kardját, s azt mondá: „No, hát megyek érte, és elveszem magam!”
Kilencvenezernyi válogatott hadsereget hozott magával Sztambulból, háromszáz ágyúval: azokon a hadain kívül, amik már itt az országot elfoglalva tarták, s miknek egy része Gyula-várát vívta, más egész Tatáig portyázott.
Ennek a fenyegető viharnak a közeledtére aztán Miksa király is összegyűjté mindenünnen a maga hadait, amik számra és hadi szerekre nézve a szultán seregével bizton felértek, azt talán felül is múlták.
Ez a roppant sereg Győrnél és Komáromnál ütött tábort; lévén az ő vezére Salm Ekhard, aki méltó helyet foglal el ama császári hadvezérek sorában, akik arról tették magukat a világtörténelemben nevezetessé, hogy semmit sem tettek: amit megtenniük erőbe került volna.
A magyar vezérek ám sürgették a királyt, hogy szálljon síkra a török szultán ellen, s dűljön el valahára nyílt csatában, ki az úr Magyarországon? De a német vezérek bölcsessége győzött. Ők azt mondák, jöjjön a török szultán ide, ha olyan nagy kedve van velünk verekedni; a győri és komáromi sáncok alatt elfogadjuk vele az ütközetet.
Akart is rajtuk törni a vén szultán, diadalokban telhetetlen úr! Pedig élete végét járta már akkor; fél lába a koporsóban; de a másik a kengyelben.
Szolimán dühös volt. Már azért is, hogy a budai basa, Arszlán bég, Eger vívója, azzal ámította, hogy Miksa császárnak semmi hadserege sincsen: s most íme az Tatáig mer eléje jönni, s azt elfoglalja Arszlán basa szeme láttára. – Az első dolga az volt, hogy az elfogadására siető Arszlán béget megfojtatá.
Péterváradnál akart átkelni a szultán, s aztán Eger alá menni, hogy a török félholdat elhomályosító foltját ezzel a híres várral együtt eltörölje.
Egész odáig övé volt az ország; úgy intézhette az útját, mint aki saját birtokán utazik. Mint igazi nagy úr, előreküldé a szálláscsinálóit s azoknak a fejét, a főszakácsmestert, Mohamedet (rangjára nézve sirhalai szandzsákot). Arra volt bízva hat szekér ezüstnemű: a díszlakomához való tálak és serlegek, a selyemabroszok és tizenhétezer arany: konyhapénz. Illendő fegyveres kíséret is volt a drága kincsek mellé rendelve.
Két szigetvári hadnagy neszét vette e drága utazónak: egy portyázó csapattal Siklós alatt bevágták az útját. Mohamed basa főétekmestert a fiával együtt levágták, a kíséretét felkoncolták: a sok szekér aranyat, ezüstöt, két elvett török zászlóval együtt, Szigetvárra vitték.
Ez a vakmerőség emberfölötti dühbe hozta a szultánt. Tíz más basáját inkább odaadta volna, mint a főszakácsmesterét, aki az ő urának a legnélkülözhetetlenebb minisztere. Haragja nagy voltát bizonyítja az, hogy rögtön megváltoztatta az egész hadjárati tervét. Most már nem kellett neki se Eger, se Miksa császár; hanem Szigetvár és ennek a kapitánya, Zrínyi Miklós.
Vukovárnál elvitte a hídját a Duna; akkor lekerült Eszékig; s ott veretett a Dráván keresztül tizenhat nap alatt négyezernyolcszáz lépésnyi hosszú hidat. Magával hozta a híres „Kacziáner” ágyút is, amit ez a császári hadvezér az eszéki nagyvereségnél a török kézben hagyott. Augusztus 1-jén már ott táborozott 90 ezer török háromszáz ágyúval Szigetvár alatt.
A táborban Zrínyi Miklós (vagy mint Wagner Kristóf nevezi őt, gróf Szeríni), horvátországi bán volt a parancsnok.
Minden arra mutat, hogy Zrínyi egész előretudásával bírt annak, hogy az, amit ő most végrehajt: nem egy diadallal végződő hadi tény, hanem egy olyan áldozat lesz, aminek emlékezete nemzetét és az egész keresztyén világot a késő századokig lelkesíteni fogja.
Nem azt tette, amit első alkalommal, hogy a vár védelmét egyik kapitányára bízva, ő maga a fölmentő sereg élére álljon, s az ostromló ellentábort kívülről rohanja meg: miként tíz év előtt tette ezt fényes diadallal. Akkori vitéz vezértársa, Nádasdy Tamás, halva volt már, s az osztrák vezértől tudta, hogy mit várhat!
Elhatározta magát, hogy személyesen fogja vezetni a vár védelmét: ezt írta Nádasdy Tamás özvegyének még áprilban: „Küldjön nagyságod néhány gyalog lövészt Szigetre, hová bezárkóznom eltökéllett szándékom, akarván mindenekelőtt a nagy Istennek, aztán a királyi felségnek s a keresztyén világnak és a mi végpusztulásra jutott édes hazánknak híven, állandóan és derült arccal, vérem hullásával, s ha úgy akarja a végzet, fejemmel szolgálni.
Nejét és gyermekeit Csáktornyára küldte, legnagyobbik fia ott szolgált mint ezredes Miksa király táborában.
Ellenben a vele együtt halálra elszánt vezérek nejei és leányai nem akarták elhagyni a várat. Azt mondták, hogy együtt akarnak meghalni férjeikkel, apáikkal. Fölemlegették az egri hősök példáját. Harc idején az asszonykéznek is akad munkája. Zrínyinek nehéz szívvel kellett megnyugodni ottmaradásukban.
Mikor a szultán roppant tábora körülfogta Szigetet, Zrínyi Miklós összegyűjté a kétezerötszáz magyar és horvát vitézből álló őrseregét, s megesküdteté őket, hogy a várat az utolsó körömszakadtáig mindhalálig védeni fogják.
S akkor aztán kitűzette a vörös zászlókat mindenütt a sáncokra, s egy ágyúlövéssel hirdeté a szultánnak, hogy elfogadja a harcot.
Szigetvárt nem valami erős kőfalak, nem megmászhatatlan bércek, hanem az Almás patak mocsarai tették védhető állapotba; sáncai földből voltak hányva; a belső vár az óvárostól s ez megint az újtól széles vízárkokkal elválasztva, amiken szilárd dobogókon lehetett átjárni.
Magának a várnak legmagasabb sáncát, amit Nádasdy építtetett, „hegy”-nek hívták, s ennek az ormára felállított ágyútelep uralta az egész síkságot. Azonkívül volt egy torony alakú kőből épült erőssége a várnak, ennek a pince-casamatáiban tartották a lőport. Hadiszerekben nem volt szükség.
A törökök két napig lövették a külvárost: ekkor Zrínyi átlátta, hogy csekély haderejével a nagy kiterjedésű sáncokat meg nem védheti, s felgyújtatá a külvárost, seregét a belvárosba vonva. Ő még azt is fel akarta gyújtani, s aztán csak a vár védelmére szorítkozni; de kapitánya, Szecsődy Márton kértére felhagyott vele.
A törökök azonnal felállíták ágyúütegeiket a külváros romjai fölött, s onnan kezdték el a belváros sáncait töretni. Aközben pedig nagy fáradsággal töltést készítettek levert cölöpökkel és rőzsekötegekkel a széles mocsáron keresztül.
Tíz nap alatt elkészültek a töltések a mocsáron végig, s le voltak rombolva a védősáncok; a török hadnak ostromlót fúvattak. A véres tusában háromezer török maradt halva; de az óváros elfoglaltatott. Zrínyi kénytelen volt a védősereget kivonni a városból a vár hídján keresztül, felgyújtva az óvárost. E híd előtt, a többiek visszavonulását védve, estek el a magyarok és horvátok számos vitéz vajdái: magát Szecsődyt is összezúzott térdekkel vitték ki a harcból a várba. Háromszáz magyar vitéz halála ünnepelte meg Szent István király napjának előestéjét.
De a vár még állt, s a Nádasdy-hegy ágyúi hatalmasan verték vissza a törökök ütegeit. Szokolovics nagyvezér látta, hogy az ostrom nehéz része még csak most kezdődik.
Megkísérté a kiskapun át bejutni.
Előbb Zrínyit magát szólíttatá fel, beküldött magyar pribék által, fényes ígéretekkel kecsegtetve a szultán részéről: felajánlotta neki egész Horvátországot és Szlavóniát olyan örök birtokul, amint Erdélyt János Zsigmond bírja.
Zrínyi megvetéssel utasította vissza az ajánlatot.
Akkor katonáit igyekeztek megvesztegetni.
Nyilakra kötözött leveleket lövöldöztek be a várba, amikben kincseket ígérnek a várőrségnek, ha kapuját megnyitja. A levelek magyar és horvát nyelven voltak írva. Magyarok, horvátok egyformán szerették az ő hazájukat, s tűzbe hajigálták a csábító szókat. Ágyúval feleltek azokra.
Most aztán elkezdte őket a nagyvezér négy oldalról lövetni, éjjel-nappal szórták az ágyúk vastekéiket a hegy és a torony ellen. Ali Borsuk, a tüzérek fővezére, tűzaknákat ásatott a sáncok alá. Augusztus 26-án éjjel általános rohamot intéztek a várfalak ellen. A roham vissza lett verve. Ali Borsuk tűzaknái saját magát és Ali basát, az egyiptomi helytartót temették el, legvitézebb harcosainak ezreivel; két zászlójuk a védők kezében maradt.
A szultán a halottakat átkozta tehetetlen dühében. Vén volt már és nyavalyás. Mégis lovára emeltette magát. Alig bírta kardját emelni, mégis kezébe fogta. Ő maga vezette a megújított ostromot augusztus 29-én, az emlékezetes napon: – a mohácsi diadal évfordulóján. Azon a fényes napon, amikor fegyverei előtt rendre dőlt a magyar nemzet színe, virága. Azt hitte, hogy ez a nap az övé örök mindenkorra. És meg kellett érnie azt a látványt, ami keserűbb a halálnál, hogy szeme láttára hullanak rakásra leghősibb ezredei e nyomorult falak előtt, hogy diadalhoz szokott dandárai hanyatt-homlok futnak vissza, egy maroknyi ellenségtől hátban üldöztetve, hogy hírhedett zászlói elbuknak egy vakondtúráson! Zrínyi megfizetett a mohácsi vészért. Amekkora temetőt csinált Szolimán ott a magyarnak, éppen akkorát adott ő vissza a szultánnak, tele a legjobb vitézeivel. Tízszer megújítá a nagyvezér a rohamot. A szultán sírt kétségbeesetten. Ez a nap mégsem lett az övé. A tizedik rohamnál magát a vezérlő janicsáragát is elfogják a szigetvári hősök. A visszaverés általános futásban ért véget. A szultánt haldokolva emelték le lováról. Fegyver éle nem érte a szívét, mégis halálra sebesíték már.
És ezt a titáni küzdelmet szép csendesen nézte Miksa király Salm Ekhard vezérével és hercegeivel együtt. Volt neki Óvárott hatvanezer harcosa, magyarok, németek, olasz segélyhadak, Nyitránál Dersfy alatt tízezer embere, Perlaknál Erdődy bán s Károly főherceg krajnai hadai, számra tízezren, Salm Komáromnál harmincezer embernek parancsolt. – És nem mozdult senki.
De igen. Egy csoport önkéntes, a nagyváradi püspök, Forgách és Tahy Ferenc kapitány dandáraival megindult parancs nélkül, hogy segítséget hozzon az ostromlott Szigetnek. Köztük volt Zrínyinek a legnagyobb fia is.
A merész terv nem sikerült, s ez alkalommal a törökök elfogták Zrínyi fiának a zászlótartóját a címeres zászlójával együtt.
Az augusztus 29-iki kudarc után még egyszer fölkérték trombitaszó mellett a várat Zrínyitől s ugyanakkor a hídfő elé, mely a toronnyal szemben volt, odavitték fiának elfogott zászlótartóját. A foglyot kényszeríték fenyegetésekkel, hogy Zrínyinek kiáltsa át azt, hogy a fia is el van fogva, s ha fel nem adja a várat, itt a szemei előtt fogják lefejezni.
Zrínyi azt kiáltá vissza:
– És ha egész nemzetségemet kiirtják is előttem, még akkor sem!
A föld alatti aknákat ásták.
Ezúttal sikerült a pokolbeli munka. Szeptember 5-én hajnalban földrengető pukkanással repült légbe a Nádasdy-hegy védsánca; a szétlövellő tűz felgyújtá a vár minden épületét. Most már nem maradt más védelem, mint az ökölre szorított fegyver. A janicsár had üvöltve rohant az aknától szakított résre. A tömegben előretóduló hadoszlop betört a vár piacára, s olcsó diadalt vélve, a házakba rohant fosztogatni. A sebeiben sínylődő Szecsődyt ágyában gyilkolták le, feleségét, gyermekeit rabul elhurcolták.
Ekkor jött ellenük bosszúálló Zrínyi, halálra elszánt kis seregének egész tömegével. A betódult janicsárok le lettek kaszabolva, az utánuk jövők az árkot temették be holttetemeikkel; kétszer újították meg a rohamot, mind a kétszer vissza lettek verve; csak holtaik halmát hagyták ott tanúnak, hogy a várban voltak.
És az öreg szultán, a haldokló oroszlán, onnan nézte a visszavert ostromot halálos fekhelyéről, s pokolkínban hörgé e szavakat, írnokának diktálva toll alá a nagyvezérhez:
„Mégsem égett ki e katlan! Mégsem zendül meg a diadal kürtje!”
Nem!
Azok a vasemberek még most sem feküsznek le. Még most is az ő éneklésük hallik az égő torony alól:
„Édes István király,
Téged szívünk kíván”
Téged szívünk kíván”
És mikor a szultán látja még egyszer, az omladékokról, mint a leforrázott hangyabolyt, visszarohanni janicsárjai hadát, mikor meghallja azt a gyászhangot, ami a táborkürtök takarodót fúvó szava: nagy büszke lelke azt a kínt nem bírja elviselni, megszakad a szíve: holtan dől vánkosaira vissza.
Nem ő ölte meg Zrínyit, ez ölte meg őtet!
S ez nagy veszedelem volt a török hadseregre nézve.
A szultánhalál mindig együtt jár a janicsárlázadással.
Szokolovics Mehemednek el kellett ezt titkolni a hadsereg előtt.
Alakoskodást kellett játszani a nagy halottal.
Fejedelmi pompás köntösében trónjára ültették a holttetemet, fejére a gyémántos surgudzsálját, kezébe adták az aranybuzogányt.
Úgy hagyták őt másnap sátora alatt ülni, amíg a hadsereg ezredei végigvonulnak szultánjuk szemei előtt.
A szemek előtt, amik már nem látnak. A végső diadalra, miben már ő nem gyönyörködik.
A sátora előtt végigrobogó janicsárok uruk nevét hangoztatják ezerszeres ordítással. Az sem ébreszti már őt fel.
De Zrínyinek is meg vannak számlálva az órái.
Az utolsó visszavert ostrom után nem maradt több vitéze, mint amennyit az a kőtorony befogad. Alig lehettek háromszázan. Körös-körül égett az egész vár; s maga a torony is. Ágyúik nagy része hasznavehetetlen volt: élelmiszereik lángok martaléka.
El kellett készülni a halálra.
De még másokat is előkészíteni!
A maroknyi hőssel együtt menekültek a toronyba a családjaikhoz tartozó nők, leányok.
Ezeknek nem szabad török rabnőkké lenni, gyalázatra, kárhozatra jutni.
A férjek, az apák szépen búcsút vettek tőlük, s a búcsúcsók után megölték valamennyit.
Talán volt olyan is, akinek nem akadt párja, aki őt átvezesse a túlvilágba; aki aztán kezébe kapott egy fáklyát, s lement vele a lőporraktárba, s ott várt a maga órájára.
A török ostromdandárok kürtrivallása, dobpergése elnyomta az asszonyok halálsikoltását.
Ekkor Zrínyi felöltözteté magát a kamarásával, Serédy Ferenccel, ugyanabba a selyem- és bársonymentébe, dolmányba, amiben egykor menyegzőjét ülte: nyakába akasztá nehéz aranyláncát. Serédy a páncélingét is fel akarta adni. „Szükségtelen az!”
Csak a halálhoz öltözött. Mentéje zsebébe tette a vár kulcsait, s dolmánya mindenik zsebébe száz-száz aranyat. Előbb a kamarás török aranyakat hozott.
Zrínyi visszautasítá, s mind magyar szűzmáriás aranyakat hozatott. Emlegesse meg róluk, aki holttestét megkapja.
És akkor levette fegyvergyűjteménye közül apjának nevezetes kardját, kihúzta hüvelyéből, „ezzel kezdé meg a dicsőség pályáját, ezzel szerze hírt, nevet, ezzel akarja bevárni a halálát”, s kilépett vele társai közé, kik őt a torony udvarán várták. Megáldotta őket, megköszönte nekik, hogy fogadásukhoz híven, mindhalálig megmaradtak mellette. Együtt is haljanak hát meg.
Azok vezérük példájára mind levették magukról a páncéljaikat, karvasaikat, s nem vittek magukkal mást, mint a meztelen kardot.
Az ország zászlóját Juranics kezébe adta (némely történetíró szerint saját maga vette a bal kezébe), s azzal kinyittatá a torony kapuját.
Két nehéz ágyú a torony bejárata előtt, vagdalt vassal, láncszemekkel volt megtöltve; azt egyszerre kisütteté a hídra tóduló török csapat közé, s azzal maga legelöl „Jézus!” nevét kiáltva kirohan a kartácsnyitotta rés közé halált osztva öldöklő vasával.
Egy egykorú német történetíró (Wagner) így szól: „Mint a tüzes villámsugár, úgy csapott le közéjük, halálra vágva, akit elöl talál s utat csinálva maga előtt: vitéz társai mindenütt nyomában.”
Már leverték az ellenséget a hídról, áttörtek a túlsó partra, ott Zrínyit egyszerre két puskagolyó éri mellbe és homlokon s egy nyíl a szemét találja. Arra összeroskad. Vitéz hadnagyai, hű zászlótartója, Csáky György, Juranics Lőrinc és Miklós, Bajomy János, Paprutovics Farkas, Patacsics Péter, Istvánfy Pál, Kobak Miklós mind ott hullanak el körülötte. És elhullanak valamennyien. A háromszáz hősből nem marad fogolyképp több, mint három a győztesek kezében. Azok közül volt egyik Serédy, Zrínyi kamarása.
Az elesett hősnek a fejét a janicsárok levágták, holttestét a kacziáner ágyújára fektetve.
Hogy Zrínyi Miklósnak ekként kellett végeznie hős haláltusáját és nem a várkapuban a kirohanás alatt, azt bizonyítja az az emlékkápolna, mely elesése helyén épült, s máig is látható – a híd innenső végén.
De még ezzel a szigetvári küzdelemnek nem lett vége.
A janicsárok, kik Serédyben fölismerték Zrínyi belső szolgáját, azért hagyták őt élve, hogy mondja meg, hol vannak elrejtve Zrínyi kincsei, hol a szultán étekmesterétől elvett tömérdek arany, ezüst. Megtudták, hogy mindaz a nagy toronyban van elrejtve. A janicsár had rohant a kincseket keresni. Mikor aztán a nagy kőépület tele volt prédaéhes sereggel; akkor egy halálra kész lélek a pinceboltban felhalmozott lőpor közé veté a leégett fáklya csonkját, s arra égrepesztő robbanással repült levegőbe az egész torony, s valamennyi háza Szigetvárnak mind alaktalan rommá roskadt össze, háromezer janicsárnak készítve temetőt.
Zrínyi Miklós levágott fejét a nagyvezér körülhordoztatta a táborban, s azután egész vég selyembe burkoltan elküldé azt hű kamarásától, Serédytől, Salm fővezérnek e sorok kíséretében: „Fogadd jóindulataim zálogául legmerészebb vezértek fejét; melyre ezentúl is nagy szükségtek volna! A testét eltemettetém; mert szégyen-gyalázat lenne, ha ily bátor férfiú holtteteme a fenyéren porladozna: az ég madarainak ételéül.”
Szigetvár elesett: kő kövön nem maradt…
Körüle huszonötezer török vitéz csontját őrzi a föld.
Szolimán szultán hazatért Sztambulba, bebalzsamozottan. Miksa császár Bécsbe, minden balzsam nélkül.
A szigetvári vértanúkról örökké zengeni fog hír szava.
Hogy volt egyszer egy hős, kétezerötszáz bajtársával, akik megesküdtek, hogy a bizonyos elvesztés tudatával a hazáért, a hitért, az egyszer kimondott szóért híven és bátran meg fognak halni, és szavukat beválták.
Hogy e férfilelkeket megelőzték a dicső halálban a hős lelkű asszonyok.
Higgyük, hogy e megdicsőülteknek nem veszett ki az ivadéka!
