A tatárfutás után
A tatárfutás után
Iszonyúan elhallgatott minden.
Tavasz volt, a földeket fölverte a bojtorján, a gyom. Senki sem szántott, senki sem vetett, a mezőkön nagyot nőtt a fű a kiomlott vértől, senki sem jött azt lekaszálni.
Messze, messze, amennyire szem látott, egy torony nem emelkedett a láthatáron, szerte a síkon feketén tűnt elő egy-egy vigasztalan rom, város, falu hajdan; a leomlott falak, az összevissza dűlt kormos gerendák között… hevertek a holtak csontvázai. Egy hang, egy emberi lépés hangja nem hallatszott.
A gulyák kolomphangja, a pásztor furulyája, az estharang csengése elnémult; és hangzék helyettük a farkas és a hullakeselyű undok üvöltése, kiáltása; mintha a mongolok elvonulta után e sötét alakok foglalták volna el az országot, s jogaikat kiáltoznák vérfagyasztó kísértetes hangon.
Néhol csendes, néma rónákon, rekettyésbokrok berkében egy-egy elvadult paripa legelészett, szőre megnőtt, a kantár még nyakába volt vetve, amint a csatatérről elszabadult, hol gazdáját lelőtték róla. A berekből egész falka ordas bukkant elő, egy közülük sisakba szorult halálfőt hozva agyarában, új prédára lelve, utána rohannak, a mén elvadultan száguld a pusztaságnak, a csorda utána bőszült üvöltéssel, a vad robaj a távolban eltűnik.
Följebb az erdők között félénk alakok bujkálnak, rongyos, kiéhezett, elsápadt emberek, bujdosva és nem tudva merre, hallgatózva, emberhang után epedve, s összeriadva minden hang után, elbúva minden emberi alak elől. Lapis refugii.
Boldogok, kik a mentő sziklákra találnak. Mélyen benn a hegyszakadékok között emelkednek egyes magányos bércek, úttalan meredek havasi rejtekhelyek, erdőkkel körülnőve; oda vonult fel a népség legbecsesebbjeivel, oda hajtotta fel marháit, oda vitte élelmiszerét. Jól járt azon bujdosó, ki hozzájuk jutott. Könnyek között fogadták, megvendégelék lisztből s fenyőkéregből sütött kenyérrel, adtak neki puha mohából fekhelyet, vigasztaló testvéri szót, s ha imádkozni akart, oltárukhoz vezették, mit a szabad ég alatt építettek a reménység Istenének, feltéve rá a megmentett feszületet.
De jaj volt azoknak, kik a hegyek közt bolyongva, messziről egy büszke várat láttak kiemelkedni a fenyves közül, s vigasztalódva siettek a menhelynek vélt ormok felé.
Az Fülek vára, hol Fulkó gróf lakik, ki esténként meghúzatja a harangokat vára tornyaiban, hogy a vidéken bolyongó menekvők odacsábuljanak hozzá s ott kirabolja őket megmaradt drágaságaikból, s lehányatja vára szikláiról. (Ezt írtam le „Fulkó lovag” című elbeszélésemben.)
Vagy akik eltévednek az erdőben, s éjszaka valami tüzet látnak csillámlani s azután örömrepesve sietnek arra, azt vélve, hogy ott jóltevő rokonra fognak találni.
Ott a földből hányt kunyhóban egy rettentő ember tanyáz. Ha okiratok nem bizonyítanák, nem hinné senki. E szörnyeteg emberhúst árul! Százanként öldöste le a hozzá tévedt gyermekeket és papokat, míg a nép megtudta, hogy mit árul.
Az emberek nyomor miatt egymást ették.
S mintha egymást hívná a vész, mintha a természet maga is osztoznék a közhaldoklásban, iszonyú sáskarajok lepték el az országot, letarolva a kizöldülni akaró földet, s hogy semmi alakban se maradjon el a halál, a megromlott lég, mint egy sárga köd feküdt a földre, hogy akit fegyver, éhség vagy bánat meg nem ölt, a döghalál ragadja el.
Ilyennek találta a visszatérő király hazáját.
A jók elfogyva, a rosszak elszaporodva. Temetetlen halottak, vetetlen földek, elpusztult városok. A várakban rablók, hamis pénzverők, az erdőkben fenevadak. Belül kétségbeesett honfiak, kívül kárörvendő szomszédok.
Isten csodája, hogy volt még kedve valakinek e népből nemzetet, ez országból hazát alkotni újra.
Romok között állt meg a király, országa romjai közt.
Végigtekinte az elhagyott, elpusztult, fenyegetett földön, s lelkében teremtő eszmék támadának, egy az istenséggel határos gondolat, újjáteremteni, halottaiból föltámasztani a magyar nemzetet; – kivívni: hogy ez elpusztult földön újra tejjel, mézzel folyjon a patak; hogy a dúlt romok közül népes városok keljenek ki újra, s ismét nép lakjék e földön és e nép legyen boldog és magyar, és tanulja a világ még egyszer a magyar népet becsülni és irigyelni.
A király megjelenésére előjött az elbújdosott nép rejtekeiből, a megmaradt falvak harangjai megszólaltak, a király külföldről élelmiszereket, igás barmokat hozatott a szűkölködőknek; fölszabadítá a rabszolgákat; a hon védelmében érdemeket szerzett jobbágyokat nemesi rangra emelte; visszahívta a kunokat, kik Kuthen holtával kivándoroltak; munkás, szorgalmas népeket gyarmatosíta a megnéptelenült földekre, s mikor a lerontott városok fel voltak építve, megemlékezett az ország kül- és belellenségeiről.
Babenbergi Fridrik, ki őt mint futamodót kincseitől megfosztotta, s a mongollal egyszerre ütve az országra Győrt felégeté, a neustadti csatában ugyanazon Frangepán kardcsapásai alatt esett el, ki a futó királynak azon időben menedéket nyújtott.
A nádori ítélőszék körbejárta az országot. A szabad ég alatt felhányt halomra kitűzetett a nemzet zászlója, s a hírnök kürtszavára előidéztettek mindazok, kik a rémület napjaiban a nemzetet rablák, pusztíták, gonoszabbul, mint maga az ellen.
A megjelenő vádlottak számára készen állt a forró víz és tüzes vas próba, többen háromszáznál lőnek elítélve kisebb vétségekért.
A nagyobb bűnösöket „istenítélet” várta.
A király választott bajnokával kelle egyenként megküzdeniük. Tizenegyen küzdettek le a törvényes párbajban, köztük a mátrai hentes, ki emberhúst adott a népnek. Fulkó megszökött az istenítélet elől s rablóvárát a nemzet foglalta el.
S néhány év múlva, mikor a fű benőtte a sírhalmokat, az idő a lelkek sebeit, a magyar nemzet a tatárpusztításból ismét újjá volt teremtve: új nép, új öröm, régi nemzet, régi dicsőség. Csak e dicsőségen ejtett csorba nem volt még kifenve. A tatár kardok által vett sebek be voltak már gyógyítva, de nem voltak még visszaadva.
Egy éjjel Béla király Bécsben a cseh királlyal lakomázva, a vendégsereg közepette porral fedett hírnök által félrehívatik. A hírnök arca míg beszélt, elsápadott, a király arca kigyulladt.
– Paripámat elő! – kiálta lovászainak, elvetve kezéből a kupát s otthagyva békekötést és lakomát, menyasszonyt és cseh királyt, a bámuló vendégek elől gyors száguldással eltűnik.
Gyanítani sem tudá senki, hogy hová lett.
És egy hét múlva az egész keresztyén világ fennen hirdeté, hogy Béla király a Kárpátokon keresztül másodszor országára rontó tatárokkal Nogáj és Telebug kánok alatt megütközött – azokat megverte, leölt közülük ötvenkétezret, a többit visszakergeté hírt mondani népeiknek: hogy a magyar nemzet föltámadott és él!
Béla hatvannégy éves korában halt meg; utolsó évében a kormánya alatt újra megnőtt nemzet körös-körül minden határán harcot viselt a szomszéd országokkal, és diadalmasan. – Érezte fegyverei súlyát a halottaiból feltámadottnak Csehország, Dalmácia, a Nogájok és Bolgárország. Ez utóbbit elfoglalá.
A király ellenségei közt volt saját koronás fia, István. Ez is legyőzetett. A király megbocsátott a lázadó fiúnak, holta után királlyá lett az, de beteljesültek rajta az isteni parancsolat szavai: ki apja – a király, és anyja – a hon ellen kivonta fegyverét, nem lett hosszú életű a földön. Elhalt ifjúkorában, eredménytelen harcai közepette. (Szigligeti drámát írt IV. István történetéből.)
