A török háború
A török háború
Hét esztendeje viselte már II. József a háborút saját országa ellen. Neki is volt már hétéves háborúja, mely alatt Magyarországot darabokra tördelte, hogy újból összerakja; hadseregeket semmisített meg: a régi nemesi fölkelő hadakat; várakat ostromolt: a régi alkotmány sáncait. Olyan hadjárat volt ez, melynek minden diadala pyrrhusi győzelem volt.
József császárnak erősen hinnie kellett, hogy ez a belső hadjárat be van fejezve: az új rend helyreállítva; máskülönben kimagyarázhatatlan volna azon elhatározása, hogy egyszerre csak külháborút kezdjen a törökkel, aki már ötven év óta nem háborgatta Magyarországot, s barátságos flegmával nézte végig Mária Terézia harcait fél Európa fejedelmeivel, s ő maga (a pogány) nem állt be a keresztény osztozkodók sorába.
II. József nem volt vakbuzgó: őt nem kényszerítették a római főpapok, mint I. Ulászlót, hogy a mohamedánokkal kötött békét megtörje.
Ha azért tartotta szükségesnek a törököt harcra szólítani, hogy egy török pilóta Gollner Bálint uramnak a gabonás hajóját a Vaskapunál szándékosan elsüllyeszteté: úgy ez valóban gyönge ok lehetett, de mégis sokkal jobb ok volt annál, hogy az orosznak segítsen a krími félszigetet elfoglalni és megtartani. Azonban még ezt az okot is inkább el lehet fogadni, mint azt az utolsót, amit a porosz királyhoz írott levelében felhoz (aki e háborúról le akarta beszélni), hogy ő a magyar korona jogánál fogva a Magyarországhoz tartozó al-dunai fejedelemségeket akarja visszahódítani a töröktől. – Hát volt szüksége még több oláhra II. Józsefnek? Talán könnyebbé tette volna magának a nagy reformok keresztülvitelét Magyarországon, ha még Moldvát és Havasalföldet is hozzácsatolja?
Azonban erős hadserege volt: egészen az újabb hadászat elvei szerint szervezve; száznyolcvanezernyi tábort vihetett a törökre, s azok között 42 ezer magyar rendes katonát. Csak jó hadvezére nem volt. Ő maga sem járt abba az iskolába, ahol a hadverést tanulják. 1788 tavaszán kétszázezer főre szaporodott a hadserege, kétezer ágyúval. Sabác várát könnyűszerrel bevették. Akkor aztán nagyot pihentek. Lascy, a fővezér, elnyújtotta a nagy hadsereget a moldvai határtól egész az Adriáig, mintha kordont akarna húzni az ellenség ellen.
A töröknek sem tartozik az erényei közé a gyors elhatározás; de mégis, mikor már azt látta a török nagyvezér, hogy augusztus közepe felé jár az idő, megunta a várakozást, s Orsovánál hidat veretve a Dunán, átkelt a Bánságba, s ott a császári tábornokot, Papillát kizavarta helyéből, s elvette tizenkét ágyúját.
Ennek a kudarcnak a hírére maga a császár sietett a felzavart Papilla segítségére 40 ezernyi hadával; azonban a két sereggel az a kimagyarázhatatlan baleset történt, hogy Lugos és Karánsebes között zivataros éjszakán összetalálkozva, mind a kettő a másikat nézte töröknek, s addig ágyúztak, puskáztak egymásra, míg reggelre úgy szétverték egymást, hogy mind a kettő futott, amerre szabad volt a tér: magát a császárt is magukkal ragadták ezer életveszély között. Hajnalra a török is odaérkezett; de ő már csak a hátrahagyott harminc ágyút találta az ütközet helyén, amelyben neki semmi része nem volt: de mégis övé lett a diadal. A nagyvezér aztán összeszedte az ingyen kapott troféumokat, s minden további verekedés nélkül visszament a maga országába. Senki sem üldözte. Csupán Horvátországban mért néhány érzékeny csapást a derék Laudon a kopasz fejekre, s elvett tőlük egy pár apró erősséget.
Mire bekövetkezett a tél, a nagy hadseregből negyvenötezer embert pusztított el a mocsárláz, vérhas és egyéb alföldi járvány. Maga József császár is nagybeteg lett.
Az emberveszteséget pótolni kellett újoncozással, s a téli szállásra helyezett hadseregnek élelmezéséről is gondoskodni kellett. II. József evégett kénytelen volt a megyékhez fordulni, s a már betiltott megyegyűléseket újból összehívni. A megyék azonban mind azt felelték, hogy ők nem illetékesek se az újoncokat, se a subsidiumot megszavazni; mert ez az országgyűlés joga. Hívja össze az uralkodó az országgyűlést, s tapasztalni fogja, hogy az alkotmányos testület rendei ugyanazon áldozatkészséggel fogják megszavazni, mind a véradót, mind a terményadót, amelyet tanúsítottak Mária Terézia idejében. De József hajthatatlan maradt. Ha a megyék nem vállalkoztak, katonai karhatalommal hajtotta végre az újoncállítást és gabonaszedést, tekintet nélkül a nemességre.
Ez az erőszakos rendszabály, aminek beláthatatlan mértékű visszaélések, zsarolások lettek a következményei, a végelkeseredésig vitte a nemzetet. Az általános hangulatot teljesen visszaadja egy akkor megjelent röpirat, melyben ilyenek olvashatók:
„A népek eddig boldog békességben éltek szülőföldjükön, most kiragadtatnak nyugalmas hajlékaikból, s ölni, vagy megöletni vitetnek a határszélre. S mindezt azért, hogy egyes korlátlan kényurak ábrándjai teljesüljenek. Mi hasznot várhatunk e hadjáratból? Azt, hogy egy darab földdel több lesz uralkodóházunk alatt. És mit nyerünk ezzel? Azt, hogy a törököt ellenségünkké tettük az orosz szövetséges miatt, akinek rettentő hatalma nemsokára magunknak is a fejünkre fog nőni… József még a gonosztevőket sem engedi megöletni, hogyan hurcoltatja tehát a mészárszékre ártatlan alattvalóit, hogy zsírjukból oly mécset tápláljon, melynek neve: hiú dicsvágy?”
II. József maga is olvasta ezt a röpiratot; már akkor súlyos beteg volt: vért hányt. De sem saját baja, sem népeinek panasza nem változtatott akaraterején.
Válasza mindezekre megtalálható a nassaui herceghez írott levelében.
„Tavasszal seregeim dolga lesz Bendert bevenni, s a Duna bal partján annak torkolatáig előnyomulni; a jobb parton Nándorfehérvárt foglalom el, s megszállom Szerbiát. Augusztusig valamennyi Duna-parti várat elfoglalok. Ha a nagyvezér elém áll, kénytelen lesz velem megütközni, akkor azt tönkreverem. Októberben kongresszust tartok, melyben az ozman békét fog kérni. Ennek megkötésében a karlovici és passzarovici békekötések lesznek az irányadók, Moldva egy részét magamnak tartom: Krímia Oroszországnak marad, Oczakownak le kell rontatnia. Svéd Károly Kurland hercegévé, a florenci nagyherceg római királlyá leend. Ekkor aztán általános béke lesz egész Európában.”
S amit e levelében feladatául kitűzött, az mind be is teljesült kivéve a béke vívmányait – a harctéren Laudon megverte a törököket, s még egyszer visszafoglalta Belgrádot. Coburg herceg a muszkával egyesülten a Havasalföldön, Martinyesztye mellett tíz óráig tartó ütközetben tönkreverte a nagyvezért, ki zászlóit, ágyúit, egész táborát ottveszté. Nagyszámú magyar tábornok neve ragyog a győztes sereg vezéreinek sorában. Nándorfehérváron a magyarok 456 ágyút ejtettek birtokukba. Kedvetlenül ment bár a táborba; de ha egyszer ott volt, vitézül harcolt a magyar. Ezen napoknak hangulatát jellemzik az akkor keletkezett harci dalok, miket még e század közepén is lehetett hallani:
„Hát fiaim, ti vitéz nevetek – Rablánccal váltjátok-e fel?”
És az ostrom alatti dal:
„Faladat rontom bontom, haragom tetejébe kiontom!”
S végül a diadalinduló:
„Már Belgrád a mi várunk!
Víg táncot benne járunk:
Oda a török ereje:
Nem úgy, mint most esztendeje:
Szegény feje!”
Víg táncot benne járunk:
Oda a török ereje:
Nem úgy, mint most esztendeje:
Szegény feje!”
De mindezen győzelmek nem csillapíták le a belső forrongást.
S ez nemcsak Magyarországon volt így: egész Európa alatt megmozdult a föld. Belgium nyílt lázadásban tört ki az osztrák császár ellen, akinek seregeit határain túl vonulni kényszeríté. Franciaországban kitört a nagy francia forradalom: a nép elfoglalta a Bastille-t, s a király és neje: II. József nővére nem voltak jobbak koronás foglyoknál. Maga II. József pedig az óramutató kérlelhetetlen pontosságával érzé közeledni halálát.
Akaratereje még szigorúan állni kényszeríté, mind a fegyverek, mind az eszmék csatamezején: de testi ereje már össze volt törve.
A magyar nemzet ellenállása győzött.
Tízévi kínos küzdelem után átlátta II. József, hogy minden ábrándja álomkép volt: semmi sem valósult meg belőle. Utolsó elhatározása méltó volt nagy jelleméhez. 1790-iki január 28-ikán kelt királyi rendeletében az összes megyékhez minden eddigi intézkedéseit megsemmisíti és visszavonja, s az ősi alkotmányt helyreállítja.
Csak két rendeletét tartja épségben: a protestánsok szabad vallásgyakorlatát s a jobbágyok szabad költözését illetőket.
Ugyanazon rendeletében Szent István koronájának visszaszállítását Magyarországba is elrendeli.
Az volt az országos riadal, midőn e szent ereklyét a koronaőrök és a magyar gárda hat vitéze kíséretében Bécsből Budára hozták! Egy szakadatlan láncolat ujjongó népségből szegélyezte az egész utat végtől végig. A megyék tisztelgő bandériumai kísérték azt egyik határtól a másikig; a céhek zászlóikkal vonultak ki eléje; nappal virágokkal, éjszaka fáklyákkal. Harangzúgás, ágyúdörgés vegyült az egetverő „éljen a magyar szabadság!” kiáltással. Harmadnap érkezett le a magyar korona Budapestre, ahol a vár fokáról ötszáz ágyúlövés fogadta. A transparenseken, mik a főurak palotáit ékíték, e szavak lángoltak: „Napunk virradása. Egünk derülése. Törvényünk ereje. Szabadság épsége. Nemzetünk élete.” S a megyék a szent korona őrzésére azontúl egy-egy zászlóalj nemesi sereget rendelének.
De már az nem adatott meg II. Józsefnek, hogy ezt az imádattal környezett ereklyét fejére tehesse. Életmécsének kanóca gyorsan égett lefelé. 1790. február 13-ikán már a halotti szentségeket is fölvette. Kedvelt orvosától, Guarintól, őszinte nyilatkozatot kért, s az könnyezve mondá meg neki, hogy napjai meg vannak számlálva. Még az utolsó napon is az országlás gondjaival foglalta el magát.
Végnapján így szólt: „Óhajtanám, hogy ezt írják sírkövemre: Itt nyugszik egy fejedelem, ki minden jó és tiszta szándékai mellett is elég szerencsétlen volt azt látni, hogy minden tervei meghiúsulnak.”
Ezzel a keserű érzéssel hunyta le szemeit.
Ha ismerte volna azt a nemzetet, amely fölött uralkodik: testben sokáig élhetett volna, dicsősége szellemében örökké.
Fennmaradt utána az az örök tanúság: hogy a magyar nemzet erősebb, mint a világnak a legnagyobb embere is, s aki magát vele ellentétbe helyezi, annak el kell múlnia – a jelenben úgy, mint a jövőben.
