A trencsini ütközet
A trencsini ütközet
A diplomatikai játékban most egy új tromfot hívtak ki. Egyszerre azt az ajánlatot tették Rákóczynak, hogy hát a porosz király fiát fogadnák el magyar királynak? Abban az esetben a Brandenburgi szép csendesen visszahúzná a segédseregeit, amik eddig az osztrák császár mellett küzdenek, sőt a dán királyt rávenné, hogy ezredeit visszahívja Magyarországból (ahol azokat úgy is jól megnegyedelte már vak Bottyán). A porosz könnyebben nyújthatna kezet Rákóczynak Szilézián keresztül, mint a bajor Ausztrián át.
Rákóczy kapott ez ajánlaton, mely mind rá, mind a szabadságharc ügyére nézve oly végzetessé leendett, s minden erejét összegyűjté, hogy a hadjáratot teljes sikerrel kezdhesse meg ezútttal az ország határán kívül Sziléziában.
Ez az év (1708) csupán hadak gyűjtésével, s amellett kisebb portyázásoknál telt el. Rákóczy Egernél gyakoroltatá a derékhadát, mely mind számra, mind felszerelésre nézve tekintélyes európai seregnek volt már nevezhető.
Azonkívül egy dandárt elszakíthatott, hogy Erdélybe küldje Rabutin ellen; egy dandárja Bercsényivel a Garam mellett táborozott. Eszterházy Antal, Bezerédy, Kisfaludy alvezérek a dunántúl részt őrizték. Ocskay négyezer lovasával a Morva folyamnál nyugtalanítá a császári seregeket, s egy hatalmas várukat, amit akkor építettek a tartomány védelmére, egy váratlan rohammal karddal a kézben, elfoglalta, az ott összehalmozott kincsekben roppant zsákmányt ejtett: csak az ezüstöt nyolc szekéren hozta el. posztóval ellátta az egész seregét. Az osztrák derékhadat pedig, mely Pozsony táján és a Csallóközben vesztegelt, a dán segédhadakra várva, a vak Bottyán tartá ellenőrzés alatt. Ezeknek Starhemberg Miksa volt a fővezérük.
Egy napon Bottyán húsz lovas kuruccal kiküldé Bornemisza János őrmestert kémszemlészetre Pozsony felé, hogy hoznának hírt az ellenség állása felől. – Ez a kuruc csapat keresztülbujdokolva a császári seregek valamennyi őrvonalán, amint Szempc és Sárfő között a nádasból kibukkan, egy ellenséges csapatot talál maga előtt, vasas németeket, számra körülbelül velük egyenlőt. – De nem számlálgatták a kurucok, hogy hányan vannak amazok, hanem nagy hajrával rajtuk rohantak, levágták, csak a velük volt előkelő tisztet hagyták élve. Azt hirtelen közrekapva, a nádasokon, berkeken keresztül visszavágtattak vele a fővezér főhadiszállására. Csak itt tudták aztán meg, hogy kit fogtak el? Az volt Stahemberg Miksa tábornok, az osztrák fővezér maga.
Hejh, de nagy bolondságot követett el a vitéz Bornemisza János azzal az ő hőstettével, hogy az ellenség fővezérét a tábora közepéből kihozta, hisz ennél a Starhemberg Miksánál rosszabb hadvezérük nem volt az osztrákoknak! Miért nem hagyta ott nekik?
A bécsi főhaditanács aztán az elfogott jó jámbor Starhemberg Miksa helyett odaküldé fővezérnek a már jó híréből eléggé bőven ismert Keister Siegebertet.
Hát kellett ez nekik: a kurucoknak?
Heister azután nem nyújtózott a medvebőrön, hanem hozzákezdett a hadműveletekhez.
Legelőször is azon kezdte, hogy a kurucok legnyughatatlanabb és legvitézebb hadvezére, Ocskay László ellen kiküldé Viard tábornokot, aki viszont a császári vezérek egyik legjobbika volt, s Ocskayt ezáltal a Morva határszélről visszavonulni kényszeríté a Vág-vonalig.
Mind Rákóczy maga, mind Bercsényi panaszteljesen jellemzik a hadseregük állapotját s egész hadviselésüket a szabadságharc hatodik esztendejében. Bercsényi ezt írja Károlyi Sándorhoz:
„Régen tudom én azt már, hogy mi nem hadakozunk, hanem vontatjuk a háborút; háborgatjuk ellenségünknek a szándékát, nem ellenezzük; panaszoljuk fogyatkozásainkat s magunk fogyatkozásainak panaszait sajnáljuk. Rosszaságát a had praesentiával fedezi: előbb fogy el prófontja, mintsem megeszi; előbb szakad mundérja, mintsem elkészül: előbb tudja okát, miért nem győzheti, mintsem reá indul. – Minden vigasztalásom abban, hogy a szomszéd Lengyelországban még több rosszat tapasztaltam a szabadság dolgaiban.”
A főtisztek zúgolódtak, hogy Rákóczy miért nem viszi a derékhadat a császáriak ellen döntő ütközetbe, minek forgácsolja szét a haderőt dandárokra? Pedig a fejedelem bölcsen ismerte a maga népét a legfőbbektől a legalsókig. Tudta jól, hogy a kuruc had ezredenként, dandáronként csodavitézséggel tud verekedni. Egyes merész hadműveletre, ahol a haditervet a pillanat, a kedvező helyzet gyors felfogása adja, az ő alvezérei mind nagyon alkalmasak, de egy sincs közöttük, aki egy egész negyvenezer főnyi hadsereget döntő ütközetben vezényelni tudjon, aki egy nagyszabású csatatetvet ki tudjon dolgozni stratégiai részletekben; s maga a hadserege olyan elemekből áll, amiket ha valami közbe jött véletlen zavarba hoz, az egész sereg atomjaira oszlik azonnal széjjel.
Különösen volt Rákóczynak egy szerencsétlen kétbalkezű alvezére, Pekry, aki akármit megfogott, az mind a két kezébe szakadt: ez veszté el Erdélyt is Rabutin ellen, s legközelebb ez hagyta magát tönkre veretni Viard által Szakolca mellett; de mert Bercsényinek kedves embere volt, mégiscsak rábízta Rákóczy a mezei lovasság vezényletét. Jobb lett volna, ha Ocskay Lászlót vonja magához; de arra meg Bercsényi haragudott. Azért ezt a Csallóközbe küldék, hogy Heister hadmozdulatait kísérje figyelemmel.
Két nevezetes vára volt a császáriaknak a Vág mellett. Az egyik Lipótvár, amit I. Lipót építtetett akkor, mikor a törökök Érsekújvárt elfoglalták ennek az ellensúlyozására; a másik pedig Trencsin. Hatalmas vár akkoriban, még mostani félig rom állapotában is felséges építmény. Egy egész város, csupa palotákból. Innen osztotta hadjárati parancsait Róbert Károly ellenkirálya, Csák Máté, ki elég erős volt egyszerre két királlyal folytatni háborút. A kurucok a szabadságharc megkezdése óta ostromolták mind a két várat. – Lipótvár elfoglalásához már közel voltak, amidőn annak az ostromát a nagyszombati ütközet kimenetele félbehagyatta velük. De Trencsinnek még a lőtávolába sem jöhettek, annak a sziklaormai uralják az egész vidéket; azt csak kiéheztetéssel lehetett bevenni. De ezúttal Lipótvár is abban az állapotban volt, ott is a lovaikat lakomázták már fel a császári hadak, a kenyerük, rég elfogyott. Rákóczy ezt a várat akarta bevenni legelőbb, aminek a sáncai meg voltak már rongálva az ágyúi által. – Hanem a haditanácsban a főtisztek mind ellene voltak a tervének, azok mindenáron Viard tábornokkal akartak megmérkőzni, aki a kiéhezett Trencsin vár felszabadítására sietett Morva felől egész vonat élelmiszeres társzekerekkel.
A fejedelem ráhagyta magát venni, hogy azzal az egész hadsereggel, ami a sziléziai nagy hadjáratra volt előkészítve, Trencsin felé vonuljon, ennek a várnak az újraélelmezését megakadályozni.
Azonban ekkor Heister és Pálffy bán is előjöttek a Csallóközből, s szintén a szorongatott Trencsint igyekeztek hadseregükkel elérni.
Bottyán és Ocskay a két lovasdandárral két oldalról közrekapta a császári sereget, s éjjel-nappal csapkodva, keserves küzdelmek között hajtotta maga előtt egész Vágújhelyig.
Heister három tűz közé volt szorítva. Hátul Ocskay, oldalt Bottyán, előtte a Vág folyam, s azontúl Rákóczy egész nagy hadserege.
Heister nem is azért igyekezett olyan lóhalálában Trencsin felé, hogy ott Rákóczyval ütközetet vívjon, hanem inkább azért, hogy kifáradt seregét a trencsini várágyúk oltalma alatt kipihentesse, míg Viard a várva várt élelmiszerekkel megérkezik.
Amint azonban Vágújhelyre megérkezének, a fejedelem táborából átlopózott Pálffy bánhoz egy megbízott kémje. Egy cigányleánynak álcázott grófhölgy. Ugyanaz a Szunyoghyné, akit a Beckó vára ostrománál mint a várparancsnok kémét, a hajdúk elfogták, s meztelenre vetkőztetve hajtottak a táborba, amíg vezérük, Ocskay László ki nem szabadította kezeik közül s meg nem védelmezte a feldühödött harcosok ellen.
A történetírók ennek a női bájakkal fölékesített démonnak a rovására teszik a magyar szabadságharc balvégzetű fordulatait. Ő csábította Ocskayt is az áttérésre Pálffy János üzeneteivel, aki generálisságot ígért neki a császáriaknál. Ő hozta hírül Pálffy bánnak, hogy minő helyzetben van a Vágon túl Rákóczy serege: hogy Bercsényi megneheztelt a fejedelemre, s a maga hadtestével oly messze vonult a főhad derekától, hogy alig van vele összeköttetésben, s hogy a Vág partján a fejedelem legszerencsétlenebb vezére, Pekry van fölállítva a legrosszabbul fegyelmezett mezei lovassággal. A fejedelem azt hiszi, hogy ezt a leggyöngébb csapatját igen jól megvédi a közbeeső Vág folyam, amin át lehet ugyan úsztatni lóháton; hanem az ottani terep nagyon alkalmatlan valami lovassági ütközet kifejlődésére. A Vág melletti lapály terítve van kavicstorlatokkal, amikkel a medrét gyakran változtató folyam hordja meg az ártereket, másutt áttörhetetlen fűzberkek tartják fel a rohamot; azután pedig összevissza tépett halmok és fennsíkok következnek, mély árkokkal, miket tán az özönvízi kataklizma ásott oda. Boszorkánytáncnak való hely, nem ütközetnek.
Ámde Pálffy számítani látszott a kurucok jól ismert gyöngéjére. Rávette Heistert, hogy engedje őt a lovasságával átúsztatni a Vágon, s Rákóczy mezei hadait fölverni. Heister beleegyezett a merész kísérletbe, melytől azt az eredményt várhatta, hogy maga azalatt háborítatlan elvonulhat a derékseregével a Vág hídjáig, mely Trencsin alatt van verve.
Az eredmény azonban végtelenül túlszárnyalta minden reménységét.
Mikor Pálffy lovasezredei a Vágot átúsztatva, a fűzfarekettyésből egyszerre előtörtek, Pekry mezei hadait oly vak rémület szállta meg, hogy nem is gondolva az ellenállásra, felbomlott gyülevészben rohantak a világba veszedelmes ordítozással.
Hiszen bár hagyta volna őket futni a fejedelem, amíg a világ kerítésébe ütik az orrukat. Az egész nyomorult mezei had nélkül is bízvást megfelelt volna ő a rendes, fegyelmezett hadseregével Pálffy és Heister hadainak. Azonban attól tartott a fejedelem, nehogy ez a nagyszájú had a maga vészordítozásával a többi tábort is felkavarja, s vak rohamában rendetlenséget hozzon a felállított gyalogezredek közé. Ennek akarta elejét venni. És ez volt a balvégzete.
Egy lovasezredét rögtön Pálffyék visszaverésére rendelé, ő maga pedig lovát sarkantyúba kapva odavágtatott Pekry futó hada közé, hogy azt hatalmas szavával visszaterelje.
Bizony rossz szakács a sors! Jól főz, de rosszul tálal! Mikor Rákóczy Nagyszombatnál a dragonyosai élén be akart vágtatni az ütközetbe, hogy a harcrendet helyreállítsa, akkor nem kellett volna a kísérőinek belekapni a lova zablájába és őt visszatartani; hiszen csak ellenséggel volt dolga, azt karddal megverhette. Hanem inkább Trencsinnél kellett volna Rákóczy lova kantárát megfogni Vay Ádámnak, hogy ne távozhassék vezéri helyéről. Megfordítva történt.
Az előrevágtató fejedelem útjában találta azokat a veszedelmes mély árkokat, amik a terepet átszeldesik, kettőn átugratott a lovával, a harmadik szélesebb volt, minthogy ló szöktében a túlsó partjára átkaphatott volna, s ez belebukott lovasával együtt a kétölnyi mély árokba: a fejedelem a veszély pillanatában féloldalra vetette magát, s ezzel kikerülte az agyonzúzást, de mégis oly ütést kapott a bal szeme táján a fejére, hogy ájultan maradt ott.
Az elementum volt az ellensége, aki összetörte.
Kísérői hirtelen kiszabadíták a lova alól, mely nyakát szegte az eséstől, s úgy hozták őt elő véres arccal. Azt sem tudták, él-e?
Amint aztán a hadak meglátták, hogy a fejedelmet véres fővel hozzák a csatából: akkor egyszerre elvesztette mindenki a lelkét. „Elesett Rákóczy! Halva a fejedelem!” Ez a rémkiáltás zúdult végig az egész táboron, s ez az egy szó elég volt, hogy mint a kakasszó egy egész kísértettábort, a felkelő sereget a világba szétűzze.
Heister, látva az ellentáborban az eszeveszett bomlást, maga is egész erejével átkelt a Vágon, Pálffy bán művét befejezni.
A kuruc lovasság, mely a fejedelem vezénylete alatt állt, elfutott világgá, otthagyta az ágyúit; csak a gyalogság állta még a harcot. A hajdúk és Winkler meg Czelder Orbán német ezredei védték a csatatért s a zászlók becsületét késő estig az egész császári sereg ellen; háromezer maradt belőlük halottan: vitézségük tanúja. Későre megérkezett Bercsényi is a bódult csatába, de csak azért, hogy ő is kapjon egynéhány kardvágást, s utoljára karddal a kezében vágjon utat magának a menekülésre, alig kísérve egypár száz lovasától.
És ez alatt a harc alatt – alig pár óra járásnyira – ott mulatott Ocskay László és valamennyi kuruc vitéze a Sándorok kastélyában. Nem is álmodott róla, hogy a szomszédjában nagy ütközet folyik. Hisz azt a tizennégy ágyút, amit a császáriak elvettek Rákóczyéktól, még csak egyszer sem sütötték ki az ütközet alatt: ágyútüzelés nélkül lett megvíva az egész eldöntő harc. Ha csak egyetlenegyszer megdördültek volna a kurucok ütegei, Ocskay, Bottyán rögtön ott termettek volna. Így Ocskay csak a dáridó közepette véres fejjel berohanó Bercsényitől tudá meg, hogy oda az ütközet, oda a hadsereg, a dicsőség, a haza, minden! Maga a fejedelem is súlyosan megsebesült és menekül, ki tudja merre?
Erre a hírre aztán Ocskaynak a dandára is abbahagyta a táncot, felugrott a lovára – s futott a többi után. Alig tudott annyit összeszedni Ocskay belőlük, hogy a fejedelem üldözésére előrohanó Pálffy vérteseit visszaverje velük.
De másfelől vak Bottyán, megtudva a nagy veszedelmet, még azon éjjel odarohant a maga jól fegyelmezett csapataival az elveszett csatatérre, s megvédve a futó tábort, megakadályozá annak végmegsemmisülését.
A fejedelem megsebesülve érkezett Nagytapolcsányba. Egy bolond hant, egy darab holt agyag ütötte meg ily iszonyúan!
Milyen rettenetes mély árok az ott! Magyarország függetlensége van benne eltemetve.
