Hősök után árulók
Hősök után árulók
Azt írja Rákóczy maga a trencsini ütközetről:
„Soha vereség nem volt annál gyalázatosabb és szerencsétlenebb következésű.”
Elveszett benne a fejedelmi sereg legjobb gyalogsága, tizennégy ágyúja, elveszett a sziléziai hadjárat, a porosszal való szövetség; de ami legsajnosabb vesztesége volt: odalett a hit a szabadság zászlóinak diadalában.
A trencsini szerencsétlen ütközet után egymást követve hullongtak el a fejedelem mellől azok a hívei, akik eddig megannyi villám voltak a kezében. A villámot is meg lehet fogni – arannyal.
Révay föladta Nyitra várát Heister puszta megjelenésére. Ocskay László, Pálffyval összebeszélve, el hagyta magát fogatni egész ezredével (aminek egy csapatja fegyverrel vágta ki magát az árulás rakta kelepcéből), s azután császári generálissá lett, s labanccá esketett hajdani lovashada élén segíté pusztítani a magyar városokat – Bezerédy az egész rábízott dandárt át akarta vezetni a császáriakhoz. Az árulás terjedt, mint a dögmirigy.
Hasztalan ütötte vissza a bosszúálló pallos az árulók verte sebeket, Bezerédy, Ocskay, Botka levágott fejei a pózna hegyére tűzve hasztalan hirdeték, hogy mi jutalma van az árulásnak: a levegőben volt az már.
Még egyes dandárvezetők harcoltak vitézül. Eszterházy Antal, a trencsini veszteséget megbosszulni, áttört Ausztriába, s kényszeríté Heistert a Dunántúlra visszavonulni, s azalatt Jellasich György vicebánt horvát seregével összetörte, magát a vezért is megölte. Balogh Ádám másfelől ötezer rácot, Fluck német ezredével együtt szétvert és levágott a Kölesd melletti véres ütközetben. Bottyán a maga pénzét osztva széjjel, összegyűjté a Trencsinnél szétvert kuruc had töredékeit, s azokkal Heistert Szakolcánál megverte, s meghódolt városokat újra visszafoglalt. Érsekújvárt pedig vitézül megvédte Csajághy a császári ostromló sereg ellen, s kényszeríté azt gyorsan odább vonulni. Károlyi Sándor is győzedelmeskedett Erdélyben Mezőmadarasnál, s sok várat visszafoglalt. – Mind nem volt ez már se haszon, se vigasztalás. – Valamennyi apró győzedelem nem nyomta le az egy trencsini veszteséget.
Rákóczy minden emberének a homlokáról azt olvasta le, hogy nem bánnák, ha vissza lehetne nyelni az „eb ura a fakót”.
Összehívta a szövetséges rendeket országgyűlésbe Sárospatakra, s előhozatva Tolvay Gábort, az ítélőmestert, akit a császáriak az ónodi gyűlés előtt békeföltételekkel küldtek le hozzá; kit akkor a kurucok ki se hallgattak, hanem tömlöcre vetettek; most onnan kihozatta, s visszaküldé azzal az üzenettel, hogy ő és hívei hajlandók a királlyal békét kötni: csak az ország szabadságainak biztosítására kívánnak angol és hollandi kezességet: Erdély önálló fejedelemségét nem kívánják már: beérik vele, ha az erdélyi fejedelem olyan függésben lesz a magyar királytól, minővel a birodalmi fejedelmek vannak az osztrák császártól.
Hej, ha ezt a jobbik eszét akkor vette volna elő a fejedelem, amikor felesége és a nénje édes csókjai kérték rá, és nem akkor, amidőn Ocskay, Bezerédy júdáscsókjai megégették a száját: milyen szép sikere lett volna annak.
Hanem hát akkor ezt nem tehette: nem, a saját magyarjai miatt. Akkor ők kemények voltak. Most meg egyszerre nagyon is puhák lettek.
Rájuk illett ez a mondás: „aut timet aut tumet” (vagy fél, vagy forr). Mikor győz, akkor a tengert is át akarja gázolni, mikor meg veszt, akkor a pocséta előtt is leül.
*
Erre a mostani békeajánlatra azzal felelt a királypárt, hogy a maga részéről a nádor által hívatott össze országgyűlést Pozsonyba, s ez az országgyűlés Rákóczyt és Bercsényit felségárulóknak, honellenségeknek nyilvánította. – Ez volt a „nota Rákóczyana”. A magyar corpus jurisban olvasható törvénycikk, mely Rákóczyt és híveit a hazából száműzi.
Fájdalmasabb seb minden fegyverütötténél.
