Az ónodi országgyűlés
Az ónodi országgyűlés
Miként hajdan őseink a Rákoson, úgy Rákóczy Ferenc is a szabad téren tartá meg amaz emlékezetes országgyűlést, mely Magyarország sorsa felett végleg volt intézkedendő.
A körömi fenyéren voltak felütve a sátorok, amik tízezer harcos befogadására voltak szánva: egész megerősített tábor mintájára. A tanácskozás vége könnyen ütközetté is válhatott. Rabutin közel járt.
A sátor-utcák közepette volt kifeszítve egy nagy ponyvakörönd, pompásan fellobogózva a rendek címeres zászlóival: ez volt az országgyűlés tanácskozási terme.
Az Erdélyből érkező fejedelmet nagy pompával fogadták a szövetséges rendek. Királyi bevonulás volt az; a hajdankor minden fényűzésével: tarka egyenruhák, bogláros díszöltönyök, s mindennemű fegyverzet felvonulása. Maga a fejedelem királyvörös bársonymentében; a gyémántforgós fejedelmi süveggel fején, aranycsojtáros arab ménen lovagolt nemes testőrei közepette. Előtte a három csatamént a főudvarmester és az udvari főkapitány vezették.
Minden ragyogott itt, csak a fejedelem arca nem.
Tudva volt már előtte, hogy Magyarország összes vármegyéi között van egy, mely őt nem szereti. Ez Túróc.
Ennek a megyének a rendei körlevelet bocsátottak ki valamennyi többi megyéhez, amiben a hadvezető kuruc főket vádakkal halmozzák el (jutott azokból a fejedelemnek is), s felszólítják őket, hogy térjenek a koronás király hűségére, s kössék meg vele a békét.
Alig kapta meg Rákóczy Ferenc a „felséges úr” címet, azonnal tapasztalá, hogy sokkal nyughatatlanabb ülés esik a trónuson, mint a nyeregben. Amíg csak vezér volt, addig nem kapott mást, mint koszorúkat, dicsérő énekeket, amint aztán uralkodóvá lett, következett a keserűje a pohárnak.
Már az erdélyi urak is nagyon megbánatták vele, hogy fel hagyta tenni a fejedelmi süveget. Az ideig kész hadsereget talált mindig Erdélyben; de amint fejedelemmé hagyta magát emelni, a méltsás urak azonnal elejbe tettek egy törvényt, melynek értelme szerint a földesurak erővel kényszeríthetik a jobbágyaikat a megyei munkához visszatérésre, akik engedelem nélkül sorakoztak a hadi zászlók alá. S amint ezt a törvényt a fejedelem aláírta, soha többet Pekry uram hadsereget nem tudott összegyűjteni Erdélyben. Jó volt ez a törvény a törökbúzának; de rossz a szabadság búzájának: arra nézve jégeső volt.
Idehaza az ónodi gyűlésen pedig igazán meggyűltek a fejedelem bajai.
A legnagyobb fejedelmi baj az országos költségvetés volt. Ez mindig a gyásznapok közé tartozik. Mert hadat üzenni körös-körül az egész világnak, az mindenkinek nagyon tetszik, lóra ülni, verekedni, az is sokaknak tetszik; hanem mikor arra kerül, hogy fizessük a hadsereget, az már senkinek sem tetszik.
Hat esztendeje folyt már a szabadságharc, ezalatt hol negyvenezer, hol hatvanezer főnyi hadat kellett tartani Rákóczynak, azt fölfegyverezni, felruházni, lovakkal ellátni, ágyút, lőport, posztót mind külföldről hozatni. Erre sok pénz elment. Tizenötmillió forint ára rézpénz lett már forgalomba bocsátva. Nem is olyan nagy összeg hatesztendei háborúviselésre. De mikor a tekintetes Karok és Rendek vállait már ez a rézpénz is szörnyen nyomta. Nem akarták elfogadni adósságfizetésbe.
A fejedelem aztán azt mondta nekik, hogy ha nem tetszik a rézpénz, vegyék elő az aranyat, ezüstöt: fizessenek adót. – Kétmilliót.
Hajh, milyen ellenzék támadt erre! Hadakozni is meg adót is fizetni? Adót fizetni a szabadságáért? Hisz az adófizetés, az a rabszolgaság!
De jó szerencsére akkor is voltak már hűséges mamelukok, akik az ónodi gyűlésen is leszavazták nagy többséggel az ellenzéket, aki soha „igen”-t nem mond: még Rákóczynak sem.
A nagy többség meglett mind a rézpénz, mind az adó kérdésében.
Azonban észrevehető volt az egész gyűlésben, hogy itt van egy párt, mely minden módon zenebonát, visszavonást keres; belekapcáskodik a fejedelembe, aki személyesen vezeté az országgyűlési tanácskozást. A hadakozó urak méltán haragudtak a téntás ujjúakra.
Ilyen izgatott hangulat mellett nyílt meg a negyedik ülés, melyben a turóci körlevél került – a szó teljes értelmében – a „gyepre”.
A fejedelem maga hozta azt elő, s felhívta Turóc megye jelen levő követeit, hogy álljanak elő, és mondják el, mi a panaszuk van vármegyéstül.
Erre a két követ úr, Okolicsányi Kristóf és Rakovszky Menyhért kiállt a középre, a fejedelmi emelvény elé, melynek lépcsőin az első hadvezetők foglaltak helyet, Bercsényi Miklós, Károlyi Sándor, Eszterházy Dániel, Andrássy István, a két Ilosvay.
Rakovszky volt a megye nevében nyilatkozó szónok. Hosszan beszélt és élesen. Elmondta, amit úgyis mindenki tudott, hogy a hadjárat mennyi pusztulással jár, a tisztek hogy garázdálkodnak, a népet hogy zsarolják, s hogy az a sok rézpénz már-már leszakítja az embernek a tarsolyát.
A heves fejű tábornokok sok közbekiáltással szakíták félbe e szónoklatot; a fejedelem alig győzte őket elcsitítani; s mikor vége volt a beszédnek, ő maga felelt meg mind a hallott panaszokra, nyugodt vérrel adva elő, hogy biz ezek a bajok mind megvannak; de ezek együtt járnak a háborúviseléssel; azt pedig nem jókedvünkből viseljük, hanem hogy az országot felszabadítsuk még terhesebb iga alól. Viseljük is ezeket a bajokat mind közönségesen: a földművelő, a békés polgár a vagyonából hoz áldozatot, a katona pedig a véréből; s az egész ország áldozik nagy lelkesedéssel. De hogy valamennyi helyett mért panaszkodik éppen Turóc vármegye, aki ellenséget még, a futó Schlicken kívül, nem is látott, aki a hadjárat nyomorúságait még nem is érezte, s ha már panaszt akart emelni, mért nem fordult azzal egyenesen őhozzá, a fejedelméhez, mért lázítja vele a szomszéd vármegyéket visszavonásra? Vajon azt hiszi-e, amivel a császáriak nyíltan rágalmazzák őt, hogy a hadjáratból magának szerez kincseket? Hogy az ország aranyát, ezüstjét a maga tarsolyába rakja, s a népnek szórja a rézpénzt?
Mikor elvégezte a beszédét a fejedelem, azt várta, hogy szóljon rá valaki. Azt várta, hogy az egybegyűlt rendek közül álljon elő, aki az ő híve, aki a szabadság ügyének bátor harcosa, s cáfolja meg a turóci követ vádjait, hogy indítványozza Turóc vármegye perbe fogatását, megfenyítését e perduellis merényletért. És hiába várta. Mintha zsibbadás lepte volna meg az egész országgyűlés nyelvét, olyan mély hallgatás támadt a szavára. Egyik ember a másiktól várta, hogy az szóljon.
Nagy, hosszú csend után megszólalt a fejedelem, kimondva, hogy nagyon fáj neki a rendeknek ez a mély hallgatása, ő kéri, hogy mondjanak fölötte ítéletet, ő-e a bűnös, vagy a vádlói?
Újabb kínzó nagy hallgatás követte felszólalását.
Ekkor aztán egész lelke kitörő keserűségével fakadt e szókra Rákóczy:
„Hát ezt érdemlettem-e tőled, szolgálataimért, oh haza? Életemet, véremet, hitvesemet, gyermekeimet, mindenemet feláldoztam, dicső eleim példája szerint, hajdan virágzó szabadságodért, és most ily hálát kelljen-e aratnom? Te látod, Istenem, szívem tisztaságát, te tudod, hogy nem a magam hasznát kerestem törekvéseimben. Inkább a sír borítson el, mint e gyanúsítást tűrjem. Édes hazám, ne engedd, hogy rajtam száradjon ez igaztalanság!”
S azzal leszállva elnöki emelvényéről, kinyilatkoztatá, hogy vezéri tisztéről lemond és eltávozik.
Erre aztán kitört a mély hallgatás fenekén lappangó vihar. Egyszerre minden arc lángba borult, az egész gyűlés felkiáltott, a turóci két követet szidalmazva; Klobusiczky útját állta a fejedelemnek, s erővel kényszeríté őt elnöki székébe visszatérni.
A két turóci követ pedig csak állt ott a középen. A rendíthetetlen szónok Rakovszky még most is gúnyosan mosolygott s csak a bajuszát rágta; de követtársa, Okolicsányi nagyon elsápadt, s tekintetével ugyan keresgeté azt a nyílást a sátor ponyváján, amelyiken keresztül tágasabb a világ.
Ez általános lárma-zajból Bercsényi recsegő hangja tört elő, mint a tárogatószó:
„Hogyan, szövetséges Rendek, oly hálátlanok lennétek-e, hogy inkább távozni hagyjátok szabadítótokat, mintsem neki igazságot szolgáltassatok rágalmazói ellenében? Inkább, hogysem ez megtörténjék, haljanak meg ezek az árulók.”
Az egész gyűlés azt kiáltá erre:
„Inkább halál rájuk, mint miránk szolgaság!”
Erre Bercsényi kirántja kardját, s Rakovszkyt vállba sújtja vele; Károlyi Sándor másfelől a fejére csap a kardjával, a két Ilosvay végre összevissza kaszabolja a boldogtalant (a házszabályok ellenére). Okolicsányi, követtársa példáján megrettenve, fut a sátor nyílása felé, de odáig őt is csúful összeszabdalják, odakinn pedig a francia gránátosok kezébe jut, akik láncra verik.
Benn a gyűlés-sátorban általános lett a zűrzavar; a jelen levő turóci nemeseket elkezdik ütlegelni, azok odamenekülnek kegyelmet kérve Rákóczyhoz, mire a fejedelem maga ránt kardot, s a hozzá menekült ellenfeleit saját testével védelmezi meg üldözőik ellen.
Odakinn eközben még nagyobb lesz a zűrzavar. A katonák azt hallják, hogy Rakovszkyt megölték, a névhasonlat miatt azt hitték, a fejedelmet magát gyilkolták meg, s vad haraggal rohannak az országgyűlési sátornak: csak nagy nehezen sikerül a vezéreknek kinn és benn a rendet helyreállítani, úgy-ahogy tanácskozási formát adni a gyülekezetnek.
Arra ott, Bercsényi indítványára, rögtön törvényszékké alakul az országgyűlés, s ítéletet hoz egy egész vármegye fölött, mely szerint Turóc vármegye élve elfogott követe, Okolicsányi lefejeztetik, holtteste fölött, a vérpadon, Turóc megye zászlója széttépetik, címeres pecsétnyomója összetöretik, tisztikara fogságra vettetik, s maga az egész vármegye a törvényhatóságok sorából kitöröltetik, s területén a szomszédos vármegyék osztoznak.
E tragikus eset emlékére lett a késő korig Turóc vármegye tanácstermének hosszú asztala a szokott zöld posztó helyett vörössel bevonva.
Következett volna erre a napirendben a kérdések legsúlyosabbika, a koronás király trónvesztetté nyilvánítása.
De Rákóczy nem tartá e fölötti tanácskozásra alkalmasnak ez izgatott hangulatot. Kérte, hogy halasszák el azt az ülés végére, mikor a harag minden szívekben elpihent, s ítélni tudnak a jövendő kockája felett hidegen, nyugodtan.
Egy hétig a financiák rendezéséről beszéltek. Ez elég lehűtő tárgy, hogy még a vérittasság mámora is kijózanodjék tőle.
Végre június 14-én (1707) került elő az indítvány, hogy Magyarország Ausztriától elszakadjon.
A felolvasott indítványra ezzel a felkiáltással feleltek a rendek:
„Eb ura a fakó!”
Ezzel lett kimondva, hogy a koronázott királyt leteszik.
Ezt végzésbe is tették és törvénycikkelyt hoztak róla.
E végzésnek a királypárti magyarok, akik viszont Eszterházy Pál nádor körül gyűltek össze, ellentmondtak: az egész ónodi országgyűlést törvénytelennek nyilvánították, s a trónvesztésről hozott törvényt a Turóc megyei követek levágása által előidézett terrorizmus szülöttének keresztelték.
Ezzel pedig el volt égetve minden híd Rákóczy és a király között; most már csak egyetlen kulcs volt a jövendő titkaihoz: a kivont szablya.
Az ónodi országgyűlés június 22-én oszlott széjjel.
S augusztus hatodikán már Rabutin útban volt Erdély felé. Nem is tartotta fel odáig senki. Pekry uramtól pedig ott mehetett be, ahol akart. S azzal ott vége volt Rákóczy uralmának.
Jól mondta azt egy magyar bölcs:
„Hej, ha minden száj egy kerekes ágyú volna, akkor volnánk mi nagyon jól!”
