„Életünket és vérünket a mi királyunkért!”
„Életünket és vérünket a mi királyunkért!”
1741. június 25-ikén tette az esztergomi prímás Szent István koronáját Mária Terézia fejére.
Megelőzőleg hosszas és kínos küzdelmük volt a Rendeknek az osztrák miniszterekkel a királyi koronázási hitlevél szerkezete fölött. A tanácsosok mindenféle furfangot elkövettek, hogy az ország sarkalatos jogait kijátsszák, s bizony kemény próbára tették a nemzet hűségét. De elvégre itt is a királyi nő magas lelke határozott, s egy biztosító királyi leiratban leköté szavát, hogy a nemzet kívánatait teljesíteni fogja.
„Amit az osztrák ház harmadfél százados országlata alatt megnyerni nem lehetett, a kegyes királyné a legfontosabb életkérdéseket rövid hat óra alatt a nemzet megelégedésére oldotta meg.” Ezt mondá e leiratra Eszterházy József országbíró.
A koronázás nagy fénnyel ment végbe. A fényt azonban követi vala az árny.
A koronázás után együtt maradt a magyar országgyűlés, s meghatározta a nemzet reformkívánatait. Legelső volt azok között, hogy a királynő vegye fel tanácsosai sorába Magyarország főhivatalnokait is, a prímást, a nádort és a horvátországi bánt. Eddigelé csak osztrákok és csehek képezték a közös uralkodó minisztériumát, mely az ország külügyét, hadügyét és pénzügyeit vezette. Mindezen életbevágó közös ügyek elintézésébe befolyást követelt magának a magyar nemzet.
A helytartótanács függetlenítése, a magyar udvari kancellária emancipálása, a kamara, kincstár újjárendezése, az egyedáruságok megszüntetése, a kereskedelmet korlátozó akadályok elhárítása, mindezek négy külön szakaszra osztva, ú.m. közjogi, főhadi biztossági kamarai s közgazdasági indítványok lettek a királynő elé terjesztve az országgyűlés által.
És mindezen kívánalmakra nem tudtak a királynő cseh és osztrák miniszterei mást, mint kitérő választ adni: ígéreteket, mik fél lábbal a kibúvó ajtó küszöbén álltak. Valóságos játékot űztek egy nemzet lelkületével. S ez a játék veszélyes volt! A magyarhű Rendek több ízben álltak már azon a ponton, hogy az ónodi országgyűlés jelszavát kiáltják oda a bécsieknek. Már-már a hazaoszlást sürgették, s alsótábla és felsőtábla kezdtek versengeni egymással.
Így telt el a koronázás után harmadfél hónap csupa kínos vitatkozásban a nemzet és a korona, Magyarország alkotmányos rendei s az osztrák tanácsosok között. – Az ellenség ezalatt minden irányban akadálytalanul nyomult előre. A német-cseh örökös tartományok már odavoltak; Szilézia elveszett; a francia hadsereg egyesült a bajorral, s Ausztria közepéig nyomult; maga Bécs város is fenyegetve volt már.
Hanem az akkori időkben, se napilapok, se postajárás nem levén, mindezt a sok Hiób-hírt titokban lehetett tartani a magyar nemzet előtt. A királynő tanácsosai nagy tudományt fejtettek ki abban, hogy a magyar országgyűlés előtt a királynő veszedelmes helyzetét eltitkolják. A cenzúra törült, a titkos policia fülelt s a diplomatia hazudott.
Ekkor Mária Terézia egy magas lelkű tényre erősíté meg a szívét.
Elhatározá magát, hogy személyesen megjelenjen a magyar országgyűlés Rendei közepette, s föltárja hívei előtt szorongatott helyzetét.
Szeptember 10-én hívatá magához osztrák tanácsosait és a magyar kormányférfiakat, közölve velük e királyi elhatározását.
Az osztrák tanácsosok mind holtra ijedtek, s könyörögtek a királynőnek, hogy mondjon le e szándékéról; hisz a magyarok, ha megtudják, hogy minő veszedelmek fenyegetik a trónt, még nagyobb követelésekkel fognak a trón lépcsőire rohanni, s ahelyett, hogy azt megtámogatnák, még feldöntögetik – a magyar zászlósurak azonban helyeselték a királynő elhatározását, s a királynő akarata megállt.
A következő szeptember 11-ike volt az a nap, mely Magyarország történetében a fordulópontot, s a Habsburg–Lotharingi uralkodóház történetében a legfényesebb korszak kezdetét képezi.
Mária Terézia felhívatta az ország rendeit a pozsonyi vár termébe, ahol gyászba öltözve, fekete szőnyeggel bevont trónon fogadá őket.
Előbb a királyi kancellár, gróf Batthyány Lajos adá elő az általános veszélyes helyzetet, mely a trónt fenyegeti: mely veszélyek közepette a király egyedül a magyar nemzet oltalmába veti bizodalmát.
A kancellár előadására a Rendek nevében az érsekprímás válaszolt. (Minden beszéd latin nyelven folyt.)
„Az ország a test, a király annak a lelke, mindkettő egymástól elválhatatlan. Felségednek igaztalanul megtámadt jogai Isten és a világ előtt oly kétségbevonhatatlanok, hogy lehetetlen harag nélkül elnézni e jogoknak felséged ellenségei által történt megtámadtatását. Azért Magyarország rendei felajánlják általam Felségednek minden erejüket és tehetségüket, tanácsukat és javaikat, vérüket és életüket.”
Erre a királynő, az öltözete gyászpompájával ellentétes szépsége által is hódító alak, felállt a gyásztrónról, s igaz érzéstől áthatott csengő hangon mondá e megörökített szavakat a magyar nemzethez:
„Ügyeinket mindenfelől veszély fenyegeti, melyet, mivel általa kedves Magyarországunk is érdekelve van, nem akaránk tovább a nemes rendek előtt eltitkolni. Veszélyben forog az ország koronája, veszélyben saját személyünk és kedves gyermekeink. Elhagyatva mindenektől, a magyaroknak annyi történeti emlékek által híres fegyveréhez, ősi vitézségéhez és hűségéhez folyamodunk: hűségükre bízzuk magunkat és gyermekeinket (e szavaknál a királynő szemeibe felszökött a könny!), bennük helyezzük minden reményünket, erősen bízva, hogy ezen semmi késedelmet nem tűrő körülmények és veszélyekben tanácsukat s minden kitelhető segedelmüket tőlünk meg nem vonják.”
E szavak szívhez voltak intézve, és oda találtak. Egyszerű igaz értelmüket a varázslatig fokozta a fejedelmi szépség szenvedő kifejezése az ifjú arcon. – E szavak hallatára elenyészett a férfiszívekből a régi szenvedések haragos emléke, minden viszály, vetélkedés elnémult; csak a szent igazság, az üldözött jog érzete vett erőt, mely megtestesülve egy gyászba öltözött ifjú nő alakjában áll előttük, nem koronával, de töviskoszorúval a fején: a büszke harcias férfivér lángra lobbant, a kardok kirepültek hüvelyeikből, s egyetlen kiáltás tölté be a tróntermet:
„Életünket és vérünket a mi királyunkért, Mária Teréziáért!”
S ez a néhány szó megmenté a trónt, megmenté az osztrák monarchiát.
„Vitam et sangvinem pro rege nostro!”
Kiálták a magyar Rendek.
A trón lépcsőin pedig álltak egyfelől a magvar kormányfők, prímás, nádor, országbíró, másfelől az osztrák miniszterek.
Egyike ez utóbbiaknak gúnymosollyal toldá hozzá ez emlékezetes kiáltáshoz azt a csúfondáros szót:
„Sed avenam non…”
(De zabot nem!)
Jó szerencséje, hogy a Rendek általában nem hallották e gúnymondást; de még azok a zászlós urak is, akik hozzá legközelebb álltak, felháborodtak ez ingerkedő csúfondároskodásra, s a támadó zúgás elől jónak látta a tanácsos úr nagy hirtelen elszelelni a trónteremből, s ugyancsak gyorsan kellett távoznia, hogy a „fringia” nevet a hátán ne vigye haza.
Az ország Rendei aztán ottmaradtak a német miniszterek nélkül, a tett nagy ígéret komoly beváltásáról tanácskozni.
Az országbíró előadta a bajor király levelét a magyar rendekhez, melyben Mária Terézia megkoronáztatása ellen tiltakozik, s magát kiáltja ki Magyarország királyának. Azt a levelet ott eltépték, a rongyait elégették.
Azután a nádor adta elő, hogy az osztrák miniszterek jóvoltából Magyarország határainak védelmére „két ezred” katona van kiállítva. Két ezred az egyesült francia–bajor armádia ellenében! – Nagy kár volt a bécsi minisztereknek ott nem maradniuk! Szép igazságokat hallhattak volna a szemükbe mondatni!
Ekkor aztán maga a magyar országgyűlés vette kezébe a haza védelmének ügyét. Minden ékesszólás nélkül elhatározák, hogy a nemesi insurrectiót azonnal lóra ültetik, akikhez csatlakoznak a jászok, kunok és hajdúk fölkelő seregei, azonkívül harmincezer főnyi gyalogsereget állítanak talpra 13 ezredbe osztályozva, 12 ezred rendes huszárt; s a király személyének védelmére 500 nemes ifjúból álló testőrséget, kiknek mindegyike maga mellett egy huszárt tartva, ezerfőnyi válogatott csapatot fog képezni Mária Terézia körül.
A bécsieknek pedig megüzenték a magyarországi Rendek, hogy „tartsátok magatokat, amíg mi megérkezünk, s megvédjétek emberül a császárvárost; mert ha el hagyjátok foglalni a bajornak, mi tűzzel-vassal a ti fejetekre meg az övékre romboljuk az egész tanyátokat!”
S a szót nyomban követte a tett.
Mielőtt az év végére járt, nyolcvanezernyi magyar hadsereg állt a csatatéren; nem is állt, hanem rohant előre.
Télvíz idején kezdték meg a visszatorló hadjáratot. S ez a gyakorlatlan hadsereg, mely egy varázsütésre támadt elő a földből, mely ócska fegyvereket kapott, ahol talált, melyet tisztek gyanánt alispánok és szolgabírák vezettek; melynek tábornagyai és tábornokai a királynő által hirtelenében kinevezett magyar mágnások, zászlós urak voltak; már januárban túlkergette az Enns folyón az egyesült francia-bajor hadsereget, visszafoglalta Passaut, bevette Linzet, foglyul ejtve a tízezernyi francia helyőrséget, onnan betört Bajorországba; február 13-kán Mentzel és Trenk pandúrjai elfoglalták Bajorország fővárosát, Münchent, s Károly Albert, ki éppen egy nappal előbb koronáztatta meg magát Frankfurtban császárnak, ki három hó előtt Bécset és Magyarországot akarta elfoglalni: országtalan földönfutóvá lett; a magyar és horvát szabadcsapatok száguldoztak keresztül a szép, gazdag Bajorországon, dúlva és fosztogatva kegyetlenül.
De legnagyobb sikernek nevezhető az, hogy a magyar hadcsapatok megjelenésére Nádasdy, Festetich, Gillányi és Baranyai tábornokok alatt, Frigyes porosz király, dacára Lotharingi Károly herceg fölötti győzelmének, jónak látta becsületes békét kötni. Mária Terézia ekként leghatalmasabb ellenfelétől megszabadult.
És aztán nemcsak „vitam et sangvinem”, hanem „avenam quoque” adott a magyar nemzet. A rendes hadsereg tartására harmadfél millió forintot szavazott meg (akkoriban súlyos nagy pénz!). A felkelő had élelmezésére pedig minden nádori porta után 16 mérő búzát és 30 mérő zabot contribuáltak. Tehát „avenam quoque”.
Ama történelmi nevezetességű jelenetet a „vitam et sangvinem pro rege nostro” alkalmával sok művészi képben s költői leírásban megörökítették már, s mindannyiban úgy van ábrázolva Mária Terézia, amint kisgyermekét, Józsefet karján tartva, beszél a magyar Rendekhez. Ez két ténynek az összetévesztése.
Kilenc nappal később amaz országgyűlési nevezetes mozzanat után, midőn a Rendek elfogadták Lotharingi Ferenc, a királynő férje kormányzóságának becikkelyezését, s amidőn a kormányzótárs, ura és királya (felesége) kezébe, térden állva letevé a hűségi esküt; akkor történt az, hogy a királynő, hat hónapos fiát, Józsefet, kit a megelőző napon Bécsből szállítottak le a Dunán, karjára véve, anyai büszkeséggel mutatá be az ország rendeinek, e szavakkal: „Nincs egyebem; ezt is az országnak ajánlom fel.”
Amint a királynő leghatalmasabb ellenfelétől, II. Frigyes porosz királytól békekötés mellett, a legkövetelőbbtől, VII. Károly (most már) császártól, a magyar fegyverek diadala által megszabadult: minden haderejével a franciák ellen fordulhatott.
Azok Csehországot tartották megszállva. Hadseregük csakhamar be lett zárva Prágába. A magyarok és osztrákok a fölmentésére sietett újabb francia hadsereget visszaverték, s nemsokára valamennyi franciát kiverve Csehországból, visszafoglalták Prágát.
Mária Teréziának a magyar hősi önfeláldozás Csehországot is visszaszerezte. Májusban megkoronáztatta magát Szent Vencel koronájával Csehország királynőjének. Az elpártolt cseh főurak siettek azonnal a hűségi esküt letenni a királynő kezébe. A régi mese a denevérekről a madarak és négylábúak harcában.
Ezalatt bajor Károly, a császár, ismét visszafoglalta Bajorországot: amint a mieink odahagyták, hogy a franciákkal végezzenek. Amint aztán a mi seregeink megmutatták a franciáknak, hogy merre van Párizs, ismét a bajorok ellen fordultak, s VII. Károly hadseregét Braunau mellett tönkretették. VII. Károly másodszor is hazátlanná lett, s meg kellett érnie azt a keserűséget, hogy saját bajor országrendei Münchenben Mária Teréziának esküdtek hűséget. A bajor királyság, mint Ausztria tartománya, osztrák uralom alá lett csatolva, s főkormányzójává gróf Batthyány Károly, Horvátország bánja lett kinevezve.
Ennyi meglepő diadalra az eddig tétlenül néző biztosító hatalmak is a tett mezejére léptek. György angol király Dessingennél a franciákat verte meg, s átkergette a Rajnán. E diadalban is részt vett három magyar ezred. Még több magyar vett részt Lotharingi Károly seregében, ki Elzászig hatolt előre. Ugyanekkor Olaszországban Traun tábornagy alatt a magyar ezredek a spanyol hadsereget Campo Santónál tönkresilányítva, egész Toscanából kiverték: erre a szárd király sietett békét és szövetséget kötni Mária Teréziával: úgyhogy a magyar királyi asszony másfél évvel azután, hogy a magyar országgyűlés előtt leghívebb országának segítségét felhívta, a hét ellenséges hatalom közül, mely országát darabokra felosztá, már csak kettővel állt szemközt, a bajorral és a franciával: a többinek a keze meg volt kötve; és e kettő közül is az egyik saját országából kiverve, a másik saját határain belül több oldalról megtámadva.
Ez volt az első eredménye a „vitam et sangvinem pro rege nostro”-nak.
