Előkészületek a harcra
Előkészületek a harcra
Egyszerre élt Magyar- és Törökország két legnagyobb uralkodója, Mátyás és Mohammed.
Lehetett volna-e másképp: mint hogy ők egymással összecsapjanak?
Mindkettő készen volt rá, de támadni egyik sem akart. Mátyás elkövetett mindent, hogy országa erejét kifejtse, kibékíté a pártokat, rendes hadsereget gyűjtött, lerontá a cseh rablóvárakat, Giskra erejét a török ellen fordította, de támadó harcot elhamarkodva nem akart kezdeni, bármennyire ösztönzék is erre a pápa s a nyugati fejedelmek biztatásai.
Ezek negyvennyolcezer embernyi segélyt ígértek a török ellen, hanem midőn a pápa e sereg fővezéréül Fridriket nevezte ki, egy embert sem állítottak síkra.
Az ázsiai fejedelmek is közös szövetséget kötötték Mohammed ellen, kétszáznegyvenezer embert ígérve a szultán ellen vezetni. Mátyás jól látott, midőn szavaikra meg nem indult. Szétporlott a szövetség, mielőtt fölépült volna.
Magyarország csak saját erejére szorítkozhatott mindenha.
És Magyarországnak soha sem lehetett szem elől tévesztenie hivatását.
E hivatás foglalni törekvés volt, de nem foglalni a hatalom javára, hanem a keleti faj polgáriasodásának.
E cél Mátyás alatt lőn legjobban megközelítve. Alatta untalan két ellenséggel kellett küzdeni a magyarnak: a nyugat vallásrokon, de idegen fajaival s a kelet barbár, de testvér nemzetével.
Akár egyikhez, akár másikhoz csatlakozott volna, egyik vagy másik ellenfelet legyőzheté. Ha szeretett volna lenni cseh, német vagy lengyel, kiűzheté a törököt; ha akart volna lenni török, megronthatá többi szomszédjait, de mert magyar akart maradni és keresztyén, azért nagyon jól meg kellett fontolnia, mikor és ki ellen húzza ki kardját, s ha egyszer kihúzta, nem dughatá vissza becsület nélkül.
Ali bég egyes harcai a Zokolyakkal csak előjátékai voltak a harcnak, mely a két keleti nemzet között kitörendő volt, s a szomszéd oláh és szerb tartományok fejedelmi villongásaiban ott volt a felhalmozott gyúanyag, mely azt majd lángra lobbantsa.
Nem kelle siettetni a sorsot.
