Erdély hitlevele
Erdély hitlevele
Szeptember 22-én (1691) kiáltotta ki a keresztyénmezei országgyűlés Tököli Imrét Erdély fejedelmének, és már október 25-én nem volt az többé.
Badeni Lajos, a katona, jobb politikus volt, mint az egész bécsi kormányférfiak gyülekezete; mert ő észrevette egyszerre, hogy az egész Balkán vidéki hódítás megtartása nem olyan drága kérdés a magyar királyra nézve, amit Erdély elvesztésével legyen érdemes megfizetnie. – Otthagyta a maguk sorsára a törökországi várakat a bennrekedt őrseregekkel együtt, maga az egész erejével Veteranit és Heistert magához vonva, sietett be Erdélybe.
Küprili Musztafa pedig egészen ellenkező nézetben volt: őrá nézve nem volt olyan nevezetes vívmány Erdély elfoglalása, mint a török várak visszavétele.
Mind a két vezérnek igaza volt.
S ennek a dupla igazságnak Tököli adta meg az árát.
Ő maga kis magyar seregével, ami az engesztelhetlenekből állott, az egész császári hadseregnek nem állhatott ellen. Mint jó hadvezér, sokáig csipkedte az ellentábort; de utoljára Brassónál megszoríttatva, kénytelen volt a bozzai szoroson seregestől együtt kimenekülni Oláhországba.
Hanem ezalatt elveszett a Duna alatt a tavalyi egész dicsőséges hadjárat szerzeménye; Niszát, Viddint a császári tábornokok az első ágyúzásra feladták, mire Küprili Musztafa a tavaly annyi áldozattal elfoglalt Nándorfehérvár alá szállott derékhadával.
A török rajongás és vallásszerű hazaszeretet ez alkalommal megmutatta, hogy mire képes. Belgrádból még nem volt kiölve a török lakosság. Csak a fanatikus önfeláldozás műve lehetett, hogy negyednapra (október 8-án), amelyen a nagyvezér Nándorfehérvár alá megérkezett: háromnapi ágyúzás után egyszerre légbe röpült a császáriaknak mind a három lőporraktára a várban s a negyedik a vízivárosban. A romok majdnem felét az őrségnek eltemették, a többi menekült a Dunára, hajókon, tutajokon a túlpartra átkelendő, de a romokon átrohanó török sereg nagy részét levágta, úgyhogy az ötezernyi seregből nem menekült meg több ötszáznál, azok között Aspremont herceg, a várparancsnok. Ezt gyanúsították is a catastropha miatt a bécsiek, mert éppen akkor járt Zrínyi Ilona leányával, Rákóczy Juliával jegyben: de kimosta magát a vádból; maga is 40 ezer forint értékű holmiját veszté ott, azok között még a menyasszonyától kapott gyűrűket is. Hamarább lehet az árulást Andrea Carneron keresni, ki a császáriak fő hadimérnöke volt, s a vész után ottmaradt a törököknél, s maga is pribék lett.
Százötven ágyújuk veszett ott a császáriaknak. S az egész ország védtelenül állt a török nagyvezér előtt egész fel Bécsig. A kóbor tatárság ott pusztított szanaszét az országban, ahol neki tetszett.
Badeni Lajosnak sietve kellett visszajönni Erdélyből az ország védelmére.
Most aztán I. Lipót kénytelen volt, hogy Erdélyt szépszerével megtarthassa, kiadni az annyiszor sürgetett és megígért hitlevelet, mely késő időkig alapjául szolgált az Erdély és a dynastia közötti viszonynak.
Ezek a hitlevél nevezetesebb pontjai: 1. Mind a négy bevett hitvallás jogai és szabadságai megerősíttetnek. 2. A boldogult királyok és fejedelmek minden adományai és kiváltságai érvényben hagyatnak. 3. Törvényerőre emelik a Verbőczy Tripartitumán kívül az approbatákat, compilatákat és a szászok municipialis jogait. 4. Közigazgatást, törvényhozást, bíráskodást meghagynak az eddigi alakjaiban. 5. A közhivatalokra csak belföldieket bocsátanak, valláskülönbség nélkül. 7. A kormányzót, kit azelőtt vajdának neveztek, az országgyűlés választja. 10. A kormány tartozik minden évben összehívni az országgyűlést. 12. Az egész évi adó, amit Erdély fizet, béke idején 50 ezer tallér, háborúban 300 ezer rénusi forint. 13. Az ország semmi más adóval nem terheltetik. 14. A székelyek semmi adót nem fizetnek, hanem tartoznak a maguk költségén katonáskodni. 15. A kereskedés szabadságában megmarad. 16. A várőrségeket, miknek fele belföldi lesz, német tábornok kormányozza: de annak az ország kormányzatába semmi beavatkozási joga nem lesz. A zsoldot a császár fizeti.
Ezt az alapszerződésül szolgáló hitlevelet Erdély bizonyára a zernyesti ütközetnek köszönheti.
