József császár
József császár
Ezzel a melléknévvel van feljegyezve a magyar történelemben, József „császár”.
Több uralkodója is viselte Magyarországnak a császár címet, Zsigmondot is ideszámítva; de azok Szent István koronájának országaiban „király”-nak hívattak. II. József azonban sohasem tette fel fejére a Szent István koronáját.
A magyar korona viselője, felkenetése órájában erős esküt tesz le a nemzet kezébe, hogy alkotmányát, intézményeit, törvényeit mind maga meg fogja tartani, mind másokkal meg fogja tartatni. S ahhoz nagyon vallásos érzelmű volt II. József, hogy olyan esküt tegyen le, amelyet előre föltett szándéka volt meg nem tartani.
Negyvenéves volt már, mikor trónra került: meglett férfi, kiégett szívvel. Első neje, a spanyol Mária Izabella, akit forrón szeretett, ifjan szállt sírba: gyermekei közül az egyik egynapos, a másik nyolcéves korában meghalt. Második nejét, a bajor Jozefát, anya kívánságára vette el, állami okokból, a béke megszilárdítása végett. A bajor királyleány se testben, se lélekben nem volt eszménykép: II. József sohasem szerette, s kétévi fanyar házasélet után azt is a sírba kísérte. Azontúl a szíve meg volt fagyva asszonyi szemsugár előtt.
Mi lehet egy férfi, akitől a sors megtagadta a férj és az apa nevet, s akit olyan magas polcra helyezett, mint egy birodalom trónja? Olyan birodalomé, amelynek országai nevét egy lélegzetvétel alatt név szerint el sem mondhatja ember? Az csak egyedúr lehet.
Negyvenéves koráig beutazta Európa minden művelt országát, álnév alatt, ismeretlenül, s korának kiváló szellemeivel mindenütt megismerkedett.
De beutazta a saját országait is, minden fényes kíséret, hivatalos fogadtatás nélkül, trónörökös korában többször: később mint császár. Azon adoma, mely Kisfaludy Károly „Hűség próbája” című vígjátékának alapeszméül szolgált, hogy az incognito utazó fejedelem a magyar pórt meg akarja vesztegetni, hogy ő neki adja át a lovát, melyet az uralkodó számára tartogat, de minden ajánlata megtörik a jobbágy hűségén: – nem Corvin Mátyásról van feljegyezve a krónikában; hanem II. Józsefről. Nagykőrösi földműves volt ez adoma hőse 1773-ban.
Utazásaiban tapasztalhatá, hogy a vármegyék útjai rosszak: tűrhetők csak ott, ahol katona parancsol; hogy a városok polgárai németül beszélnek: maga a koronázó főváros, Pozsony, valamint Buda és Pest német; a nemesi házaknál diákul foly a társalgás, azt mindenki beszéli, konyhai minőségben: magyarul csak a pórnép beszél; az úr és a pap jól él, a köznép nyomorog; a mezőgazdaság marhatenyésztésből áll: rendes földművelés csak ott virágzik, ahol németek laknak: a Bánságban, a Királyföldön, a Szepességen meg az Ausztriával határos megyékben. Azt is tapasztalhatá, hogy a magyar nemzet nem egységes: egy tizedrésznyi nemesség élvezi a szabadságot, a többi kilenc tizedrész rabszolga jobbágy. A nemes védi a maga előjogát, mit neki az alkotmány törvényei adtak a trónnal szemben: de a parasztnak semmi joga nincsen; annak a teste-lelke fölött uralkodik az ő földesura, aki magát „kis király”-nak nevezi; pedig több annál: „kis császár”. Útjában elégszer kellett kitérnie búcsújárások, kolduló barátok elől, s ha vasárnaponként protestáns házakba betért, láthatta, hogy ott a magánszobában tartanak isteni tiszteletet. Pedig a protestánsok jogai is ott vannak feljegyezve a sarkalatos törvényekben: megerősítve fegyverrel kivívott békekötések által.
És mikor aztán tapasztalatdús vándorlásaiból visszatért Bécsbe: ott találta együtt a magyar nemzet legfényesebb nevű főurait, és mellettük a nagyok kíséretéhez csatlakozó seregét az instans, auscultans, hivatal-, donatio-, kegydíjkereső seregnek; az alamizsnakolduló szerzeteseknek, apácáknak, a felcseperedett kalandoroknak, a kolduló dikból lett dynastát, a lenyakazott szabadságmartyrnak aranygyapjas unokáját. És azoknak mind valamennyinek csak a sarkantyúja beszélt még magyarul.
Negyven év óta tanulta lenézni ezt a felfelé hízelkedő, lefelé zsarnokoskodó hadat. Anyja uralkodása alatt is elégszer nyilvánítá visszatetszését; de Mária Terézia nem engedett fiának semmi befolyást a kormány rendszerére. Mikor a „regens” férj meghalt: a királynő mély búskomorságba esett, s ekkor szándéka volt a kormányzatot fia kezébe letenni; arcát a himlő megrontotta – ez is visszavonulásra készteté. Azonban a főpapok, miniszterek, a magyar főurak, akik II. József világnézeteit ismerték és rettegték: addig esengtek a királynőnek, míg rá hagyta magát bírni, hogy továbbra is megtartsa a jogart a kezében, s még tizenöt évig uralkodott azután, még áhítatosabban, még adakozóbban, mint eddig: gyászruháját soha fel nem váltva ragyogóval. S ez idő alatt Józsefnek még kevesebb befolyás volt engedve az ország ügyeire, mint azelőtt. Pedig már akkor atyja helyébe német császárrá is megválasztották: császár ország nélkül, hatalom nélkül. Anyja még a hadseregnél sem engedte őt szolgálni. A nagy világháborúk lefolytak, a hétéves háború is elmúlt: anélkül, hogy a trónörökös, akkor már tettrevágyó, életerős férfi: egyetlenegy ütközetben részt vett volna.
II. József azon kezdé, hogy megszüntette az egész pompát az udvartartásnál: a legnagyobb egyszerűséget hozva be helyette; ő maga ismeretes volt arról a zöld posztóból készült vadászkabátjáról, amelyben mindenkit fogadni szokott, akár herceg volt, akár koldus, s a sok léhűtő udvaroncsereget mind szélnek ereszté; a kegydíjakat megszüntette; a hivatalnokokat dologra kényszeríté: a gond nélküli állásokat mind eltörülte; még a divattal is szembeszállt: kiadva a ruházati rendeleteket, mely minden osztálynak megszabja, hogy milyen kelméből és milyen díszítéssel készült öltönyt szabad viselnie: rangjának és módjának megfelelőt. A főpapoknak a fizetését is megszabta.
Ez mind megjárhatta Bécsben s az osztrák örökös tartományokban: de ki parancsolhat rá a magyar főnemesre, hogy fel ne rakja a boglárait, a nyusztját, kócsagját, mikor koronázási pompára, országgyűlésre, markálisra, sedriára, gratulatióra összegyülekezik.
Az évtizedek folyamán át visszatartott szenvedélyes vágy a birodalom újjáreformálása után, trónra lépésével egyszerre tört utat II. Józsefnél. Érzé azt, hogy nemcsak egy trónnal, de egy fejjel is fölötte áll a többi halandóknak. Ha magyarnak született volna: Hunyady Mátyás lett volna belőle. (Ez a véleménye róla Horváth Mihály nagy történetírónknak is.) Neki azonban nem az volt a célja, hogy a magyar nemzetet mint magyart tegye naggyá, boldoggá és műveltté. Ő egy hatalmas, boldog és művelt Osztrák birodalomról ábrándozott. – Előtte voltak a csábító példák XIV. Lajos, Nagy Frigyes, Nagy Péter alakjaiban: akik erős kézzel alkottak nagy birodalmakat, szakítva a régi hagyományokkal. Az ő tervezett birodalmának egységes kormányzat, jó közigazgatás, helyes igazságszolgáltatás, anyagi jóllét, vallási és polgári szabadság, a közteherviselés igazságos felosztása, rendezett pénzviszonyok, betanult hadsereg, népnevelés és magasabb oktatás lett volna az alapja.
Csakhogy ehhez az egységes birodalomhoz hiányzott az egységes nemzet, ami a mintaképül választott nagy uralkodóknál mind megvolt.
Az egész nagy tervnek az alapja volt eltévesztve. II. József kifelejtette a számításából azt, hogy a megalkotandó nagy összbirodalomnak fele részét Magyarország képezendi: s annak a területén egy kilencszázados múlttal bíró magyar nemzet lakik, mely nem sorozható egy kategóriába a baszkokkal, flamandokkal, vendekkel és kis-oroszokkal, akiket franciává, németté, muszkává tenni oly könnyűszerrel sikerült.
II. József terve szerint e birodalomnak mindenekelőtt németnek kellett lennie: és azután önkényűleg kormányoztatnia. E tervnek legnagyobb gátja a magyar alkotmány és a magyar nemzeti érzület volt.
Ezért nem tétette fejére Szent István koronáját soha, sőt igen csekélyes ürügy alatt felvitette azt a pozsonyi várból Bécsbe, a császári kincstárba, odahelyeztetve a többi ásatag ereklyék közé, mintha semmi becse sem volna többé a régészeti érdekességénél. – Országgyűlést nem hívott össze többé, s a régi megyerendszer helyett felosztotta az országot kerületi biztosságokra. S mikor ez önkényű intézkedések miatt a megyék karai és rendei erélyesen tiltakoztak, betiltotta a megyegyűléseket, s kibocsátá a rendeletet, hogy három év lefolyta alatt egész Magyarországon a német nyelv legyen elfogadva hivatalos közegül: hivatalok, bíróságok ügykezeléseiket, a pereskedést német nyelven végezzék, az iskolákban német legyen az előadási nyelv, minden hivatalos okirat ezen legyen kiállítva, s ha lesz országgyűlés, azon is németül szónokoljanak.
Megelőzte II. Józsefnek ezen rendelkezését egy felszólítása a magyar kormányszékekhez, hogy válasszanak: magyarul vagy latinul akarják-e a hivatalos ügykezelést vezetni ezentúl? A vén, megcsontosodott méltóságok természetesen azt felelték, hogy a „latinnal” kívánnak ezután is élni, amibe diákkoruk óta belerozsdásodtak. Ez a szerencsétlen válasz szolgált II. Józsefnek ürügyül arra, hogy kimondja, miszerint a magyar nyelv nem lévén alkalmas hivatalos iratok fogalmazására, a latin pedig holt nyelv, annálfogva a német nyelv legyen általánossá téve.
Abban tévedt igen nagyot II. József, hogy a dicasterialis hivatalnokok véleményét a magyar nemzet véleményének vette. Hiszen a magyar nyelv már akkor egész műveltségi fokon állott: az erdélyi fejedelmek alatt, Bocskay, Bethlen, Rákóczy idejében teljesen érvényesült. Magyar nyelven tanítottak a protestáns főiskolákban csaknem minden tudományt, s a magyaroknak már akkor is voltak kitűnő költőik, tudósaik, államférfaik. – Hogy pedig a latin nyelv annyira elhatalmasodott, s még a társalgásba is elhatolt, annak éppen II. József elődei, III. Károly és Mária Terézia voltak az okozói, előmozdítói pedig az általuk pártfogolt tanító szerzetesek, különösen a jezsuiták, s az azokkal szövetséges udvari főméltóságok és főpapok. – De ennek is megvolt a maga fölvilágosító magyarázata, amely a kor szellemét igazolja. – Magyarországon a magyar faj „akkor” az általános népességnek jelentékeny kisebbségét képezte: Horvátországra nem terjedt ki; a Bánságban, a királyföldön alig volt töredékesen képviselve. A magyar nyelvnek hivatalossá tétele felidézte volna a nem magyar ajkú nemzetiségek ellenkezését. A diák nyelv ellenben holt nyelv volt, magyarra, horvátra, szászra nézve egyforma teher: viselte mindegyik görnyedve. Ezzel a közös nyűggel lekötözni a nemzetiségi versengéseket: ez volt a múlt századbeli magyar állambölcsészet.
És ha II. József azon az úton folytatja, amelyen Mária Terézia elkezdé, hogy a tanító szerzetek és a jezsuiták közvetítésével előbb az iskolákban váltatja fel a latint a némettel; azután a nemesség fejein kezdve, alá-felé, kitüntetésekkel, udvari kegyosztással iparkodik azt lassanként elfogadtatni: a magyar nemzet nyelvtanulási adománya mellett, hosszú idő alatt tán még célt is érhetett volna. De ő nem volt a fél rendszabályok embere: egyszerre akarta a terveit megvalósítani; három év alatt akarta a magyar népet egész egyetemességében németté átolvasztani. A lehetetlenségre vállalkozott.
S a nehéz megkísértetés e korszaka volt a magyar nemzet szerencséje; mert ez rázta fel lomha szellemi elpuhulásából: felébresztve benne a legnemesebb ellenhatás szellemét: önbecsének érzetét.
II. József eldobta magától azokat az eszközöket, amikkel elődei a magyar nemzetet porhanyóvá tudták tenni: ő nyíltan akart megküzdeni az ősi hagyományokkal, melyek útjában állottak. Mellőzte a nemességet, felszabadította a jobbágyot, az emberi jogokat kiterjesztette minden alattvalójára. Sok haszontalan szerzetes- és apácakolostort elkobzott, több mint ezerhatszáz barátot és apácát felszabadított a kolostori élet szigora alól. És ami örökké elismerésre méltó intézkedése volt: a türelmi edictum, melyben a protestánsoknak a szabad vallásgyakorlatot megengedi, templomok építésére felszabadítja őket és fölmenti a más egyház papjainak hatalma alól.
Mindezek oly intézkedések voltak, melyek a leghatalmasabb osztályokat tették ellenségeivé. De II. József nem engedett lealkudni az elveiből semmit. A pápa maga eljött Rómából Bécsbe, hogy őt megtérítse, s három hónapon át ott időzött. De II. József hajthatatlan maradt.
Az alkotmánymellőző, a nemzetiségeltörlő intézkedésekkel szemben a nemzetnek aztán csak egy fegyvere maradt: a passzív ellenállás. A császár parancsolt önkényűleg; hanem a parancsolatait az egész országban senki sem hajtotta végre.
*
Betetőzte a császár megkezdett átalakítási művét a népszámlálást elrendelő edictumával. Manapság a népszámlálás senkit sem hoz tűzbe: száz év előtt ez olyan sérelemnek tetszett, mely az egész országot felháborítá. Soha a magyar nemesség fejszámra összeírva nem volt! És most egy rovancs alá kellett kerülnie a paraszttal. És a nemesi portának is számot kellett kapni, mint a zsellérháznak, mint a „burger” épületének!
De a nemesi büszkeségen kívül még valami reálisabb alapja is volt a közfelháborodásnak. Rendes észjárás mellett ki lehetett találni, hogy ennek a népszámlálásnak, házmegszámozásnak az a célja, hogy Magyarországra is be legyen hozva az általános megadóztatás, s a nemesi fölkelés előjogának eltörlése mellett, a rendes hadseregben való szolgálat a nemességre is kiterjesztessék.
A vármegyék nem késtek egymást heves körlevelek által ellenállásra felszólítani, s felirataik merész kifejezésekben tudatták a császárral, hogy amidőn a magyar nemességet lealázza: azt a hatalmas tényezőt töri össze, mely vitézségével, önfeláldozásával anyjának birodalmát megmenteni segített; végül egyenesen megtagadták az alkotmányellenes rendelet végrehajtását.
II. József félreveté a vármegyék leveleit: betiltotta a gyűléseiket, a körlevelezést, s katonai közegekre bízta a népösszeírást, s azt fegyveres erőhatalommal hajtotta végre.
És amíg a gyülekezeti jogot eltörülte Magyarországon, addig Bécsben teljes sajtószabadságot adott. A nyomtatott szóért senkit nem üldöztek. Németül szabad volt felségsértést elkövetni. Éltek is ezzel a szabadsággal; s egész irodalmi fajt lehetne összeállítani azokból a gúnyiratokból, melyekben a császárt a legkeserűbben szidalmazták a megsértett papok, nemesek és patrióták.
