Hóra és Kloska
Hóra és Kloska
A népösszeírásnak a nemesség általános felháborodásán kívül még egy más, előre nem látott, szomorú eredménye is lett: az erdélyi oláh jobbágyság fellázadása.
Erdélynek külön kormányzata és alkotmányos rendszere volt. Országgyűlésen három nemzet képezte az egyetemességet: a magyar, a székely és a szász. A számra mind a háromnál nagyobb, az oláh, nem számított nemzetnek. Voltak oláh nemzetiségű nemesek: azok a magyar nemességhez számítottak. A szász népnek szabadalmak, a székelynek ősi intézmények adtak kivételes állást. A székely mind nemes számba ment, a szászság képezte a polgári osztályt. Jobbágy csupán az oláh volt: nagyon kevés magyar a megyékben.
A Dózsa-lázadás óta általában szigorúan bántak a jobbággyal; még a magyar ajkúval is: annak a sorsa azonos volt a rabszolgáéval; de az oláhot még emberszámba sem vették. Közüle nem támadtak főurak, hírneves szónokok, akik népük sorsát a törvényes sorompók között, az országgyűlésen, a kormányszékek előtt védelmezzék: a pópa, a dászkál meg a kiszolgált katona volt a vezetőjük.
Még a vallásuk is meg volt alázva: Erdélyben bevett vallást csak négyet ismertek el: a katholikust, a reformátust, az evangélikust és az unitáriust; a görög keleti egyház csak tűrve volt.
Nem volna helyes szépíteni a dolgot: a földesurak és tisztviselők kényúri zsarolása elviselhetetlenné lett az erdélyi oláh jobbágyságra nézve. Panaszaikkal gyakran felmentek Bécsbe a császárhoz. A császár ki is hallgatta őket, s elrendelte a panaszok orvoslását. A rendeleteit azonban nem hajtották végre; hanem ahelyett üldözőbe vették azokat a követeket, akik Bécsben jártak.
Ezek a következők voltak: Hóra, igazi neve Ursz Miklós és Kloska János, egyszerű jobbágyok.
Az oláh jobbágyság bujdosó követei által értesült afelől, hogy a császár segíteni akar a földhözragadt nép nyomorán; de a nemesség ellene áll a jó szándékának.
A népösszeírással egyidejűleg lett kihirdetve a császárnak azon rendelete, melyben a halálbüntetést minden országaiban eltörli.
Hozzájárul a helyzet megvilágításához azon adat, miszerint még Mária Terézia behozta 1765-ben a határőri intézményt. Azok a kincstári jobbágyok, akik a határőrvidék vonalába estek, összeírattak, fegyvert kaptak, s katonai fegyelem alá vétettek. De a fegyveres szolgálat és katonai káplárpálca is valóságos enyhítése volt eddigi sorsuknak, mert megszabadultak a jobbágyi szolgálattól, a dézsmától és földesúri adófizetéstől.
Ezt látva, valamennyi kincstári jobbágy mind azt kívánta, hogy vétessék föl a határőrségbe: s ez a mozgalom elterjedt a földesurak alatt levő jobbágyokra is.
Mikor aztán a császár katonai biztosai megjelentek Gyulafehérvárott a népszámlálást végrehajtani, amit a megyei hatóságok megtagadtak; az oláhság két tényt látott maga előtt. Az egyik az volt, hogy a nemesség, az úri tisztviselők ellene szegülnek a császár akaratának; a másik pedig az volt, hogy akiket a katonai biztosok összeírnak, az rögtön felszabadul a jobbágyság terhei alól. A katonai biztosok pedig szívesen fogadták az önként jelentkezőket.
A kincstári tiszttartók és földesurak ellenben semmit sem akartak arról tudni, hogy az összeírott jobbágyok minden tartozásaik alól fel legyenek mentve, s erőhatalommal kényszerítették őket úrbéri szolgálataik teljesítésére.
Növelte a zűrzavart a két kormányzó ellentétes működése. Az erdélyi kormányzóság hivatalos közegei helységről helységre jártak kihirdetni a felsőbb parancsot, miszerint az összeírás megszüntettetik, s annak az eddig összeírtakra nézve semminemű következése nincsen, de azért a hadibiztosok csak folytatták az összeírást. Bruckenthal báró, Erdély főkormányzója csillapítá az oláh népet, s ahol lehetett, szétoszlatta; Karp ezredes pedig biztatta, lázította a hozzá sereglőket. Hogy a lázadás kitört és oly nagy mérveket öltött, azt egyenesen Karpnak kell felróni.
Egyszer aztán katonai vezetője is akadt a lázongó tömegnek: egy Krizsán György nevű kiszolgált közkatona személyében. Ez a Káposztafalván összecsődült tömeg előtt egy iratot mutatott fel, mely állítólag legfelsőbb helyről jött, s az oláhságot fegyverfogásra szabadítá fel.
Két szolgabíró, néhány hajdúval, odament a fellázadt tömeg közé, s a lázító vezért, Krizsánt elfogta és láncra verte. Ekkor azonban a tömeg dühe szétszakítá gátjait, megrohanták a szolgabírákat, s pandúrjaikkal egyben agyonverték őket.
Ez volt az öldöklés kezdete. Négy nap alatt egész Zaránd megye lángba volt borulva. Innen a lázadók áttörtek Hunyad megyébe, egyesülve Hóra és Kloska csapatjaival. Egy hét alatt 232 nemesi ház lett feldúlva, felégetve a Maros mentén: a tulajdonosok családjai, akik idején el nem futhattak, az utolsó csecsszopóig kiirtva, leányok, asszonyok megbecstelenítve s félelevenen eltemetve. A féktelen népdüh nemcsak a nemesi rend, hanem a katholikus papság ellen is fordult; a papokat leölték, az oltárokat megfertőztették, a templomokat elpusztították.
A katonai parancsnokság mindezt tétlenül nézte. A katonai parancsnoknak, Preusz altábornagynak, hasonló eseményekre nem voltak utasításai. A főkormányzó, Bruckenthal maga sem tudott mihez kezdeni, s Bécsbe futtatott utasításért. Bécs pedig akkor hétnapi járó volt Kolozsvárhoz.
A lázadó tömeg, látva, hogy a katonaság nem állja útját a dúlásának, még inkább elhitte Hóra és Kloska azon biztatását, hogy a császár kívánja a magyar nemesség kiirtását egész Erdélyből.
Mikor már ötezer emberre szaporodott Hórának a serege, arra vállalkozott, hogy elfoglalja vele Déva várát.
Ott azonban a fegyvert ragadott lakosság s a 89 főnyi várőrség nagy veszteséggel visszaverte a támadó sereget, s a foglyul esetteket rögtönbíróság elé állítva, kivégezteté.
E kudarc csak még jobban fokozta a lázadók dühét. Dévánál megveretve, nekifordultak a védtelen Abrudbányának, Torockónak, s azokat és még öt virágzó szép várost romhalmazzá dúlták és égették.
Bruckenthal főkormányzó ez eseményekkel szemben nem tudott okosabbat tenni, minthogy a lázadó három vezér fejére díjat tűzött ki: egyenként húsz kurta forintokban.
Ekkor aztán az erdélyi nemesség, látva, hogy a katonaság nem védelmezi meg, maga fogott fegyvert, s szembeszállt a lázadókkal; s azokat, ahol összetalálkozott velük, mindenütt megfutamítá.
Csakhogy Hóra és Kloska serege, mint a hógörgeteg, úgy nőtt. Már harmincezer embere volt egy rakáson.
A nagy sokaságban bízva, nyílt tábort ütött a mezőn szemben a nemesi hadakkal, s az azokhoz csatlakozott Schulcz alezredessel, ki a székely huszárokat hozta ki magával.
Schulz kerülni akarta a vérontást, s felszólítá Hórát a két tábor közötti találkozóra. Ott aztán kiegyeztek szépen. Hóra megígérte, hogy hazaküldi a fellázadt tömeget, Schulz pedig szavát adta, hogy a császárnál kieszközli az oláhok panaszainak megorvoslását.
Ez a találkozó azonban nemhogy lefegyverezte volna a lázadókat, sőt még új diadalra hevíté őket. Büszkék lettek az erejükre, melynek elismerést adott egy császári hadvezér, azáltal, hogy alkudozásba bocsátkozott velük.
Hóra most már nagy terveket ápolt. Nem érte be a jobbágyok sorsának feljavításával – egész Erdély elfoglalásáról, Moldvával és Oláhországgal való egyesítéséről álmodozott, s magát e nagy dakoroman ország fejedelmének szánta. Ilyen értelmű felhívásokat intézett a magyar nemességhez: kegyelmet ígérve nekik, ha őt fejedelmükül elfogadják, javaikat az oláhokkal megosztják s mindannyian a görög óhitre áttérnek.
Ez a fellegvára nagyhamar szétfoszlott. Schulz alezredes, látva, hogy a szép szónak nincs sikere, mégis a fegyverhez nyúlt, s a székely huszár- és gyalogezredekkel meg a magyar nemességgel rajtaütve a Dévánál táborozó lázadókon, könnyűszerrel szétverte őket.
A lázadókat ez a csapás egyszerre kiábrándítá. Kezdett felnyílni a szemük, hogy talán mégsem igaz, amit Hóra híresztel, hogy a császár katonái az ő pártjukat fogják.
Hóra azzal vigasztalta megrettent híveit, hogy azok nem igazi császári katonák voltak, hanem csak átöltözött magyar nemesek. S hogy a híveit magához csatolja, kiosztá közöttük egész Hunyad és Zaránd megyét, amiket a magyar nemesség elhagyott már, s a kincstári és bányapénztárakat lefoglalá.
Ez már aztán lázadás volt maga a császár ellen.
Eközben végre megérkezett a Bécsbe küldött futár a császár parancsával. II. József vaskézzel nyúlt bele a lázadás szövevényébe. A tehetetlen kormányzók helyébe erélyes biztosokat küldött, az eddigi hanyagságot keményen megrótta: a teljhatalmú biztosoknak utasítást adott, hogy a lázadókat hazatérésre szólítsák fel, s az elcsábult köznépnek közbocsánatot hirdessenek: a vezérek fejére azonban 200 arany vérdíjt tűzött ki; s ellenállás esetére az egész lázadást fegyveres erővel elfojtani parancsolá.
A kormányszék az óhitű püspököt küldé Hóra és Kloska táborába a közbocsánat kihirdetése végett; de azok már a főpapjukra sem hajtottak.
Hóra megtudva, hogy a császár az ő fejére magas vérdíjat tűzött, elbúsultában arra a kétségbeesett gondolatra jött, hogy ugyanannak a magyar nemességnek, melynek kiirtására fogott fegyvert, szövetséget ajánljon a császár ellen. Mikor aztán ezt az ajánlatát visszautasíták, s a rendes katonaság ércgyűrűje egyre szorosabban kezdte körülfogni bátorságvesztett táborát, ő maga tanácsolta híveinek, hogy fogadják el a bűnbocsánatot, s térjenek vissza házaikba. Őtet azonban: vezértársaival, Kloska és Krizsánnal együtt, engedjék szökni a világba. A kívánat első részét híven megfogadták a bajtársak, mindnyájan lerakva a fegyvert, a másodikát azonban nem állhaták meg. A három vezért saját hívei Kray székely alezredes kezébe juttaták, s felvették értük a fejükre kitűzött vérdíjat. Krizsán a börtönben maga fojtotta meg magát, Hórát és Kloskát kerékbe törték.
A Hóra és Kloska lázadásnak nyolcvan fölégetett város és falu, harmadfélszáz feldúlt nemesi udvar s négyezer emberélet esett áldozatul.
E megsiratni való áldozatnak egy üdvös eredménye mégis lett: s ez volt II. Józsefnek ez események után kiadott rendelete a jobbágyi osztály sorsának megjavítására. E rendeletnek főpontjai ezek valának: 1. A jobbágyi állapotot, mely szerint a lakosok örökösen a földhöz voltak kötve, a jövőre egészen eltöröljük: a jobbágy nevet megszüntetjük. Jövőre minden lakos, vallás- és nemzetkülönbség nélkül, odaköltözhet, ahová akar. 2. Minden paraszt, földesura beleegyezése nélkül is, tetszése szerint szabadon házasodhatik; tudományos, művészi vagy kézművesi pályára léphet, s azt mindenütt gyakorolhatja. 3. A parasztcsaládok egy tagját sem lehet kényszeríteni az urak udvari szolgálatára, ha maguk nem kívánják. 4. Vagyona felett minden paraszt szabadon rendelkezik. 5. A parasztok, elegendő törvényes ok és a megyei hatóság vizsgálata nélkül telkeikből el nem űzhetők, s egyik megyében levő uradalomból a másik megyében levőre át nem szállíthatók. 6. Ezentúl a megyei ügyész hivatalból tartozik védelmezni a jobbágyokat sérelmes ügyeikben.
Ez a korszellemet messze meghaladott szabadelvű rendelete II. Józsefnek alkotja meg az ő maradandó emlékét ez országban.
Ő volt az első Magyarországon, aki a népet, ha nem is az alkotmányosság sáncaiba (amihez még hosszú idő kellett), de legalább az emberiség oltalmába befogadta.
Figyelme kiterjedt Magyarhon népei között még a páriáknak tekintett legutolsó osztályra, a cigányokra is. Ezeket igyekezett rendeletei által állandó lakhelyhez kötni és földművelésre szoktatni, s intézkedéseinek az a sikere volt, hogy tizennégyezer cigány család hagyta el a kóbor életet, s lett belőle földművelő, iparűző. A cigány nevet felváltották az „új paraszt” meg az „új magyar” névvel.
