Két civakodó közt a harmadik
Két civakodó közt a harmadik
Mindezekből a harcokból Tököli Imre a maga hívei csapatjával folyvást kimaradt. A szávai Cigányszigetnél volt találkozás óta mindig félre tudott állni.
De egyszer mégis tudatta a közellétét, éspedig igen tréfás módon.
Belgrád ostromakor valami száz török hajó megindult a Dunán lefelé, megrakva gazdag török urakkal és kereskedőkkel s azoknak az értékes portékáival.
A Vaskapu táján észrevette a lefelé evezőket Veterani, aki az oláh partot tartá megszállva, s rájuk riasztott, hogy ha váltságdíjat nem fizetnek, mind elfogja őket! Pedig nem voltak hajói, hogy bemehetett volna értük a Dunába, lóháton pedig bajos lett volna gályákat ostromolni a Vaskapu örvényei között.
Hanem hát a törökök ezt a hiányosságát nem tudták; megszeppentek nagyon, s elkezdtek alkudozni a váltságdíj felől. Végre megegyeztek kétszáz erszényben. Minden erszény ezer tallér. Ennek az átvételére a szerb partnak egy pontja lett kijelölve, ahová Veterani biztosai átjöttek csónakon.
Tököli azonban neszét vette ennek a vásárnak, s mikor legjobban számlálnák a sok pénzt, hirtelen előrontott a lovasaival a füzesből, szétkergette mind a két vásáros félt: adót, vevőt, jobbra-balra: az ottmaradt pénzt pedig lóhátra rakta, s elvitte magával. Legalább volt neki mivel fizetni a katonái zsoldját.
A török menekvők aztán, több pénzük nem levén, hogy újra leszámlálják Veteraninak a váltságdíjat, kénytelenek voltak – ingyen odább menni. Csak akkor vették észre, hogy mind a ketten meg vannak tréfálva.
Hisz Veterani úgysem bírja őket feltartóztatni.
És így ezúttal bebizonyodott, hogy „inter ous litigantes tertius gaudet”. (Két veszekedő közt a harmadik mulat.)
