Két korona egy főn
Két korona egy főn
Kázmér király, kit a lengyel nemesek „parasztkirálynak” csúfoltak, meghalt. A zsidók megsiratták, őket Lajos király kiűzte Magyarhonból, Kázmér befogadta Lengyelországba, ki a bájló Eszter alakjában az egész fajt látszott megszeretni.
A lengyel rendek az árván maradt trónra Lajos királyt hívták meg. Krakkóban érinté a második korona a magyar király fejét. Magyar- és Lengyelország egy király alatt lőn egyesítve.
Két korona nehéz volt akkor egy főnek, két országot kormányzani, azoknak különböző nemzetiségeik, sajátságos viszonyaik, s összeütköző érdekeik mellett egy ember nem volt elég.
Lajos fején csak teher volt a lengyel korona. Vívnia kellett érte először a trónkövetelő szerzetessel, Ulászlóval, azután az elégületlenek töredékeivel, utoljára mind a kettővel.
A lengyel nép sohasem volt boldog, sohasem volt egyetértő, alkotmánya, mely a korlátlan „veto”-t szentesíti, bizonyítja, mily örök harcoknak kellett e nemzet belsejében dúlni, midőn jogot adott minden egyes embernek arra, hogy akadályul léphessen fel az összes nemzet ellen.
Utoljára is az öreg királyné, Erzsébet, Lajos anyja, kit ő kormányozni hagyott Lengyelországban, egy éj után, mely alatt a zendülők testőreit leöldösék, ijedten hagyta el Lengyelországot.
Nem tartományaik nagysága teszi a királyokat erőssé.
I. Lajost nagynak nevezi az utókor; megérdemlette. Azzá tevé magát.
De mégis jobb lett volna, ha nemzetét tette volna azzá.
Hős volt, személyes bátorságát csodálta, imádta a nép, az olasz bástyák, a folyamból kiszabadított ifjú bizonyságot tesznek róla.
Fegyverei hírét ismerte körös-körül minden szomszéd. Nápoly meghajolt előtte, a büszke Velence legyőzve hullott lábaihoz, szerb, bolgár és oláh koronás fők lettek fegyverkísérői, tatárok, oroszok ismerték el benne hódítójukat és segítségével német fejedelmek vívtak ki bosszuló diadalokat.
Koronája címerében a magyar négy folyam körül ott voltak Lengyelország, Nápoly, vörös Ruszia, Moldva, Szerbia, Bulgária, Horvátország és Dalmácia címerei is.
És jobb leendett, ha e sok cím helyett egyedül a magyart bírta volna. A többi csak áldozatokba került. Ez egy volt, mely az áldozatokat adta.
Annyi erőpazarlással, annyi áldozatkészséggel mily boldoggá lehetett volna tenni ez országot, melynek legnagyobb királya alatt sem volt semmije harci dicsőségén kívül!
Csaták, diadalok teszik naggyá a királyokat.
Ipar, művészet, tudomány, nemzetműveltség, államgazdaság teszik naggyá a nemzetet.
Legnagyobb királya volt a magyarnak Lajos a maga koráig, de nem legboldogítóbb királya. Árpád hazát hagyott nemzetére, Szent István alkotmányt, Kálmán törvényeket, IV. Béla hamvaikból újjáteremtett városokat, Nagy Lajos semmi egyebet, mint neve dicsőségét. Az elfoglalt országokban nem maradt a magyarnak egyebe, mint a kihullott vére.
