Magyarország van!
Magyarország van!
A múlt század elején Magyarország még egy darab Ázsia. Lakatlan, mocsaras vidékek, mederváltó folyamok, műveletlen puszták, homoksivatagok közepette, városoknak nevezett sárfészekhelységek, melyeket feneketlen utak kötnek össze, s ezeken kínlódva vontató parasztgebék végzik a közlekedést, miket az úri nyelv „forspont” névvel gúnyol. Pusztákon, erdőkön zsiványoknak, betyároknak áll a világ. Az utazó testamentumot tesz, mielőtt nekiindul, s áldhatja a sorsot, ha hetek múlva épségben visszatérhet.
Ma egész vasúthálózat fonja keresztül-kasul az országot; s a zónarendszerrel Magyarország új korszakot kezdeményez Európa közlekedési életében. S amerre a láthatár terül, hullámzó kalásszal borított rónák, művelt szőlőhegyek, értékes erdők, telkesített puszták váltakoznak; a mocsarak helyén mintagazdaságok: a folyamok medreikbe szorítva, a rozzant viskók tömkelegei helyén emeletes paloták városai, körülkoszorúzva gyümölcsöskertekkel. A rabló kalandorok nem urai többé a pusztának: rend, közbiztonság minden zugában a hazának: mely most már méltán válik be Európa közepének.
A múlt század elején meg kellett akadályozni a gabonakivitelt, hogy a nép éhen ne haljon és a lóeladást külföldre, hogy gyalog ne maradjunk.
Ma a magyar gabona versenyez a tengerentúlival Európa piacain, s tűzvérű paripáinkat ötvenezer számra viszik évenként a külföldre, s a volt jobbágy olyan lovon jár, amilyen hajdan csak a grófok hintajába volt fogva.
Hol a múlt század elején csak a táblabíró nagy pipája pöfékelt, azt hízelegve, hogy „extra Hungariam non est vita”, most száz meg száz gyár kéménye füstöl, s a vágtató gőzmozdonyok és a folyamokat szelő gőzhajók füstjei hirdetik fennen, hogy „intra Hungariam iam est vita”.
A múlt század elején országos ínség, általános tönkrejutás, semmi hitel – értéktelen, nagy terjedelmű földbirtokok, melyek nem adnak jövedelmet a tulajdonosuknak s adót a hazájuknak. Ha van áldás, a termelő a föld zsírjába fullad: kivitel semmi: a kereskedés nyomorúság: az ipar hálátlan kenyér, melyet csak a céhrendszer dédelget, hogy az emberét eltartsa.
Most tízszeressé fokozott termelés, s azzal együtt a földbirtok emelkedése, okszerű beruházások, gőzgépek végzik a mezei munkát, s azokat hazai gyárak állítják elő, a magyar ipar és földművelés termékei számára szűkek a kiállítási paloták. Magyarország hitele egy rangban áll tekintélyes külállamokéval, s a magánhitelt hazai pénzintézetek tartják fenn, melyek milliárdokat közvetítenek: a belkereskedelem összeköttetésben áll a nagyvilággal, Fiuménkból nagy forgalmú kikötő lett. A művelt osztály százezrei számára új életpályák nyíltak meg, melyek bőven megjutalmazzák azt, aki tanulni és dolgozni akar és a becsületben megmarad.
Mi volt Magyarország fővárosa a múlt század elején: kicsiny, jelentéktelen és piszkos megyei székhely; majd a század negyedik tizedében egy romhalmaz, ledöntve az árvíz által – most a világ legszebb fővárosainak egyike, mely az idegenek bámulatát vívja ki pompás palotasoraival, négy nagy álló hídjával, gyúlpontja a műveltségnek, hatalomnak és gazdagságnak, népessége félmillión túlszaporodva, állandó helye az országgyűlésnek, s egyik rezidenciája az uralkodónak.
Hát maga a nép? A múlt század elején a főúr, a gazdag birtokos hazájától elszakadva, a szegény annál inkább hozzáragadva – nemesember foltos, parasztember szurtos, tudós ember poros, komédiás cifra rongyos – most a főúr itthon van, s hazájának és a közügynek szenteli eszét és vagyonát, minden néposztály tagja igyekszik a „honpolgár” nevét megérdemelni munka, műveltség, vagyongyarapítás által; tudománynak, művészetnek palotái vannak, a velük foglalkozónak becsülete, jólléte, vénségére nyugalmas ellátása, s a népnevelés bajnokainak száma egy tábor, mely hódít és foglal.
És a nyelv? A magyarság? A múlt század elején a művelt körök társalgása idegen szó; a törvénytudók, hittudósok diskurzusa holt nyelv, a költő sír, kesereg – meg sem hallják; ha meghallják, kinevetik. Nagy küzdelem egy-egy parányi engedélyért, hogy a magyar nyelv legalább fordításban mellékeltessék a hivatalos iratokhoz, de mikor még szótár sincs! A megyék elhatározzák, hogy készíttetnek ilyet. Hírlap van kettő-három, az is csak bujdokol, nyomda van az egész országra tíz; író annyi, hogy mikor tudós társaságról van szó, mindenki azt kérdi, honnan vegyük hozzá az embert? Annál több a censor, képviselője az obscurantismusnak, s a sajtóban vétkezőt fenyegeti az előleges censurán kívül még a pallos is, sőt nemcsak fenyegeti, de le is sújt rá. – Most egy nagy, minden szakmában kifejlett magyar tudományos és költészeti irodalom, mely az egész művelt világ becsülését bírja, s idebenn a nemzet ismereteinek gazdagítására, lelkületének nemesbítésére szolgál. Hírlapjaink száma légió. A sajtó szabad, és szabadságát tudja becsülettel használni. A magyar nyelv pedig kivívta a maga rangját, a törvényhozás termeitől kezdve fel az udvari körökig, a trón mennyezetéig és le a legvégső falusi iskola padjáig.
A színművészet a múlt század elején vándor Thespis talyigájának kísérete, mely alig települ le a fővárosban, már fel kell szednie a sátorfáját; most négy palotája van Budapesten, s minden nagyobb vidéki városban állandó temploma s kifejlett irodalma.
Hát a népnevelés, a tanintézetek, egyetemek, a felső iskolák, klinikák, vegytani intézetek, reáltanodák, kereskedelmi és gazdasági intézetek, képzőművészeti akadémiák, múzeumok, képtárak, polytechnikumok! Lehet-e szédülés nélkül visszatekinteni a múlt mélységébe a mai kor fennsíkjáról? Nem beszélnek-e a néma kövek, a szobrok, a monumentális épületek? Nem hirdetik-e a mesés átalakulást a gyárak, gépek, a kohók tűzszájai, a bányák tárnaszádái és a statisztika legyőzhetetlen számai?
Hát a törvénykezés, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és a börtönrendszer? Minő végtelen különbség a múlt kor elkorhadt, az új kor életerős intézményei között!
Mit látunk a honvédelemnél? A múlt század elején kötéllel fogott újoncok, felszereletlen insurgensek, akiknek a hadnagya a szolgabíró: az ország minden ellenségnek nyitva: most általános hadkötelezettség személyválogatás nélkül, s ezáltal az értelmiség színvonala magasra emelve a rendes hadseregnél, melyet támogat félmilliónyi jól begyakorolt, lelkesült, kitűnően felfegyverzett honvédsereg és népfelkelés: az Alvinczy-puska helyett gyorstüzelő fegyver minden kézben.
Hát a szabadság? Az alkotmány ügye? Mit bírt az ország a múlt század elején és mit bír most? Ne azt kérdezzük, hanem azt, hogy mit követeltek a múlt század elején a magyar állameszme leghíresebb vezérszónokai, mint netovábbját a nemzetiség és szabadelvűség végcéljainak, s mennyire haladta túl az általuk utópiának tartott eszményeket a valóság? Valóban igazibb, őszintébb polgári és politikai szabadságnak egy állam sem örvend az európai szárazföldön, mint Magyarország, mely míg a monarchia mostani dualisztikus alakja mellett lételét, önvédelmét, európai befolyását biztosítva találja: önsorsának intézésére minden alkotmányos eszközt saját kezében tart, s azt okosan is használja.
És a minden szabadságok legdrágábbika, a vallásszabadság? Mit hódított ez Magyarországon egy század alatt? Száz évvel ezelőtt több nagy városában e hazának sem volt szabad a protestánsoknak imaházat építeniük, nem volt szabad bírói hivatalt viselniük: sőt némely városokban a legalsóbb hivatalokra sem voltak képesítve: ma a protestánsok püspökei, főgondnokai ott ülnek a főrendek házában, s a Mózes-hitűek egyenlően osztoznak jogokban és kötelességekben a haza minden polgáraival, földbirtokosok és szavazattal bíró virilisták a megyei és városi bizottságok testületében, akiknek száz év előtt a más lakosoktól való megkülönböztetés végett vörös köpenyeget kellett viselniük, sárga folttal a hátán.
S a legteljesebb alkotmányos és polgári szabadság mellett az országot a rend, a trónt a nép szeretete tartja megszilárdítva. A magyar királynak leghívebb testőrsége maga az egész nemzet.
Csak egy szabad nép odaadása tette lehetővé, hogy amit az uralkodó koronázási esküjében fogadott, miszerint az ország határait lehetőleg tágítani fogja, diadalmasan beválthatá.
Kitéphetetlen gyökeret vert a lelkekben az a kettős igazság, hogy a magyar nemzetnek, ha államalkotási és kulturális küldetését teljesíteni akarja, azon trón körül kell csoportosulnia őszintén, melynek mennyezete alól Szent István koronája ragyog szét az ország minden népeire viszont e trónnak legszilárdabb talpkövét, oszlopát képezi az az igaz szeretet, melyet egy szabadságot élvező s e szabadságot államalkotási és közművelődési céljaira bölcsen felhasználó nép önként hoz eléje.
Ezredéves ittléte ünnepét fényesen megülte ez a nemzet. Hármas hivatással bízta meg az országok ura, midőn őt ismeretlen hazájából e földre kihozta. E hármas küldetés: az államalkotás, a szabadság védelme, s a közművelődés terjesztése.
A Mindenható megadta, hogy amely nagy művet Árpád fejedelem megkezdett és dicső uralkodónk, I. Ferenc József az ezredik év beteltével bekoronázhatott, felségesen országló királyunk még sokáig magasabbra emelhesse, s a jövő századokban a magyar nemzet nagy hivatásának csak dicsőséges folytatása legyen, de sohase legyen
Vége.
