Protestánsüldözés
Protestánsüldözés
Le volt már verve minden ellenállás Magyarországon. Aki csak fegyvert viselt, az mind meg volt zsibbasztva: lehetett minden erőszakos rendszabályt keresztülvinni.
Kezdték az adófizettetésen. Kivetették az adót jobbágyra, nemesre, polgárra egyaránt, mégpedig busásan: 20 forintot minden kapu után. Azonkívül a fogyasztási adót is behozták, minden font hústól fél dénárt, minden akó bortól 90-et, s lábán eladott marha árából forintonként 12 dénárt vettek!
Ha a fegyverviselő emberek el voltak némítva, még volt szavuk a pásztorbotviselőknek. Széchenyi kalocsai érsek és Szelepcsényi prímás hatalmas előterjesztéseket tettek emiatt a bécsi udvarnál.
Lobkovitznak kellett valamit kitalálni, amivel az egyedül zúgolódni képes clerust elhallgattassa.
Meg is találta a módot.
Rászabadította őket a protestánsok üldözésére.
S azok meg is feleltek a feladatuknak. Felhagytak a hazafias oppositióval, s hozzáfogtak a protestánsok üldözéséhez.
Elfoglalták a templomaikat, iskoláikat, a pataki, eperjesi kollégiumokból kikergették a tanárokat a diákokkal együtt, a protestáns lelkészeket összefogdostatták, azokat kényszeríték maguk ellen bizonyságot tenni a lázadásban részvételről, azután elküldték őket gályarabságra.
Leghíresebb volt a protestáns üldözésben a nagyváradi püspök, Bársony György, aki egy röpiratában azt hirdeté, hogy a király nem tartozik megtartani azokat a szerződéseket, amik a protestánsok templomait és jogait védelmezik. S ő maga vezette a császári katonaságot helységről helységre a protestáns templomokat elkobozni a testvérbátyja, János kíséretében, aki ítélőmester volt, s mindjárt ítéletet is hozott, ahová fegyvererővel behatoltak. Egy helyütt meg is járta: Turulukán; ott a lutheránus tótság, mikor a templomát erővel elfoglalta, dorongot, fejszét ragadott, szétverte a fegyveres kíséretet, János ítélőmestert agyonütötte, magát a püspököt is félholtra ütlegelte: csak a lutheránus pap feleségének köszönhette, hogy félholtan megmenekült a kezeik közül. Hanem azért, amint sebeiből fölépült, csak annál kegyetlenebbül folytatta a protestánsok üldözését.
Ez az erőszakoskodás pedig csak ellenküzdelmet szült; a protestánsok szintén egész csapatokat képezve torolták vissza a hitfeleiken elkövetett sérelmeket, Petrőczy István, Kende Gábor, Szuhay Mátyás, Szepessy Pál fél Magyarországot bekalandozták, a pápistákat zaklatva. Még akkor nem volt a „kuruc” – „labanc” elnevezés: azt mondták ehelyett „német vallás” – „magyar vallás”. Óh, be szomorú idők voltak, mikor az egy haza fiainak, akiket úgyis annyi csapás sújtott, egymást kellett üldözni amiatt, amit hisznek.
Ennek a zavargásnak egészen vallásharci színezete volt. Maga Teleki Mihály is részt vett ebben, Apaffy fejedelem rokona. Őt ugyan Szatmárnál tönkreverték, de társai, Petrőczy, Szuhay, Kende a császári vezért, Spankaut paskolták össze ehelyett, s Eperjest is elfoglalták: a fellázadt tótok pedig Árva várát vették be. Azonban a császári vezér, a kegyetlen Kopp, eltántorította tőlük a hajdúkat, s arra sok viszontagság után vissza kellett vonulniuk Erdélybe.
Most azután még jobban hozzáláthattak a protestáns papok üldözéséhez, a püspökök a jezsuitákkal és dragonyosokkal szerteszét barangolták be az országot, hajtóvadászatot tartva a protestáns lelkészekre. Végre a prímás egy körlevelet bocsátott ki, melyben valamennyi kálvinista és lutheránus papot és tanítót megidéz, hogy jelenjék meg a törvényszék előtt, magát kitisztázni a forradalom szításának vádja alól. Háromszáz lelkész jelentkezett az igazolásra. Ki sem hallgatta őket a törvényszék, mind valamennyit halálra ítélték.
Ámde ott volt már készen a császári kegyelemlevél, mely életüket visszaajándékozá, de azon föltétel alatt, hogy ha aláírnak egy reversalist, melyben kötelezik magukat vagy kivándorolni a hazából, vagy letenni a lelkészi hivatalt.
Kétszázharminchatan aláírták: a nagyobb rész aztán kiköltözött Németországba, Erdélybe, vagy a török hódoltságba.
De hatvannégyen nem írtak alá semmit. Ezek közül negyven kálvinista volt. Ezeket semmi kínzással nem bírták a püspökök megtörni, akkor aztán a gályapadhoz láncoltatták őket Triesztben és Nápolyban, mint a legrosszabb gonosztevőket.
Egy év múlva még életben volt közülük harminc, azokat a protestáns német fejedelmek, s Ruyter hollandi követ közbenjárására szabadították ki végre.
A kegyetlen Kopp, a kassai kapitány, folytatta az embertelen üldözést. Körleveleiben jelvényül vérvörös bitófa és kerék volt ábrázolva. A kassai piacon huszonkét protestáns urat láttak az ő parancsára karóba húzatni, s negyvennek fejét vétetni, négy protestáns nemest elevenen tűzbe vettetett s lófarkon hurcoltatott meg.
Ezt a kegyetlenkedést aztán a magyarok megint azzal torolták meg, hogy Koppnak egy ezredét elfogva, valamennyi tisztjét mind karóba húzták, harmincheten voltak, csak egyet bocsátottak el hírmondónak.
Rettenetes hadjárat volt ez, s mellette a kizsarolt köznép szenvedett legtöbbet: úgyhogy az érezte magát legboldogabbnak, aki a pogány török uralma alatt megpihenhetett a keresztyén atrocitások elől.
