Rodostó
Rodostó
Mi van még hátra: – Elfeledtetés.
Rákóczy sohasem fogadta el a szatmári frigykötésben számára biztosított kegyelmet.
Tiltotta őt ettől az emlékezet és a remény.
Annak az emléke, hogy ő nemrég fejedelme, uralkodója volt ennek az országnak, hadseregek vezére, királyok, császárok szövetségese és ellenségese, nemzetének bálványa, elleneinek félelme, ki törvényeket hozott, háborúkat üzent, ki egy szomszéd ország fényes koronáját utasította vissza azért, hogy hazájához hű maradjon, ez az emlék örök sorompó volt az útján keresztül, mely út a kibékült Magyarországba visszavezetni tárult eléje. Neki csak zászlóval a kezében lehetett ide visszatérni, a „libertas” zászlóval. – Lerakták azt már. – Jól volt lakva az egész nép „libertás”-sal, siettek belőle garasokat veretni.
S a visszatiltó emlékhez járult a tovacsalogató reménység. Ez a csalfa délibáb, mely tengert ígér, s homokpusztát ad, majd amott veté föl csalóka ábrándképeit az örökké hívő, rajongó, a hitéhez mindig hű nagy szellem előtt. Francia király, muszka cár, török szultán, lengyel király egyre hitegette a bujdosó fejedelmet: királyi szavakra nagy terveket épített, szelekre felhőket.
Lengyelországból Frankhonba bujdosott, Frankhonból az osztrák-török háború kitörésekor elcsalogatták Konstantinápolyba.
Mindenütt szeretve és magasztalva volt mint ember.
Személyét így írja le kortársa, a francia Saint-Simon:
„Rákóczy igen magas termetű, nem túlságosan erős testű, de nem is elhízott, izmos, arányos növésű, tekintete nemesen parancsoló, de minden durvaság nélkül, arca kellemes, bár tatár jellegű. Társalgásában nem bőbeszédű, de okos, szerény, óvakodó, amellett méltóságteli, legkisebb hiúság nélkül: tapasztalatait jól adja elő, de magáról sohasem beszél. Igen becsületes, igazságos, őszinte, egyszerű, rendkívül bátor; és igen kegyes, istenfélő, anélkül, hogy azt akár mutogatná, akár rejtegetné. Titkon sokat ad a szegényeknek. Háza rövid időn igen népessé lett, s abban ő az erkölcsiséget, a kiadásokban a pontosságot és gazdálkodást szigorúan követelte, de mindig nyájassággal. Ő igen jó, szeretetreméltó és kellemes ember volt; s miután őt valaki ily közelről ismerte, csodálkozott rajta, hogyan lehetett ő valaha egy nagy párt vezére, és miként üthetett annyi zajt a világban?”
A jó Saint-Simonnak a magyar nemzet tízéves szabadságharca nem több, mint „annyi zaj!”
Quel bruit pour une omelette! (Mennyi zaj egy tojáslepényért!)
XIV. Lajos halála után elhagyta az udvart Rákóczy, s Gross-Boisba, a camalduli barátok házába vonult. Ott is csak jótékonysággal s nemzete sorsa fölötti tervezgetésekkel foglalkozott.
A francia udvar fényét csak akkor kereste föl ismét, midőn Nagy Péter cár ott járt, ki őt ott is mindenek fölött kitüntette.
Az osztrák-török háború e nyugalmából is kizavarta.
Még egy uralkodó hátra volt, aki az ő nagy lelkét játéklabdául felhasználja: a török szultán. Most az küldött neki ezüst tokba rejtett aranypecsétes levelet, melyben felhívja őt szövetségesének, ígér neki milliókat hadseregfogadásra: erdélyi fejedelemséget, Magyarország felszabadítását.
Rákóczy ki hagyta magát csalogatni grosbois-i kedvenc üvegházai közül, hol délvirágjainak élt, s útra kelt Konstantinápolyba. De mire a gálya kikötött vele a Bosporusban, akkorra már a szultán hadseregét Nándorfehérvár alatt tönkreverte Savoyai Jenő és Pálffy János bán, s Rákóczy csak a békealkudozásra érkezett meg.
Azt meg is kötötte a két császár Passarovicban, s abban a törökök Rákóczyról éppen úgy megfeledkeztek, mint a franciák a magukéban. Csak annyiban mégsem feledkeztek meg róla, hogy az osztrák követ kívánatára a szultán Rákóczyt és a mellé csoportosult magyar vezéreit Rodostóba küldé tanyázni.
Az osztrák követ tulajdonképpen Rákóczy és társai kiadatását követelte a töröktől, de ez azt megtagadta. Rákóczy dicsérve emlékezik meg erről emlékiratában: „A törökök ekként a világi barátságnál többre tartják a törvényt, míg a keresztyén fejedelmek a törvényt a barátság miatt rám nézve megsértették.”
Itt élte le egyhangú napjait a nagyszellemű honfi. „Egy klastromban nincs nagyobb rendtartás, mint a fejedelem házánál”, írja felőle hű kamarása, Mikes Kelemen, s elmondja, hogy a nap minden órájában mivel foglalkozik a fejedelem; ír, olvas, fúr, farag, esztergályozik, virágokat ápol. De hát az a munka, amit nem lát senki, mit a lélek végez: a nagy, nehéz tervek, miket minden fordulata az európai államviszonyoknak halomra dönt, s a másik megint újraépít?
Végre mint egy egész ólomtenger borul terveire az általános békevágy egész Európában. A világrész ki van fáradva. De senki jobban, mint a magyarok. Mindenki siet Bécs felé, a királyi kegy kisütő napfényében melegedni. Rongyait foltozza, sebeit kötözgeti az egész ország: nem gondol a dicsőségre.
És eközben a fejedelem egymás után látja maga mellől sírba szállni azokat, akik még hívei maradtak. Amazok elszálltak fölfelé: nem az égbe, hanem Bécsbe; ezek leszálltak a földbe. Eszterházy Antal, Horváth Ferenc, majd a törhetetlen Bercsényi nagyszellemű nejével együtt. Rákóczy mind jobban magára marad.
Még egy örömsugára villan fel sorsának, György fia meg tudott szökni Bécsből, az udvar fényéből, s kalandos utakon át elvergődött az atyjához. Felkereste a bukott nagyságot: a kísértetek vezérét, a halottak fejedelmét, a felhővárak urát, hogy szomorú számkivetése magányát megossza vele. Milyen aranyszíve volt ennek a fiúnak!
És mit csináltak belőle a bécsi gondnokai! El hagyták butulni. Nem tanult semmit, még írni sem tudott, elfelejtett magyarul, csak egyet nem felejtett el: azt, hogy ő Rákóczynak a fia.
A fejedelem elküldte őt Párizsba, hogy neveljék művelt emberré. Ott aztán jól kinevelték: adtak neki legelőbb is szép fiatal kéjarát. Hova tűnt el, hol pusztult el, kedvesével együtt? Azt senki sem tudja megmondani.
Aztán újra felkavarodott az egész világ. Francia, spanyol és olasz szövetkezett az osztrák császár ellen. Rákóczy újra remélt.
„Mi csak remélünk, remélünk, mindaddig, míg csak meg nem halunk, írja Mikes Kelemen a rodostói magányban. Szegény urunk, amit a pennával tehet, el nem mulasztja. Eleget ír mindenfelé; mert mi olyanok vagyunk, mint az evangéliumbeli beteg, aki harminc esztendeig volt a Bethesda tó partján, várván, hogy valaki belevesse a vízbe, mikor az angyal felzavarta.”
Az Isten megkímélte őt még egy keserű csalódástól. A tavasz első virágaitól megüzente neki, hogy örök hazájában várják! Még nem volt hatvanéves, mikor meghalt.
Végrendeletében azt hagyta meg, hogy szívét küldjék el Franciaországba, a grosbois-i szerzetesek kolostorába, tetemeit pedig temessék el anyja mellé.
Így történt.
Mikor Zrínyi Ilona sírját felbontották, már akkor a dicső asszony porrá volt válva, csak a koponyáját lelték meg. Azt odatették a fia koporsójába, annak a keblére. Tehát mégis összetalálkoztak. Most együtt alusszák örök álmukat: a magyar dicsőségnek örök álmát.
Rákóczy szíve ott van Franciaországban, hűlt pora Törökországban, szelleme bizony hazatért Magyarországba!
