Szegedinec Péró és viselt dolgai
Szegedinec Péró és viselt dolgai
Amíg a magyar nemesség és a hajdúság letette a „kuruc” nevet, akadt más, aki azt fölvegye. Ezek voltak a bánsági beköltözött rácok.
Csak a múlt század utolsó tizedében költöztek az országba, félig híva, félig szoríttatva: I. Lipót biztatta őket a beköltözésre, a török pedig üldözte a fellázadásért, melyet a magyarországi eredetű Rácz Gyurka támasztott Szerbiában. Nagyon kedves embere volt az osztrákoknak: a császár bárói, majd grófi rangra emelte volt; ő maga elnevezte magát Brankovics Györgynek, a régi híres szerb despota utódjának, s mikor már nagyon elhatalmasodott, akkor ő maga kikiáltotta magát Szerbia fejedelmének. Még talán császár is lett volna belőle, ha a pogány szét nem veri seregét. Ő maga az osztrák táborba menekült. De oda ugyan jó helyre jött. – Badeni Lajos, a vezér vasra verette, úgy küldte fel Bécsbe: azért, hogy fejedelemségre mert áhítozni. A jámbort ottfelejtették a csehországi Éger vára börtönében: nem is szabadult ki hamarább, mint húsz esztendő múlva, mikor temetni vitték.
Az ozmanoktól pusztított szerbek aztán egy tömegben átkeltek a Dunán Magyarországba, Csernovics Arzén patriárkájuk vezetése alatt. Itt I. Lipót megtelepíté őket a már akkor a töröktől visszafoglalt részekben, s nagy előjogokkal ruházá fel őket: hogy mind egyházi, mind világi ügyeikben egyedül a saját patriárkájuknak a hatósága alatt legyenek, aki mellé még egy vicevajdát is választhatnak, aki őket a háborúban vezérelje. Ez mind nagyon ínyük szerint volt az új betelepülteknek.
Meg is választották alvajdának Monaszterlyt, ki azután a maga rác szabadcsapatjaival a kitört magyar szabadságharcban, mint a császári csapatok szövetségese, tevékeny részt vett, s Rákóczynak sok alkalmatlanságot okozott.
A törököknek a temesi bánságból elűzetése után a bevándorlott szerbek nagy részben a határőrvidékké alakított megyékben lettek letelepítve. Miután ez az országrész egészben Mercy tábornok kormányzósága alá lett rendelve, magától érthető, hogy ott a szigorú katonai rendszer uralkodott. Ez sehogy sem egyezett össze a hős szerbeknek megszokott hajlamaival. Időjártával, mivelhogy emberi rendeltetés szerint még a halhatatlanoknak is előbb-utóbb meg kell halniuk – Csernovics Arzén patriárka és Monaszterly vicevajda szintén elköltözének az ő atyáikhoz.
Ekkor aztán a szerbek siettek új patriárkát és alvajdát választani. A bécsi urak azonban azt mondták nekik, hogy „ohó! Nem oda Buda!”, a szabadalom csak annyit mond, hogy a beköltözött rácok választhatnak maguknak tetszés szerint „egy” vicevajdát: de abból nem következik az, hogy a világ végéig mindig választhatnak vicevajdát.
A betelepült szerbeknek el kellett ismerniük, hogy ez tréfának nagyon jó tréfa, hanem következett azután egy sokkal kockázatosabb kísérlet a bécsi kormány részéről. 1734-ben egy bánsági eredetű szerb püspök lett belgrádi érsekké választva. Ezt a bécsi kormány önkényűleg megtette szerb patriárkává. Hogyan, hogyan nem, az új patriárkát rávették Bécsben, hogy a híveit hívja össze congressusba, s beszélje rá őket, hogy mind valamennyien térjenek át a római katholikus hitre. Ez volt az a csepp, mely a keserűség poharát túlömlesztette. A bácskai és Maros vidéki szerbek kikergették az új patriárkát Törökországba.
De még azzal nem érték be, hanem még nagyobb vállalatba is belevágták a fejszét. Egyet gondolának: szép ország ez a Magyarország! A magyarok úgysem bírnak vele: a németek még kevésbé; ők biz ezt elfoglalják egészen, s csinálnak belőle egy nagy rác birodalmat. – A magyar és német rendes csapatok ez idő szerint a Rajnánál meg Olaszországban harcolának franciák és olaszok ellen a lengyel trónöröklés kérdése miatt, amihez ugyan semmi köze sem volt se magyarnak, se németnek. Idebenn semmi rendes katona nem volt. Még a végvárak is, sőt Arad, Temesvár is a szerb csapatokra valának bízva.
Volt pedig ezeknek egy híres vezérük: a szerbek úgy hívták, hogy „Szegedinec Péró”, ami magyarosítva annyit tesz, hogy „Szegedi Péter”. Ennek támadt az a bogara, hogy felcsap királynak Magyarországon.
Nagyon előmozdítá a tervét a magyar alföldi parasztoknak forrongása, akiknek sehogy sem akart a fejükbe menni, hogy mire legyen jó az az új regula, hogy ezentúl adót fizessenek és újoncot állítsanak? A jó török világban, ha jött török, ha jött tatár, amit elkaphatott, azt elrabolta, akit megfoghatott, azt rabszíjra fűzte; de aki elszaladhatott előle, az elmenekült, s amit magával vihetett, abból nem adott a rablónak. De íme az új rend szerint, éppen akkor kell fizetni, amikor nem a zsaroló közeledik tűzzel-vassal; s szolgálni is kell, anélkül, hogy az embernek lánc volna a lábán s ütnék korbáccsal a hátát! Ez nem igazság!
Szegedinec Péró fellovalta a szomszédos Békés vármegyei népes községek lakóit, hogy ha ő lesz Magyarországon az úr, eltöröl minden porciót, dézsmát és robotot; s aztán nem is a maga számára keresi ő a koronát, hanem a sokat visszaemlegetett Rákóczy számára: akit vissza akar hozni az országba.
Rákóczy pedig már akkor aludta örök álmát Rodostóban. De hát azt a nép nem hiszi el. A délszláv népek ma is visszavárják a hős „Deli Markót”, egykori vezérüket, aki nem halt meg, csak mélyen alszik egy barlangban, hármas kapu alá, hármas lakattal lezárva. Ha egyszer zár és kapu felpattan, majd eljön ismét, híres paripáján, aki beszélni tud, s egyik hegytetőről a másikra szökken.
A két népmonda hamar kiegyezett. A Bánságban Szegedinec Péró gyűjté táborba a szerbeket, az alföldön pedig a szentandrási bíró, Vértesi János állított fegyverbe valami másfélezer parasztot, s ezzel az erővel nekiindulának ők ketten világot hódítani.
Vértesi és vezértársa, Sebestyén János elnevezték magukat kurucoknak, s kikiáltva a forradalmat, azon kezdték, hogy kirabolták az örmény kereskedőket, s egyéb vásárra járókat, zsidó még akkor nem volt: csak ezen múlt, hogy az antisemitaság zászlóját fennen nem lobogtathatták; ellenben az ellenük kiküldött szolnoki helyőrséget vitézül megkergették.
Ezalatt Péró az aradi várba csempészte be magát, ahol nemzetbelije, Tököli Ránkó volt a várparancsnok.
A lázadás már-már aggodalomkeltő terjedelmet kezde felvenni; Vértesiék Gyula várát vívták, Péró Aradon garázdálkodott: amidőn a két vezérnek szerencsésen sikerült egymás között összeveszni a még meg nem szerzett prédán, aminek az lett az eredménye, hogy Péróék, akik hadhoz szokott nép valának, a kasza-kapa forgatáshoz értő magyar parasztságot – szövetséges társaikat – széjjelverték, s Vértesi uramat világgá kergették.
De Szegedi Péter sem nagy hasznát vette a diadalának, mert őtet meg hadnagyaival együtt, amint az aradi várba betért, az ottani parancsnok, Tököli Ránkó elfogatta, s Budára felküldte, ahol törvényt tartának fölöttük s a lázadó pórhad vezérei fölött. A zendülő had vezetőire az az ítélet lőn kimondva, hogy vessenek kockát, s az a négy közülük, aki legkisebb számot vet a kockán, négyfelé vágassék. Ez a sors érte magát Szegedinecz Pérót is: akin ekként beteljesült a cigány jósnő jövendőmondása, hogy egyszerre négy helyen fog jelen lenni, úgymint Aradon, Nagyváradon, Sarkadon és Szentandráson.
Vértesi János (vagy mint a krónika nevezi: Mihály) azonban nem került hóhérkézre. Egy régi kéziratban azt találjuk feljegyezve, hogy az erdőhegyi nagy vereség után elmenekült s a burkushoz vette magát, és mint vitéz ember, rangra emelkedett a burkus táborában. A szentandrásiak máig is megőrzik róla a következő adomát.
Midőn a burkus ellenséges sereg a császári seregekkel szemben táborozék vala, egy éltes vitéz járt a magyar táborra és naponként hívta a tiszteket magános viadalra: a többek között egy kapitányt, ki inasával együtt igen büszkélkedett. – A kapitány a rendelt idővel nem gondolt, az inasa bárhogy serkentgette. Végre azt látva az inas, hogy „nem akarásnak nyögés a vége”, a kapitányt a nem merés tartóztatja: ő maga ajánlkozott, hogy majd megmérkőzik hát a kihívó ellenféllel.
A kapitány ráállt a cserére, s engedte, hogy az inasa öltse fel a fegyverzetét, s az ő paripáján rugaszkodjék ki a párbaj színhelyére.
De a burkus bajnok észrevette a személycserét: az inas fiatal legény volt, a százados pedig vén sas; s nagy mérgesen rárivall a helyettes ellenfélre: „Elmenj előlem, te sima képű fattyú, az édesanyádhoz! Mert bizony-bizony megemlegettetem veled a szentandrási bíró korbácsát!”
De a hetyke legény visszakiálta rá:
– No, hisz én is ott leszek akkor, öreg! Mert én meg a szentandrási bíró fia vagyok: a nevem Vértesi Miska.
Így, szó szót adván, az apa és fiú egymásra ismerének, amiből nagy ölelkezés lett.
Erre aztán az apa, megrázva buzogányos öklét, átkiálta a császári táborba:
– Ilyen-olyan adták! Nincs köztetek igazi katona! Egy volt: az is az én fiam. Azt sem hagyom köztetek.
S azzal a fiát is elvitte magával: aki csecsszopó gyermek volt, amikor az apja az erdőhegyi ütközet után földönfutóvá lett. Azt a halmot, ami Szentandrás rónáján kiemelkedik, ma is Vértesi pihenőjének nevezik, s magának Szentandrásnak jó nagy idő kellett, amíg le tudta koptatni magáról azt a népszerűvé vált elnevezést, hogy „Rebellis Szentandrás”.
