CSIRIBIRI EMBEREK
CSIRIBIRI EMBEREK
Mátyás király vadászni járva a Vértes erdejében, X falu mellett szokott rendesen megpihennni, ahol volt egy roppant hárs a faluvégen, ez volt a hatalmas király legkedvesebb nyugvóhelye, melynek árnyékában aludta rövid déli álmait.
Minthogy azonban a kíséretéhöz tartozó urak és apródok e királyi látogatás következtében gyakran belátogattak a falu szépeihez, s nem egy jámbor férj és vőlegény számadásában követtek el ártalmas háborításokat, emiatt a felingerelt szerelemféltő férfiak azt a bolondot gondolták ki, hogy ők bizony kivágják azt a hársfát, mely alatt a király pihenni szokott, majd akkor talán nem jön többet oda kíséretével.
A vadászatban kifáradt király egyszercsak nem találta kedvenc hársfáját a falu végén. Ki volt onnan vágva.
A vele volt urak nagy lármát csaptak a vakmerőség miatt, s elővették a falu elöljáróit, hogy ki tette azt a gonosz tréfát? Azok töredelmesen bevallottak mindent, s ijedtökben kiszolgáltatták mindazokat, akik a hársfa kivágásában csak egy fejszecsapással is vétkesek voltak, s azokat megkötözve a király elé cepelték.
Mátyás király, anélkül hogy egy tekintetre méltatta volna megbántóit, azt mondá:
„Bocsássátok el őket. Haszontalan csiribiri emberek!”
A vétkeseket elbocsáták büntetlenül, de gonoszabb büntetés várt aztán az egész falura; mert azontúl az egész környék így nevezte őket, akárhova mentek: „itt jönnek a csiribiri emberek”.
Száz, meg száz esztendő múlva is rajtok maradt a csiribiri gúnynév.
