7. NAGY MESTER A SZÜKSÉG
7. NAGY MESTER A SZÜKSÉG
A daruk eltávozása után mindenki sietett lefeküdni, az utasok különösen; Natália két éjszakára valót aludt, ellenben Tihamérnak rossz álmai voltak, sok alkoholt beszedett. Aztán az átellenes kastély táján egész éjjel annyit kalapáltak, kopácsoltak, szegeztek, mintha egy kovácsműhely volna ott berendezve. Mikor késő reggel kábulatos álmából fölébredt, minden hajaszála fájt. A vén hajdú értesíté, hogy már erősen nappal van; az asszonyságok ott várják a reggelivel.
Kedvetlenül ment át hozzájuk. Nagy savanyún jó reggelt kívánt, s engedte a feleségének, hogy a nyakra való csokrát újra kösse.
A hajdú behítta az urakat, a tiszttartót, Aramicsot és Rubiánkát, s aztán felhozta a reggelit. Kávé volt, frissen sült kaláccsal és korhelyleves. A hölgyek a kávéval tartottak, az urak ellenben a korhelylevest választották. Aramics kivételével, aki azt mondta, hogy neki ma fogadalmi böjtje van, s csak vizet ivott.
– Ugyan, mondja csak, tiszttartó úr – szólt kanalazás közben Tihamér –, mi az ördög kalapálás volt itt a kastély körül egész éjjel?
– Kalapálás? Kalapálás? Hát tetszett hallani? No, majd meg tetszik látni. Egy kis meglepetés lesz.
Tihamér kíváncsi volt rá. A reggelizőszobából nem lehetett a kastélyra látni.
A tegnapi nagy eső után szép, napfényes idő derült; Natália azt indítványozta, hogy reggeli után menjenek ki a kertbe sétálni.
De Tihamér a séta előtt meg akarta látni, hogy mi az a meglepetés, amin neki keresztül kell esnie.
Várakozáson felül lett kielégítve. Amint a folyosóra kilépett, az asztaltársaságtól követve, s megpillantá a kastélyát, nagyon szemébe tűnhetett, hogy annak a szegletosztálya ablakai fölé nagy, gömbölyű vastábla van fölszegezve, ezzel a körülfutó felirattal: „Kaiserliche und Königliche Gendarmerie-Expositur”. Ezt kalapálták olyan nagyon az éjjel.
– Hát ez mi az Isten csudája? – kérdé elszörnyedve a mellette álló tiszttartótól.
– Ez, kérem alássan, a császári királyi zsandárság bürója.
(Ott állt a szegleten a sárga-feketére csíkozott faköpönyeg is, mely előtt egy puskás rendőr ácsorgott silbakképpen.)
– De hogy kerül a zsandárság az én kastélyomba?
– Kivették, kérem alássan, alsó traktusból három szobát árendába. Fizetnek érte háromszáz forintot.
– De háromezer tüzes ménkű! A Lippayak kastélyában még nem volt árendás soha. Zsandárt pedig meg nem szívelek a házamban. Az én telkem nemesi kúria!
– Elvitte már azt a március tizenötödike!
– Én inkább felgyújtom a kastélyomat, de zsandárokkal egy ólban nem lakom.
– Nono! Csak ne tessék tüzelni, tekintetes úr. Nagyon szükséges itt az a zsandár. Mikor rendelet kiadatott, hogy a jágereknek, tiszteknek be kell szolgáltatni puskáikat, én remonstráltam, hogy ezáltal védelem nélkül maradunk, rablók feltörnek kastélyt, sok drágaságot elprédálnak, mire komisszárius úr megbiztatta: ne féljünk semmit, ide fogja bekvártélyozni zsandárposztnit, az majd megoltalmaz kastélyt, domíniumot valamennyi zsivány ellen.
– Nekem inkább kellenek a zsiványok!
– Mondtam, ugye? – dörmögé Natália háta mögött a vén hajdú – az elharapott mondást kiegészítheté az asszonyság… hogy lesznek ebben a kastélyban még csúnyább férgek is.
Félbeszakította e szóváltást Rubiánka sebbel-lobbal felrohanása az utca felől, aki már az ajtóban kezdett kiabálni:
– Itt van! Megérkezett bonorum director!
Szekér állt meg a kastély kapuja előtt.
– Megjött bonorum director? – kiáltá Hruszkay úr. – De már sietek elejbe. – Kapott rajta, hogy a dühösködő földesurat elhagyhatja.
Tihamért aztán a felesége behúzta-vonta magával a szobába:
– Gyere be innen, ne kiabálj az utcára. Megjött már Negrotin. Hagyd őrá a dolgot, majd ő eligazít mindent rendén.
De Tihamér még odabenn is dühösködött, s szörnyen kérdezősködött a kardja után; ő kihívja egy szál kardra azt a zsandár komisszárust, s gulyáshúsnak aprítja.
Most aztán sokat megértett Natália a múlt éjjeli komédiából. A két ősmagyar daliának hogy szakadt egyszerre torkán a „dárum madárum”-nóta, amint az írnok a fülükbe súgta: „Már itt vannak!” Hogy szakíták félbe a tivornyát, s hogy alakultak át egyszerre udvarias gavallérokká, akik az útban kifáradt úrnő iránti gyöngédségből sötét éjjel búcsút vesznek a vendégszerető tanyától; itthagynak krampampulit, korhelylevest, s a kerten keresztül osonnak el, amerre tág a világ. Mert hát az ősmagyar szeret nagyokat mondani, ménkű mód fenyegetőzni: hanem aztán, mikor eléje bukkan a veszedelem, akkor azt tartja, hogy „szégyen a futás, de hasznos”.
Mégiscsak különb legény náluknál az ő Tihamérja; mert az szembe készül szállni a félelmetes ellenséggel.
… Hruszkay úr sietett a kastély előtt megállt szekér felé, mely a bonorum directort hozta. Hogy fog ez a sárba lépni az ő lakkcipőivel!
Visszahőkölt, amint maga előtt látta. Ezen az úron tökéletesen olyan öltözet volt, aminőt ő visel.
– Ki volt az a huncut gazember, aki ezt elárulta neki? – dörmögé Rubiánkához. – Nem te voltál?
Még nagyobb volt a meglepetése, mikor Negrotin megszólalt. („Még beszéli is az én szájammal!”)
– Dobre ráno, sztari, pán barátocskám. Hát jak sza mátye?
– Pán Boh dáj! Hozta Isten! Hiszen te nem olyan vagy, hanem emilyen, kedves cimora.
Azzal összeölelkeztek, s nyakon-pofon csókolták egymást. Meg volt kötve a barátság. Negrotin pofáit éppen olyan koldusszakáll ékesíté, mint Hruszkay úrét: nem csúfolhatták egymást.
Az országút felől nagy kolompszó hangzott. Kilenc társzekér döcögött a gazdasági udvar felé, négyes ökörfogattal.
– De hány ökrödmagaddal jössz te ide?
– Mind szükség lesz arra. Béreseket is hoztam mellé.
– Látok őket! Régi huncutok, kik elszöktek önkényeseknek. No, megálljatok! Majd megtanulom nektek magyarok Istenit. Hát aztán zsákokban mi van?
– Ausztráliai búza, vetőmagnak. Rozsdamentes.
– Ausztráliai búza? Soha öregapám se nem hallotta hírit.
– Öregapád zabkenyeret evett.
– Hát azon a többi szekéren mi van?
– Épületfa, Komáromból elhoztam egy kész juhaklot; most azt a leégett helyébe az ácsok összeütik, estére a legelőről a birkák oda térhetnek be, a magtár felszabadul.
– Hát teneked már mindent elmondtak a pernahajderek, ami itt van?
– Még azt is, ami nincs.
– Nohát, csak ne állj meg itt most szekereddel kastély előtt; ott nem lehet most magadat bekvártélyoznod. Jöjj hozzám.
– Pedig bizony itt fogom felütni a hadiszállásomat. Találok egy priccset valahol.
– Megesznek patkányok.
– Majd elbánik patkányokkal az én Bokszi kutyám: kipusztítom őket rövid időn.
– De csak átjössz ebédelni? Asszonyok szívesen látnak.
– Köszönöm. Nem érek én arra. A hajdúm majd megfőzi az ételt a bográcsban nekem meg a cselédeknek. Egyik nap gulyáshús, másik nap vetrece, harmadik nap hajdúkása. Hoztam hozzá egy hordó sert: ez kitart.
– Kemény legény vagy, barátocskám.
– Jaki csont!
– De most csak bejössz lakásomra, uraságnak magadat bemutatni.
– Csak pomále, pomále! Mindent sorjában. Elébb ezeknél a még nagyobb uraságoknál kell magamat bemutatnom. Tudom én, hogy mi a regula.
– Ti rozumis? No már ilyen ember kellett ide. Zsandárhoz mégy? Földesúr nagyon expectorálja magát azért, hogy magukat ide bekvártélyozták; ki akar őket dobni innen.
– Majd elvégzem én velük a dolgot.
Azzal Negrotin bement a kastélyba, otthagyva a tiszttartót a most érkezett cselédekkel veszekedni. Azok csendesen végezték a dolgukat, legelébb az igavonó barmokat vezették be az istállókba. Biz azok nagyon hiányzottak onnan. Elfértek szépen.
A Bokszi sem volt rest. Összefogott nagy hirtelen az istállóban vagy tíz patkányt, s azokat megfojtva, odahordta a tiszttartónak, minden módon a dókája zsebébe iparkodva a vadászzsákmányt bedugni.
Negrotin elébb nagy sietve bejárta a kastély nyitva talált emeleti helyiségeit, futólagos értesülést véve az ottani állapotokról, tudomást vett a kukoricás csarnokról és a birkabőrös tornácról, azután szépen bekocogtatott a komisszárus úr ajtaján.
A hatalmas úr háromcsillagos fegyverkabátot viselt, arca előírás szerint volt kiborotválva, haja rövidre nyírva.
Negrotin bemutatta neki magát, mint ez uradalom jószágigazgatóját.
Schwalbe úr (ez volt a rendőrbiztos neve) nagyon rossz kedvében volt. Le sem ültette a látogatóját. Igaz, hogy nem is lett volna hová, mert minden szék tele volt hivatalos irkákkal.
Természetesen németül folyt a diskurzus.
– No hiszen, szép uradalom, mondhatom! Micsoda elátkozott kastély! Soha életemben ilyen kísértettanyába nem kerültem. Én ide küldöm előre a hivatalos aktákat, nyomtatványokat, rubrikákat, s mire az embereimmel megérkeztem, kikezdik az egerek, a patkányok. Ehun van a stemplis csomag. Megettek belőle az egerek öt forint ára stemplit.
– Az ám. A stempli enyvvel van bekenve, s azt az egerek különös ínyencségnek tartják.
– De ezer szakkerment! Ezek az uraság egerei voltak. Most ki fizeti meg nekem az öt forint ára stemplihiányt?
Hát ha Hruszkay tiszttartóhoz vagy akár Rubiánka kancellistához intézte volna ezt a fohászkérdést Schwalbe úr, azok bármelyike azt felelte volna neki, hogy tessék a kártevő egereket bíróság elé állítani, az okozott kár megtérítésében elmarasztaltatni, be nem hajthatás esetében börtönbe csukatni. Ámde Negrotin lelkületéből egészen hiányzott a humor. Ő minden tréfát komolyra fordított. Szépen elővette a tárcáját, s kivett belőle egy ötforintost, egész komoly arccal válaszolva.
– Nagyon természetes, hogy az uradalom egerei által okozott kárért az uraság szavatos. Itt az összeg, kérem azt nyugtatványoztatni.
A rendőrbiztos nagyot nézett az embere arcába. Ez új volt előtte. Ezzel lehet valamit kezdeni.
Negrotin még folytatta is a felvett témát.
– Nehogy azonban e betörési eset ismétlődjék, én felkérem a tisztelt rendőrséget, hogy nekem a kártevők elleni alapos védekezésben segédkezni kegyeskedjék.
– Az nagyon természetes – helyeslé Schwalbe úr. Aztán egy kis ideig hmhmgetett, fejét csóválta, végre a vállára ütött Negrotinnak:
– Ön nekem megbízható egyéniségnek látszik. Egész bizalmasan közlök önnel valamit. Én ma korán reggel egy denunciáló levelet kaptam, melyben tudtomra adatik, hogy itt, ebben a vadászcsarnokban felhalmozott kukoricatömeg között fegyverek és forradalmi proklamációk vannak eldugva: kerestessek utánuk. Itt a névtelen levél.
Erre Negrotin nagy hahotába tört ki.
– Mit nevet az úr?
– Hát ez nagyon jó tréfa. Valószínűleg a mi flauzenmacherunktól származik, az urasági írnoktól. Ez a csarnokban felgarmadolt kukorica abban a veszélyben forog, hogy megfülled, megkeseredik, s akkor minden feldolgozásra alkalmatlan lesz. Meg kellene forgatni. A tiszttartó azonban sajnálja a pénzt a lapátoló napszámosoktól, hát az írnok azt a furfangot találta ki, hogy denunciációt küld a rendőrségnek: ez aztán megforgatja az egész kukoricát – ingyen.
– Du verfluchter Kerl! Nekem azonban nem lehet félrevetnem a feljelentést, mert ezzel goromba hivatalbeli mulasztást követnék el, s mégiscsak fel kell lapátoltatnom az egész kukoricát.
– Teszek én egy ajánlatot. Öt rendőr diszponibilis állapotban, a hatodik áll strázsán. Hát én felajánlok fejenkint két forintot a közvitéz uraknak, ha énnekem ezt a kukoricát áttalicskázzák a magtárba.
– Ön ád tíz forintot a rendőröknek a kukoricalapátolásért? Hisz ön kitűnő férfiú!
Azonnal át is vette a kínált összeget Negrotintól.
Ez pedig még komolyabb arcot csinált.
– Biztos úr. Én érzem felelősségem egész súlyát, s nem hallgathatom el ön előtt, hogy e kastélynak van egy lakosztálya, mely a meghalt, öreg földesúr szobáiból áll. Ennek az ajtajai a hajdani vármegye pecsétjével vannak lezárva. Hogy ezekben a szobákban lesznek fegyverek, azt kétségtelennek tartom, s kötelességem önnek a figyelmét e tényre felhívni.
– Nagyon helyesen! Nekem teljhatalmam van minden helyiségbe behatolni, melynek megmotozása tanácsolva vagyon.
A régi vármegye pecsétje ma már „null und nichtig”. Kérem, vezessen oda.
Schwalbe úr aztán Negrotinnal felment az emeletre, elébb rendeletet adva a rendőröknek a kukoricaeltalicskázás végett; ott saját kezűleg letépte a régi vármegye pecsétjeit az ajtókról. A hajdú felnyitá valamennyit. Azok vezettek az öreg Lippay szobáihoz, ahogy azok holta után maradtak. Fellegei a molyoknak tódultak eléjük, amiknek paradicsomi dolguk volt a sok medve- és farkasbőr lábszőnyegben.
Persze, hogy találtak ottan puskákat. Egész üveges szekrény volt tele régi Lazzarinókkal, újabb drótcsövű vadászfegyverekkel; lehetett biz ott húsz fegyver is. Aztán kardok, ezüstös, rezes fringiák, alabárdok, buzogányok, egész fegyvertár.
Egyedül voltak az üres szobákban.
Schwalbe úr halkan, súgva mondá Negrotinnak:
– Direktor úr. Ne vegyünk most tudomást ezekről a fegyverekről. Jön idő, jön tanács. Nem lesz ez mindig így. Majd megszűnik a fegyvertilalom, s akkor önök hasznát vehetik a fegyvereiknek. Addig takarják be a szekrényeket ponyvákkal. Hát ez emberséges beszéd volt.
Ilyen módon Negrotin hozzájutott az egész kastély fölötti rendelkezéshez, s rábízhatta a hűséges hajdújára, hogy az alapos takarítás munkáját a béresekkel együtt megkezdje.
Mire visszatértek a rendőrbiztos szobájába, már teljes működésben találták a rendőröket a kukorica eltoloncozásában. Schwalbe úr még egy ügyet kívánt elintézni Negrotinnal.
Szobájába érve, egy vasládát nyitott fel, s abból egy vászonzacskót emelt ki. Aztán ezt a zacskót kihurkolva a kötelékeiből, belemarkolt, s az asztalra leszámlált hetvenöt pengő forintokat három húszasával, három sorjában.
– Tessék.
– Mi legyen ez? – kérdé Negrotin.
– Az első évnegyed rátája a szállásbérnek.
Kétszázhuszonöt darab ezüsthúszas egymás sorjában! Kit ne szédítene el az ilyen látvány? Hisz ez a Dárius kincse! Negrotin mind a két tenyerét tiltakozásra emelte.
– Mit gondol ön, uram? A Lippay-kastélyban soha vendég nem fizetett az ellátásért. Hogy fogadnánk mi el házbért az államtól? Örülünk, hogy szerencsénk lehet. Sőt, ha önök meg nem vetik, én felajánlom, hogy amit az én szakácsom nekem készíteni fog, azt önökkel megosztom.
Erre a szóra már éppen hanyatt esett a székébe a rendőrbiztos. Azt rebegé:
– Hihetetlen! (Nie dagewesen.)
Akkor aztán odahúzott egy széket a magáé mellé, s azt mondá Negrotinnak, hogy foglaljon helyet. És aztán oly csendesen, hogy senki sem hallhatta más, elkezdett a fülébe suttogni. S egyet-mást, írott papirost megmutogatott neki. Végül leült az íróasztalához, s két levelet fogalmazott, borítékba tett, lepecsételt. Azokat Negrotinnak adta. A levelek tartalma rövidebb volt, mint a borítékra írott cím.
Aztán két kézzel kezet szorítva búcsút vett Negrotintól, azzal a biztatással, hogy rögtön fogja a tiszteletét tenni a tekintetes földesúrnál.
Oda, oda!
Mi lesz mindebből?
Tihamér össze akarja kaszabolni a rendőrfőnököt, s fel akarja gyújtani a kastélyát, amelyben zsandárok telepedtek le.
A jószágigazgató pedig vendégül fogadja őket, s még a házbért is visszaadja nekik!
Ebből nagy katasztrófa lesz!
Negrotin együtt találta Tihamért Natáliával.
Hruszkay úr jól elbújta magát. Nem akart jelen lenni a bekövetkező szcénánál. A zsenáját is figyelmeztette, hogy most közéjük ne menjen, ha az élete kedves.
Ellenben Rubiánkának meghagyatott, hogy az ajtón át hallgatózzék. Kipróbált fülei voltak hozzá.
Tihamér az önfeltüzelés lázában volt. Semmi örömet nem nyilvánított Negrotin megérkezte fölött; haragosan lépdel végig a szobában. Azt sem mondta, hogy „hozott Isten”.
– Én itt nem maradok! Megyek akárhová! A pokol fenekére!
Aztán, mintha véletlenül botlanék bele Negrotinba:
– Beszéltél a zsandárkomisszárussal?
– Beszéltem. Mindjárt itt lesz. Teszi tiszteletét.
– No, majd azt a tiszteletet szedje fel, amit én teszek neki.
Natália összetett kezekkel tekinte Negrotinra, mikor Tihamér hátat fordított neki.
Negrotin mosolygott.
Egyszer aztán kopogtattak az ajtón.
Negrotin mondá:
– Herein.
Belépett Schwalbe úr, plén parádban, kard az oldalán, hóna alatt a tollas sapapájával, üdvözlé az urat, asszonyságot, megmondta, hogy kinek hívják, s mi hivatalbeli rangja.
Bánta is azt Tihamér, keresztüleresztette a fülein. Forrt benne a nemes felgerjedés.
– Bocsánatot kell kérnem – mondá Schwalbe úr –, hogy egy hivatalos küldetésben kell eljárnom uraságodnál. Egy felsőbbségi parancs átadásával vagyok megbízva.
Arra a kebléből egy nagy pecsétes levelet vont elő, s azt átadta Tihamérnak.
Tihamér felbontá a levelet, és elolvasta.
Mintha főbe ütötték volna, megtántorodott.
– Mi az Isten csudája ez? Engem megidéznek az Assentirungs-Commissióhoz, hogy járuljak a besorozási vizsgálat elé?
– Gondolom, hogy ez a tartalma.
– No, de ez infámia! Én komáromi kapituláns tiszt vagyok, akinek teljes amnesztia biztosíttatott, életem, vagyonom és szabadságom dolgában.
– Hát hisz ez nem is érintetik.
– Engem a kapituláció felment minden büntetés alól, és most be akarnak sorozni közkatonának az osztrák hadseregbe.
– Hát hiszen ez nem büntetés, ez hazafiúi kötelesség. Fegyverrel szolgálni a hazát. Ez alól nincs kivétel. Egyébiránt magamat rekommendálom.
Azzal a sarkán fordult, és menni készült.
– De uram! – kiabált Tihamér, útját állva. – Én ez ellen protestálok. Ez perfidia! Így a törökök bántak a magukat megadott várőrséggel.
Erre Schwalbe úr mosolyogva vont arccal súgott oda neki
– Nono, uram. Hisz nem eszik olyan forrón a levest, amilyennek főzik.
Azzal eltávozott.
Tihamér megzsibbadva állt meg a szoba közepén.
Negrotin hidegvérrel mondá:
– E biz úgy van. Minket a komáromi kapituláció nem mentett fel az esetleges besorozás alól. Én is kaptam hasonló idézőlevelet. Itt van. Biz ennek alá kell vetni magunkat. Katonakötelesek vagyunk. Az útban találkoztam egy csapat besorozott honvéddel; több ismerőst találtam közöttük, akik a honvédseregnél tiszti rangban voltak: Podmaniczky Frigyes bárót, Egressy Árpádot, biz azok már viselték a hátukon a borjút, a vállukon a mangalétát, masíroztak, kerülve a pocsétát; viszik őket Lombardiába.
– Borjút és mangalétát! Én, Lippay Tihamér! Inkább főbe lövöm magamat.
– Rajtad áll a választás – szólt nyugodt hangon Negrotin. – Válogathatsz benne, hogy mit tégy? Itthon lakjál-e a kastélyodban, a császári rendőrség oltalma alatt, vagy a milánói kaszárnyában, ahol bizonyára pallót és lépcsőt is fogsz súrolni, mikor a káplár parancsolja.
– Én! Inkább főbe lövöm magamat.
– Ugyan mivel? Hiszen puskád sincsen.
Natália odament Negrotinhoz, a karjába kapaszkodott.
– Édes barátom, adjon tanácsot, segítsen rajtunk!
– Én adhatok tanácsot. Csak legyen, aki megfogadja.
– Hallgass rá, Tihamér.
– Üsse part! Hát mi legyen?
– Én bizony itthon maradnék az uraságomban. A feleséged is itt van. Minek hagynád el három esztendőre? Ennyi a szolgálati idő.
– De hogy szabaduljak ki a besorozás alól?
– Azt bízd te énrám, meg a Tózsó világnyelvére. Elmegyünk a városba most mindjárt ép egészségben, s hazajövünk olyan sánta, béna nyavalyásan, hogy a nőd nem fog ránk ismerni.
Erre már csak nevetni kellett.
– Itt van a zsebemben két ajánlólevél az intéző hivatalos urakhoz a rendőrfőnöktől. Ez a bevezetés.
– Nohát, üssön meg a mennykő! Fogj meg a szarvamnál fogva, és vezess.
Negrotin az ajtóhoz ment, majd betörte az orrát a hallgatózó írnoknak. A kocsiját rendelte elő.
– Aztán estére hívja meg a tekintetes úr és tekintetes asszony nevében barátságos vacsorára a rendőrfőnök urat – mondá Negrotin fennhangon, hogy az odalenn levők jól hallhatták.
Rubiánkának majd az álla esett le bámulatában. Szaladt a principálishoz, elmondani neki a nagy fordulatot.
– Ennek az embernek spiritusza van!
Hruszkay úr megemelte a báránybőr sipkáját.
– Ez a veliki pán! – Aztán oldalba üté könyökkel az írnokot. – No, majd ma este danold el a dárum madárumot! Most pedig szaladj, fogass be, aztán mondd meg a szakácsnénak, hogy vacsorára békacomb legyen spináttal és cseh talkedli szilvalekvárral. Aztat szereti a vendég uraság.
Tihamér és Negrotin, amint be lett fogva, kocsikázott a közel fekvő városba.
Negrotin sietett a rendőrfőnöktől kapott ajánlóleveleket a címzett főuraknak kézbesíteni.
Nem volt azokban egyéb ennél a szónál:
„Ez a rózsabogár!”
Mi az a rózsabogár? (Cetonia aenea.) Minden kertészember ismeri. Gyönyörű, aranyzöld rovar, szárnyfödele acélzománcú. A rózsák imádója, pusztítója. Hanem a természet históriáját csak a beavatottak ismerik: hogyan támad, hogyan fejlődik. A rózsabogár petéit a hangyabolyokba, szeméthalmokba rakja le, ahol a kikelt lárvák egész télen át kész táplálékot találnak az összehordott törmelékben. Ellenben ugyanezen sima bőrű, kövér lárvák valami édes mézgát izzadnak ki, ami megint a hangyák lárváinak szolgál táplálékul. Ezért a hangyák nagyon megbecsülik a közéjük tévedt rózsabogárlárvát.
Ebből okos ember, aki természettudományt tanult, mindent megért. A levél írója pedig semmit sem kockáztatott; mert hiszen valakit rózsabogárnak nevezni csak nem korrupció.
Ne firtassuk a dolgot. A szükség a törvény fölött áll.
Estére visszakerülnek az urak a városból. Átestek az újoncozási vizsgálaton. Mind a kettő „untauglich”. Negrotinnak gyógyíthatatlan asztmája van, Lippay Tihamér pedig szívvisszértágulásban szenved, epileptikus rohamokkal.
Mindenre jó a Tózsó világnyelve.
Nagy volt az öröm odahaza a szerencsés megszabadulás fölött. Az örömpohárba ugyan egy kis ürömcsepp is vegyült. Az asszonyságok gyöngélkedtek. Natália köhécselt, meghűtötte magát az úton, Lyubisszának pedig migrénje támadt, be volt kötve a feje. Negrotin sietett rajtok segíteni, ő egy egész házi patikát hozott magával: Natáliának szolgált kodeinpasztillákkal, Lyubisszának pedig migrénkúpocskával, amivel saját kezűleg dörzsölte be a háziasszony homlokát, halántékait. Estére mind a két hölgy egészséges volt. A vacsoránál Schwalbe úr igen szívesen látott vendég volt. Ugyanazon helyen ült, ahol tegnap Csunkó Dani. A két vitézlett úr pedig asztal fölött kötekedve vagdalta egymás fejéhez: „te hektikás!” (Negrotin), „te nyavalyatörős!” (Tihamér). Schwalbe úr lesütötte a fejét, és kuncogott.
Ezúttal nem danoltak a vacsoránál, sőt még tósztokat sem eregettek. Azonban a rendőrbiztos úr mégis mondott a vacsora vége felé egy minden áldomásnál becsesebb, hivatalos nyilatkozatot.
– Azok után, amiket itt tapasztaltam, indíttatva érzem magamat, bizalmamnak megnyilvánulásaképpen a magasan és jól született földesúrnak kiszolgáltatni a fegyverengedélyt négy vadászpuska használatára.
S azzal letett az asztalra négy hivatalos blankettát.
Ez már igazi nagylelkűség volt egy rendőrfőnöktől. Ez fölülmúlt minden óhajtást.
Rögtön kiküldetett Rubiánka, hogy siessen fel a kastélyba, s hozzon le négy darab vadászpuskát a fegyveres szekrényből.
Volt annyi esze, hogy a legértékesebbeket válogatta ki. Mikor visszakerült, hozta a vállára akasztva mind a négy puskát.
Tihamér hozzáfogott a szétosztáshoz. Egyet magának tartott meg, eggyel Negrotint tette boldoggá, egy kell a kísérő vadászának, a negyedikkel pedig megajándékozta Schwalbe urat.
A rendőrfőnök fölötte kellemesen volt meglepetve ez ajándék által, s azzal fejezte be nagylelkűségét, hogy még két fegyverengedélyt adott ki a tiszttartó és az írnok számára.
– Mármost hát csak vadászgassanak az urak szépen, nyugodtan a nagy vadaskertben; ha elfogy a puskaporuk, csak nekem szóljanak, én szolgálhatok vele.
Tihamér egészen meg volt nyerve Schwalbe úr részére; hisz ez egy hihetetlenül derék ember. Az asszonyok és a tiszttartó hálanyilatkozatokkal halmozták el a kitűnő férfiút.
Csak Negrotin nem rebegett semmit.
Ő átértette a helyzetet.
Nem nagylelkű bizalom ez, amiben ők most részesülnek, hanem hivatalos eljárás. Ők rendőri felügyelet alá vannak vetve. Úgy hívják ezt, hogy „internálás”. Nem szabad a falujok határát elhagyniok, csupán rendőri engedély mellett, zárt határidőre. Erre való a vadászati engedély, hogy itthon tartsa őket.
Hanem ezt nem mondta el Tihamérnak. Hadd higgye, hogy ő szabad ember. Hiszen puska van a kezében.
