8. MINDENT EGYSZERRE
8. MINDENT EGYSZERRE
Másnap már hajnalban ott volt Negrotin a tiszttartónál.
– No mármost, barátocskám, hozzá kell látnunk a dologhoz.
– Az lesz a szép.
– Hol van Rubiánka?
– Minek nekünk a kancellista?
– Hát hogy amiben a tanácskozásunk folytán meg fogunk állapodni, azt sorrendben protokollumba vegye.
– Protokollum? – kiálta fel Hruszkay, s összecsapta a két tenyerét. Ilyennel ő nem élt soha! Hisz attól görbe háta lesz az embernek.
De azért Rubiánkát csak behívták, leültették az asztalhoz, s tudtára adták, hogy az eléje tett egész ív papiros nem arra való, hogy azt háromorrú emberfigurákkal telerajzolják, s hogy most jól kinyissa a fülét, mert meg kell örökítenie azt, amit hallani fog.
– Legelső dolog az urasági kastélyt lakható állapotba helyezni.
– Magam is azon véleményen vagyok. Kukoricát már vitéz zsandárok áttalicskáztak granáriumba. Fegyvert kerestek benne. Találtak egy fanyelű bicsakot.
Rubiánka farizeus pofával kérdezé:
– Beleírjam ezt a protokollumba?
– Bele hát – mondá Hruszkay úr. – Kukoricamegforgatás került uradalomnak öt messzely pálinkába. Ez kiadásokba fölveendő.
Negrotin nem korrigálta ki az adatot.
– Hát arra, kukoricára nem várunk vevőt, hanem a saját szeszfőzőnkben kifőzetjük saját magunk, a hibás rozzsal együtt. Mint spiritusz el fog kelni. A burgonyát is így használjuk fel. – Csak legyen spirituszfőző mester hozzá.
– Már van. Mindenekelőtt a kastélyt alaposan ki kell takarítani, egeret, patkányt kipusztítani belőle. Ez pedig nem megy addig, amíg a halomra gyűlt trágyát ki nem hordatjuk a gazdasági udvarról; mert ez a fészkük.
– Szekerünk, ökrünk már van elég hozzá.
– De utunk nincs. A falu egyetlen utcáján olyan feneketlen sár van, hogy hat ökör sem húz rajta végig egy félig rakott szekeret. Azt az utcát nekünk rögtön makadámoztatni kell.
– Makadámoztatni?
– Kidoboltatjuk, hogy a lakosság busás napszámot kap gyalogmunkáért, szekerezésért.
– Van pénz hozzá?
– Kell lenni. A trágyakihordás után a kastélyt hozzáértő emberekkel megszabadítjuk kelletlen zselléreiktől. Künn a mezőn gyorsan végezzük a szántást, sorvetőgéppel elvetjük az ausztráliai búzát.
– Sorvetőgép, ausztráliai búza! Scribat, amice. Tudja maga, mi az? Nem tudja? Szamár! Én sem tudom.
– A szeszfőzőt kapcsolatba hozzuk a marhahizlalóval. A kövér göbölyöknek, amik a moslékon felhíznak, kész piacuk lesz Bécsben.
– Még ez is? Scribat, amice. Bonorum director úr ekképpen disponálja.
– Készen van nálam mindezen legsürgetősebb intézkedésekre a költségvetés.
– De hol a pénz?
– Az le van téve a pozsonyi takarékpénztárban.
– Takarékpénztárba? Sparkasszába? Ilyennek se nem hallották még hírét Lipován. Ide még sparherd se gyütt be soha.
– Azonban én kérdezhetném tiszttartó úrtól, hogy hol a pénz? Ennek a nagy uradalomnak csak kellett másfél éven át jövedelmének lenni!
Hruszkay úr nagyot fújt.
– Szolgálhatok vele.
S azzal kipakolta a nyolc zsebében elhelyezett archívumát, mi jött be, honnan, hová ment?
Legnevezetesebb kiadás volt a vadaskert vadai által okozott károk megtérítése az uradalom által határos földbirtokosoknak. Horrendus összeg volt. Talán húszezer forint.
Negrotint ez az adat sem hozta ki a flegmájából. Azt kérdezte a tiszttartótól, hogy hát a jövedelme mennyi a vadaskertnek?
– Hát bizony régi, boldog időben, mikor boldogult urunk nagy hajtóvadászatokat tartotta, pozsonyi vadkereskedő fizette hét-nyolcezer forintot leterített vadakért; de utolsó esztendőben öreg úr beteg volt, nem vadásztak; most az egész jövedelem a gubics meg a makk. Kiadás rémítő! Ezerkétszáz hold vadaskert be van kerítve palánkkal; azon ott ugrálnak keresztül szarvasok, ahol akarnak, vaddisznók kitúrják magukat kerítés alatta. Farkas, róka betör rozzant kerítésen, pusztít őzet, fácánt. Kapunk citatóriumot vetésekben elkövetett károkért vadak által. Convincálnak, egzekválnak. Lefoglalnak gulyát, ménest, birkanyájat, sertéskondát. Ki tudja ezen segíteni?
– Hát én majd találok olyan embert, aki tud rajta segíteni. Legelőször a vadaskertet összeszorítom négyszáz holdra. Ezt a területet pedig körülfonatom két öl magas, sűrű sodronykerítéssel, amin se szarvas, se vadkan, se dúvad nem tud keresztültörni.
– Sodrony, drótkerítéssel? Hisz ahhoz kell egy kapitális.
– Ami az első esztendőben visszatérül. Nem fogunk több károkat megtéríteni.
– Hát a többi nyolcszáz hold erdővel mi lesz?
– Azt értékesíteni fogjuk. Ez a legszebb tölgyerdő, ami párját ritkítja. Hatalmas patak határolja. Ezt felhasználjuk fűrészmalom-hajtásra, s feldolgozzuk a fát dongáknak.
– Dongáknak?
– A kivágott fák gyökerei végett pedig felállítunk egy tanningyárat.
– Ne adj Isten!
– A kiirtott erdő talaja lesz a legtermékenyebb cukorrépaföld. Ehhez létrehozunk egy cukorgyárat.
– Még cukorgyárat is? S ki vesz meg tőlünk ennyi mindenfélét?
– Az is megvan. Ennek mind kész vevője egy világhírű bordeaux-i borgyáros, aki megveszi a dongafáinkat, spirituszunkat, tanninunkat, szőlőcukrunkat; sőt ha még fekete mályvát is termesztünk, ami vörösbornak megadja azt a szép, sötét színét, azt is fölvásárolja. Ez neki mind szükséges. És akkor a mi kedves gazdánk, Lippay Tihamér, mikor nagy traktamentumokat fog adni, s úri vendégeit megitatja igaz bordeaux-i borral, aminek tizenkét frank a palackja, elmondhatja büszkén, hogy ez az ő saját termése.
De már erre Hruszkay úr egész hahotával nevetett.
– Hahaha! Lipovai erdőn termett bordeaux-i bor! Nagyon jó! Excellent! És ezt mind meggyőzi pozsonyi sparkassza?
– És a többit. A pénzre nem nézünk. Ez az én gondom.
– Akkor te, kedves barátocskám, isteni ember vagy, aki napot ebédelsz, csillagot vacsorálsz. Leírt mindent, amice Rubiánka?
Biz az amice nem írt le semmit, hanem egy nyulat rajzolt a papirosra, aki pánsípon furulyál. Úgy volt szokva, hogy amit a tiszti széken az urak határoznak, abból vagy lesz valami, vagy nem lesz semmi; akár az egyik, akár a másik esetben mire való az a sok irkafirka? Úgysem tartja magát ahhoz senki. Majd felírja egy skartétára per apices az egyes tételeket, s leolvassa ő azokat onnan ex memoria.
