9. A VESZEDELMES GUBÓ
9. A VESZEDELMES GUBÓ
Félbeszakította ez alapos gazdasági tárgyalást Tihamér közbejötte. Minden kocogtatás nélkül rontott be a kancelláriába.
– Jó, hogy jössz – fogadá őt Negrotin. – „Res tua agitur.”* A gazdasági tervezettel foglalkozunk.
A te dolgod tárgyaltatik. – Julius Caesarnak mondta egykor az aedilis.
– Jaj, hagyjatok most nekem békét, minden gazdasági üggyel. Nagyobb baj van annál. A feleségem térdén egy veszedelmes gubó támadt, melytől egész éjjel nem tudott alunni. Fáj és viszket. Nem bírja kiállni. Meg akarja magát ölni. Én is egészen ideges vagyok már miatta.
– De hiszen itt van Rubiánka úr. Ő kitanult borbély.
– Már volt a feleségemnél, megnézte. Azt mondta, hogy nem ismeri a bajt. Ez valami újfajta pestis. Az ő praxisában nem fordult elő. Azt tanácsolta, hogy hozassuk le Bécsből Hebrát, a bőrbajokban speciális professzort: arra bízzuk az operációt. Ez bele fog kerülni kétezer forintba. A pénz hagyján, de kétnapi haladék jár vele, s a feleségem ezt ki nem állja, inkább patkánymérget vesz be.
– De hát mit csináljunk? – kérdé Negrotin.
– Tehozzád fordulok. Te általános kuruzsló vagy. Egész házipatikát hordasz magaddal: hátha tudsz segíteni. Jere a feleségemhez.
Különös kívánság egy fiatal férj részéről.
Negrotin felismerte a feladata fontosságát; zsebébe dugta a tárcát, mely sebészeti eszközeit rejté, volt ott lancéta, görbe olló, csíptető, fecskendő, szondírozó, tépés, gyapot: minden jó. Egy jószágigazgatónak ezt magával kell hordania.
Engedte magát átvezettetni az asszonyság szobájába.
Natália pongyolában volt, s egy karszéken ült. Mellette volt Lyubissza asszonyság és a Katka.
– No, hát nézd meg a bajt – mondá Tihamér, odavezetve Negrotint Natáliához.
A fiatal hölgy felijedt, tiltakozott.
– Nem! Nem! Őneki nem mutatom meg!
– Hiszen Rubiánkának már megmutattad.
– Az más. – De ez is más. Nem lehet.
A szeméremérzet erősebb volt nála a fájdalomnál.
Negrotin elővette a belső zsebéből a sebészi eszközök tárcáját, s tüntetőleg felnyitotta. Ő most operateur. Neutrális ember.
A nő arcán meglátszott a kín, amit szenved.
Negrotin, mint valami igazi doktor, a pulzusát kérte a szenvedőnek.
– Az érverés rendes. Láz nincsen. A fájdalom mégis beható.
– Mint a pokol. Nem bírom kiállani.
– Ej, minek ez az ostoba prüdéria? – szólt közbe Tihamér. – Ezt meg kell nézni!
Azzal egy indiszkrét kézmarkolással felrántotta Natália öltönyét, a térdéig megmutatva a fájdalom székhelyét.
Natália eltakarta az arcát a két karjával.
Negrotin előtt fölséges látvány tárult fel. Egy rózsaszín térd, egy klasszikus szépségű lábszár, mely a Knidoszi Vénuszra emlékeztet: csupa márvány és alabástrom. S e gömbölyű térd felett egy öreg mogyoró nagyságú gubó, szennyesfakó színnel, mely a fájdalmat okozza.
Negrotin elmosolyodott.
– Ez nem gubó. Hiszen hat lába van. Ez egy élő állat: egy kullancs. Kegyed a kastélyban szedte ezt fel; a birkabőrök tele vannak ezzel a féreggel. Ez belefúrta magát a bőrébe, s folyton szívja a nedvet, amitől a bendője feldagadt, s gubó nagyságra nőtt. Ezt pedig kihúzni nem szabad, mert akkor a feje beszakad a sebbe, s akkor igazán kínos tályogot fog előidézni; hanem majd elpusztítjuk innen pár perc alatt.
Azzal az oldalzsebéből egy spirituszos üvegcsét vett elő, abba gyapotot mártott, s azt rátapasztotta a felduzzadt rovarra.
A spiritusz megöl minden hatlábú állatot.
Aztán elővette az óráját, s nézte rajta a perceket.
Talán nem is mindig az óráját nézte.
Öt perc múlva levette a spirituszos gyapotot a térdről. A gyilkos szörnyeteg ott hevert élettelenül, kihúzta a fejét a sebből, nem maradt ott egyéb egy kis piros vonalnál, körülvéve rózsaszínű daganattól.
– Ugye, megszűnt a fájdalom? – kérdé Natáliától.
– Mintha lefújták volna.
– Most még csak egy vizes köteléket csavarunk a térd körül, hogy a daganat elmúljon.
Ez is az ő operateuri feladata volt. Az orvos neutrális ember. De vajon Negrotin orvos-e?
Aztán lebocsáthatták a függönyt.
Bizonyára holtáig nem fogja elfelejteni azt a rózsaszínű gömbölyű térdet. (Et quae latent, meliora putat.)*
Ovidius mondja Daphne metamorfózisában.
Mikor eltávozott, átvéve Natália hálás kézszorítását, Lyubissza asszonyság az ajtóig kísérte; ott futólag ezt súgta neki:
– Ön nemcsak bonorum director, hanem bonarum director is.
Tihamér szaladt a vadásztrófeummal a tiszttartóhoz és Rubiánkához eldicsekedni. Nem kell már kétezer forint Hebrának!
Lyubissza pedig odahajolt Natáliához, diadalmas mosolygással, s súgott neki valamit, ami folytatása volt egy előrebocsátott témának:
– Ez az igazi. Most már komplét a társaság.
