A vashajó lakói
A vashajó lakói
Még jobban meglepett bennünket az a tünemény, hogy a gejzír aljából egy hatalmas forrás zuhogott elő, melynek árja sokáig megtartotta világos színét a tenger sötétzöld hullámai között.
„Hurráh! Ivóvíz!” – rivalltak a matrózok.
A forrás nem gőzölgött, tehát a vizének hidegnek kellett lenni.
Hogy egy forró vizet és gőzt okádó gejzír aljából hogy bugyoghasson elő hideg víz, annak a rejtélyén hiába törtem a fejemet. Hiszen kémiai úton lehet jeget előállítani – s a természet nagy kémikus. A híres jégbarlangokban nyáron növekedik a jég, télen elfogy.
– Hadnagy úr, hat legénnyel szálljon a középdereglyébe vizet tölteni!
A kapitány parancsa nekem szólt.
A középdereglyét azonnal vízre bocsátottuk, s három hordót belehengerítettünk. A többi következik. Azzal elindultunk a part felé.
De könnyebb volt azt a parancsot kiadni, mint végrehajtani.
Alig haladtunk egy fonálnyira, amidőn utunkat állta a korallzátony.
A legveszedelmesebb fajtája a zátonyoknak.
A sziklazátony, a homokzátony messziről hírt ad magáról. Túlemelkedik a hátával a tenger felszínén, a hab megtörik a szélein; de a korallzátony a víz színe alatt bujkál. Azt egytrillió eleven állat építi, amely csak a víz alatt él és működik. Szaporítja a faját, építi a várát: virág és féreg egy személyben. Teremtő erővel bír; egész szigeteket alkot. De tenger alatti építményeivel a hajósok legnagyobb veszedelme.
A korallzátony mindenféle római betűt utánoz a tömeges alakulásban. A természettudósok azt már kitalálták, hogy a korallféreg hogyan teremt virágot, a virágból nemes kővé vált ágat, de azt még nem tudták kieszelni, hogyan él tovább az a kő, hogyan vastagszik meg a törzse? Élő növény ez a kő, mint a hársfa, hisz a törzsét már nem építi a teremtő féreg. Mikor egy ilyen amfiteátrumba beletévedtünk a dereglyénkkel, alig tudtunk belőle kitalálni, mikor észrevettük, hogy labirintba kerültünk.
Nekem még tengerésznövendék koromban kedvenc tanulmányom volt a korallok világa. No most alkalmam volt abban színről színre gyönyörködni. A tenger vize kristálytiszta volt, a fenekéig lehetett látni. Körös-körül a madreporák erdeje, sövénye, sziklalugasai, a vérpiros, rózsaszínű és fehér íriszek, nemes korallok, a fekete antipathesek, a foszforosan világító legyezősök. Egy tündérkert, aminőhöz hasonlót a szárazföld nem mutat föl. A víz alatti fák minden ágán virág, mely él, mozog, nyílik, csukódik, s minden virágban egy élő féreg, mely magának monumentumot s új petéinek bölcsőt épít, mint ahogy a méh, a darázs építi a sejtet.
Hát ez, így elnézve, merő gyönyörűség egy természetbúvárra nézve.
Ámde a hajóslegények nem természettudósok, nekik semmi örömük nem volt a szépséges korallokban, amik buján tenyésztek a vulkán körüli tengerben, melynek vizét melegen tartá a vízokádó gejzír, s ez kell a korallnak.
Megkísérteni a keresztültörést a korallzátonyon, ostoba bátorság lett volna: okvetlenül megfeneklett volna a dereglyénk; nem is próbálkoztunk meg vele.
Azon törtem a fejemet, hogy miképpen tudott az a vashajó ezen a korallzátonyon keresztül csak a partig is eljutni?
A matrózok a szemeiket hítták segítségül. A tengerész nem káromkodik (amíg vízen van).
S csakugyan történt csoda az imádságainkra.
Egyszer csak azt láttuk, hogy annak a barlangnak a szádájából, mely a gazdag vízforrást zuhogtatja, egy csónak táncol elő, melyben egy emberi alak ül, aki egy szál evezővel, két kézre fogva, irányítja a ladikját, amint ez a zuhatagon keresztül a tengerbe alárohan. Egy kicsit elmerült, a zuhatag átcsapott rajta, de azt fel sem vette; a zuhatag sodroma vitte előre, neki csak irányt kellett adnia a lapáttal. Úgy látszott, hogy ő már jártas a korallzátonyok tömkelegében. Felénk tartott. Jó félórába került míg a dereglyénkhez ért.
A csónakos messziről kiáltott ránk, spanyol nyelven:
– Isten hozott, uram!
Negrito volt, de a pápua-fajból. Testbőre olajbarna, de az arca piros; a haja göndör, de csigásan fürtökben felálló, s az ajkán serkedő bajusz, ami a feketének nincs – öltözete is volt: egy ing, mely nyakától térdéig fedte, de az nem volt szövetből, hanem valami átlátszó anyagból, mely a testhez tapad. Fókabendőből készül az; láttam olyat a pólai arzenál múzeumában; derékban szíjjal volt átszorítva, s arról egy tülök csüggött alá, melybe egy kés volt dugva. Csónakja fókabőrből volt, felül is betakarva, a bőr-födélen csak az evezős számára volt nyílás, amit az a felemelt ingével betakart; a hullám nem csaphatott be. Eggyel több rejtély, hogy kerül egy pápua a Cap Hoorn közelébe? A Pápua-szigetek messze vannak ide. Majd megkapjuk a megoldását.
Amint a dereglyénkhez ért, elkezdett hozzánk beszélni, spanyol nyelven, mely keverve volt olasszal.
– A gazdám küldött hozzátok, hogy mutassak utat a zátonyon keresztül a nagy forráshoz. Látott benneteket a vashajóról.
– Köszönjük a barátságát. Hogy hívják a gazdádat?
– Capitano.
– De a családi nevén?
– Más nincs. Csak egy Capitano van. A második gazdám a „Padrone”. A Capitano fia a „Cadét”, a leánya a „Cara”, a Padrone fia a „Ruffo”, a leánya a „Mestiza”, a Capitano felesége a „Donna”, a Padrone felesége a „Manola”. Így szólítják egymást.
– Hát téged hogy hínak?
– Negrito.
– No, az a fajod neve. De hát a bátyádat, öcsédet hogy nevezik akkor?
– Nekem nincs se bátyám, se öcsém. Csak egy leánypajtásom van, azt úgy hívják, hogy „Cava”.
– Te nevezted el annak?
– Én.
– Talán karmol?
– Sőt harap is.
– Tehát csak ketten lakjátok színesek ezt a hegyvidéket?
– Ez egy sziget.
– S hová lett a többi rokonotok?
– Azokat lesodorta a tenger, mikor azt a vashajót feldobta a hegy tetejére, ahol ott ragadt.
– Te emlékezel arra?
– Én meg a Cava.
– Ti ketten hogy maradtatok meg?
– Mikor a tengert láttuk közeledni, felkapaszkodtunk egy kókuszfára, elbujtunk a levelei közé; a tenger keresztülcsapott rajtunk; búvárok vagyunk; nem fulladtunk bele; ott talált bennünket a Capitano; addig éltünk a kókuszdiókból.
(Tehát a vashajót a tenger vitte oda fel. De mi zúdította fel a tengert oly képtelen magasságra?)
(Majd megkapjuk erre a felvilágosítást. Hátha megfordítva volt? A föld süllyedt alá?)
A Negrito még többet is elmondott.
– Azelőtt tűzokádó volt az a hegy; amióta a tenger beleomlott, vizet okádik; azóta vannak itt a part körül a korallzátonyok, a forró víztől, ami a tengerbe omlik.
– S hogyan tudsz te a csónakoddal keresztülvádolni a korallzátonyon?
– Nagyon könnyen. A forrás vize édes. A korall édesvízben nem tenyészik, hideg vízben. Annak tengervíz kell, keserű, meleg. A barlangból édesvíz ömlik alá, s az messzire elfut a tenger vizében. Én a markommal vizet merítek, megkóstolom; ha édes, akkor evezhetek előre, ott nincs korall, a víz elvezet a zátonyon keresztül. Ti magatok is rátaláltok az édesvíz folyása mentén a járható útra.
(Mennyit tanulunk mi ettől a vadembertől!)
Én meg akartam jutalmazni a derék fickót, s egy dollárt nyomtam a markába.
Vigyorogva forgatta meg a tenyerében.
– Mi ez? Ilyet mi nem viselünk a nyakunkban. – S azzal előhúzott az inge alól egy zsinórra kötött solarium-csigahéjat, mely remeke a tenger alatti ötvösművészetnek, csupa gyöngyből és aranyból összerakva. „Ez sokkal szebb.” Abba a csigahéjba volt bedugva egy összegöngyölt tincs: hihetőleg a Cava kitépett haja.
Azzal az ezüstpénzt odaadta a kormányosunknak.
Aztán büszkén fölemelte a fejét.
– Engem nem azért küldött a gazdám, a Capitano, hogy ti adjatok nekünk, hanem hogy mi adjunk tinektek. Ő kínál tinektek tíz toklyót és tíz süldőt, csak küldjetek fel érte.
– Köszönjük szépen. Megadjuk az árát.
– Árát? Mi az?
– Hát fizetség.
– Arról mi nem tudunk semmit. Mi adunk tinektek, mert nekünk van, s ti elveszitek, mert nektek kell.
(Dicső kereskedelmi elv! Ha az egész világon elfogadnák!)
„Én adok neked, mert nekem van, s te elfogadod, mert neked kell.”
(Hogy meg volna ezzel oldva minden szociális kérdés!)
Ezeknél az embereknél a pénz nem érték. Valami mással lehetne megjutalmazni a szolgálatát, aminek hasznát veheti.
Volt egy igen kedves késem: angol acélpengéjű bowie-knife, azzal kínáltam meg a Negritót.
A kezét sem nyújtotta érte.
– Nem kell az nekem. Van énnekem ennél különb késem. Azzal kihúzta a kecskeszarv-tokjából a kését, odanyújtotta nekem, hogy nézzem meg.
A bámulat fogott el; annak az arasznyi hosszúságú késnek a pengéje egyetlen darab nemesopálból volt; az éle, mint a borotva, három centiméter széles, másfél centiméter vastag igazi drágakő, a szivárvány minden színeiben játszó, amihez hasonlót csak a bécsi múzeumban látni, a Mária Terézia opálját; csak a fogantyúja végén fajult el a kés anyaga hárlekinné. Ez egy százezreket érő kincsdarab. Magamforma szegény ördögnek elég volna egy ilyen stufa egész életére.
– Hol vetted te ezt? – kérdém a Negritótól.
– Magam vágtam ki a sziklából.
– S van ott még több is?
– Egy egész barlang tele ilyennel.
– S eljuthatnék én abba a barlangba? (Engem már a kapzsiság démona lepett meg.)
– Eljuthatsz, ahogy én eljutok.
– Mikor?
– Hahó, señor, ahhoz idő kell. Itt akarsz maradni a hajódról?
– Hogyan? Mennyi ideig?
– Amíg a fókák megjönnek.
– Mire valók ehhez a fókák?
– Majd elmondom. Sok szó kell ahhoz. Most jertek utánam, hadd vezesselek a forráshoz.
Azzal eltaszította a kis ladikját a dereglyénktől, s egy pár evezőnyomással elénk kerülve, elkezdett a korallzátonyon keresztül bennünket pilótázni.
Micsoda tündérkerteken haladtunk keresztül! Néhol ötven méternyi mélységet töltöttek be a mindenféle fajtájú korallok. De jó, hogy ezt a tengerfeneket nem látja a hajótulajdonosunk, mert ha ezt meglátná, a tengerbe dobálná a liszteszsákjait. Valamikor nápolyi korallszedő hajós volt, a legkegyetlenebb azok között, akik csak gályarabokból toborozzák a matrózaikat (más ki nem állja a korallhalász-hajón a szolgálatot), s itt ütne tanyát a korallok birodalmában. Lám, már engemet is fogva tart az opálbarlang varázsló káprázata.
Ejh! Bolondság! Verjük ki fejünkből! Tengerészek vagyunk, kétszersült a kenyerünk. Szegény kenyér, de becsületes.
A Negrito kalauzolása mellett eljutottunk a forráshoz, mely egy roppant sziklahasadékból omlott alá. Legelőször is teleittuk belőle magunkat. Jéghideg volt a víz.
Azután hozzáfogtak a hajóslegények a tonnák megtöltéséhez.
Kormányosunk azt mondá, hogy a pilóta utasítása után ő már visszatalál a zátonyon keresztül a hajóhoz, ahonnan még többször fognak a forráshoz jönni üres hordókkal.
– S aztán, ha elég vizet raktatok föl, akkor jöjjetek majd fel a vashajóhoz, a toklyókat, süldőket átvenni – mondá nekik a Negrito. – Én addig felvezetem a señort a Capitanóhoz.
Illett is a nagylelkű gazdánál tiszteletemet tennem, aki mindent ingyen ád, ami nekünk kell.
Kíváncsi voltam valamit megtudni.
– Te ezen a forráson keresztül bukkantál elő a csónakoddal; honnan indultál el?
– Onnan a hegytetőről. Mindenféle földalatti barlangokon keresztül. Azokba ömlik a gejzír vize.
– Hogy nem főttél meg abban a forró lúgban?
– Valamennyiben meg kellene főni az embernek, oly gonosz; de az az egy ott a középen jó lélek. Annak a dereka egyenesen dagad föl az égbe; olyan, mint egy pálma, kiterjesztett leveleivel. Az nagyon magasra felmegy. A Capitano azt mondja, hogy ott már hideg van; olyan hideg, hogy a víz jéggé válik. A Capitano járt az égben is; hajóval; – de nem ezzel a vashajóval. Mire visszahull a víz az égből az én barlangomba, már akkor hideg.
Engem meglepett a Negrito természetes beszéde. Ezt már tanították. Bizonyosan a gazdái. Hány év óta?
Meg akartam tudni, mióta van együtt velük.
– Mennyi idős vagy?
Erre széthúzta a száját, s behunyta a szemeit. Az asztronómiai időszámítás nem tartozott a tudományai körébe.
– Hát mikor az a nagy veszedelem volt, hogy a tenger felmászott a hegyre, mind a ketten gyerekek voltunk; én is, a Cava is, akkor ő szeretett engem s én haragudtam őrá, most már én szeretem őtet s ő haragszik énrám.
Na már ennél pontosabb anyakönyvi kimutatást nem lehet kívánni. Azóta tizenkét év múlhatott el eszerint. A Negrito lehet tizenhét éves, a Cava tizenhat.
– De mármost hogyan fogsz visszatérni a csónakoddal?
– Úgy, hogy a csónakot a hátamra veszem, s úgy megyek fel a kapaszkodón a hajóig. Csak te gyere utánam.
S azzal kiszedte csónakjából a szétfeszítő bordákat, a bőrt összegöngyölítette, s szíjjal átszorítva, könnyedén a vállára vetette. Nem volt az nehéz.
A kormányost ott hagytam a matrózokkal a forrásnál, s magam elindultam a Negrito nyomában.
Nemsokára ráakadtunk a feljáratra.
Ráismertem a kőzetre: lávatalaj volt. Mintegy harminc méternyi megkövesült lávafolyam húzódott végig a vulkán tölcsérétől a hegy lábáig és még messze a tengerbe. A part közelében látható volt egy vasmacska, két alsó lapátja mélyen elmerülve a megkeményült lávában. A fogantyújába akasztott lánc felnyúlt egészen a hegytetőn fekvő vashajó hátuljáig, megfeszülve, mint egy ideghúr, erősen.
Micsoda elemi erőnek kellett annak lenni, mely azt a vashajót oda a magasba fellódította, s ezt a horgonyra kötött láncot így egyenesre kifeszítette.
Most az a kifeszített lánc szolgál kapaszkodó támaszul a lépcsősoron felhaladónak. Egy hosszú sor grádics van vágva a lávatömegbe a horgonytól föl a vashajóig.
– Nagy munka lehetett ennek a grádicsnak a kivágása – mondám a Negritónak.
Elismerte, hogy az volt.
Amint fölfelé haladtunk, újabb meglepetés várt rám. Jobbról-balról széles lonkák (escarpe) voltak a lávatömegbe vágva, amilyen széles az volt, és minden lonka átalakítva gyümölcsös-, virágoskertté. Valóságos Semiramis-kertjei voltak azok. A láva a legkedvezőbb talaja a növényzetnek. Mindig nagy kedvelője voltam a természettudománynak. Fiumei iskolánk könyvtára gazdag az egzotikus plántákról írott képes munkákban. Valamennyi fának és cserjének, még a gumós virágoknak is tudtam a nevét.
Az ott a kornaró-pálma, akkora fürtökkel, hogy két embernek dolgot ád rúdon elcepelni; mellette az algarobo fűszeres zamatú szilváival, tövében a bixa-virág lilaszín máktokjaival, a lonka védfalára kifeszítve a citromtermű huitoch. Sövényét képezi a bossia Parkii, melynek diógyümölcse vajat rejt a héja alatt.
Az átellenes lonkán találom az aguamielt, melynek derekából a mámorító italt, a pulkot csapolják, meg a kupuasszut kakaó-tobozaival, az onguriát függő dinnyécskéivel, a solpichront tyúktojást mímelő gyümölcsökkel rakva, az ananászt paradicsom alakú gerezdes bogyóival, cserjéket a narancstermő coyaviérből, a földön elterülő pikkelyes paszték dinnyéket, az aracachát, s amellett a kávéfákat, narancscsemetéket, aranyalmákkal megrakva, fügefákkal vegyest. És azt a tömérdek tropikus virágot, amiket illusztrált munkákból tanultam ismerni és bámulni. Most mind elém jöttek. Gazdagság van itten!
És mindez egy újabb rejtély volt előttem.
A felemlegetett növények nagy része nem amerikai. A legtöbb Japánban, Kínában, Kelet-Indiában, Afrikában otthonos; onnan hozták ide. Kicsoda? Annak hatalmas embernek kell lenni, sokat utazottnak, képzett természettudósnak és otthonról gazdagnak.
Talán megtudhatok valamit a Negritótól.
– Ki alkotta ezeket a szép kerteket?
– Hát ki más, mint a Capitano, meg a Padrone a saját két kezükkel. Ők vágták ki ezt a fekete követ, ők aprózták fel, ők ültettek bele magot. Ez az ő mindennapi munkájuk.
– Hát te nem segítettél nekik a munkában?
– Soha! Dolgozni? Azt én nem szeretem. Ezek az én kicsi kezecskéim nem arra valók, hogy kapanyélen feltörjenek. Én csak hálóval és szigonnyal tudok bánni: halász vagyok. A matamátát is meg tudom ölni, a nagy tekenősbékát, aminek hosszú orrmánya van, amivel üt, aztán csak a kész gyümölcsöt szedem le a fáról, s az ignamét a földből, ami olyan, mint a tenyerem, öt ujja van, nyersen is jó, sülve még jobb, úgy vagyok én itt, mint Ádám a paradicsomban.
Meglepett ez a szó.
– Hát tudsz te valamit Ádámról meg a paradicsomról?
– Hogyne? A Donna sokszor összegyűjt bennünket a hajón, s egy nagy könyvből, amit ő szentírásnak nevez, felolvas előttünk igen szép történeteket. Onnan tudom, hogy az angyal kikergette az első embereket a paradicsomból. Gondolom, hogyan történt. Ahogy itt minálunk. Az angyal rázúdította a tengert a paradicsomra, s leseperte az embereket róla. Mért nem tett Ádám úgy, mint én: kapaszkodott volna bele egy kókuszpálmába. És aztán fejéhez vágta Ádámnak az angyal: „Fáradságos munkával egyed a te kenyeredet!” De jó, hogy én ezt nem hallottam. Most én vagyok az Ádám a paradicsomban.
– Hát itt nem dolgoznak?
– De bizony dolgoznak, ahányan csak vannak. A Cava kendert áztat, tilol, gerebenez, a Mestiza fonálnak sodorja, a Donna megszövi osztovátán, a Cara ruhát varr belőle, a Kadét vadászik, a suhanc birkát fej, sajtot készít, a Manola őröl, süt, főz; a Capitano meg a Padrone kapál, arat, csépel; csak én magam nem dolgozom.
Nem nevetett hozzá.
Ha pápua nevet, akkor már dühös.
Próbát akartam tenni, hogy csakugyan pápua-e? Hosszú tengeri útjaimban unalomból a vadak nyelveit tanulmányozgattam. Olvastam Baer munkáját a pápuákról: több szólam megragadt az emlékemben. Egynehány szót megkockáztattam a Negritóhoz. Az ijedten fordult felém, s tiltakozó sziszegést hallatott.
– Ssss! Ez a mafórok nyelve.
– Kik azok a mafórok?
– Akik elől az apáink elmenekültek a szigetjükről egész idáig, mikor már nagyon kevesen voltak.
– Hát a többi hová lett?
– Azokat megették a mafórok.
– Miért?
– Mert más nyelven beszéltek, mint ők.
Ime, milyen praktikus megoldása a vitás nyelvkérdésnek. Megenni azt, aki más nyelven beszél. Azt hiszem, hogy nem messze vagyunk már ettől a megoldástól.
Valami tépelődésem volt.
Nem titkolom, hogy vallásos érzelmeim vannak: abban neveltettem az apám házánál, s a tengerészeti akadémiában. Tisztelem szent Kristófot, aki a bambino Jézust átvitte a tengeren, és szent Flóriánt, aki a tüzet eloltja; amulettet viselek, s szentelt barka van tűzve a függő ágyam fölé. A Negrito mondásából azt értettem meg, hogy a Donna a bibliából olvas fel a családjának, cselédeinek, és hogy sertéshússal élnek, tehát keresztények. Azt kérdeztem a Negritótól:
– Meg vagytok ti keresztelve? Te meg a Cava és a Capitano, meg a Padrone gyermekei?
– Hogyne volnánk? Mindennap megkeresztel bennünket a gejzír kétszer: mikor kijövünk a hajóból, meg mikor bemegyünk.
Ez hát nem érti azt, hogy miről van szó.
Akik ezen a szigeten születtek, azokat nem keresztelték meg: azért nincsen nevük.
Egy ötletem támadt.
Annak az anyának, aki a hozzátartozói előtt a szentírást olvassa, bizonyosan örülne a lelke, ha kedvesei részesülnének a szent szakramentomban.
A mi hajónkon van egy szerzetes, mint minden dél-amerikai hajón. A matrózoknak gyóntatás kell.
„Mi adunk tinektek, ami nekünk van, s ti elfogadjátok, mert nektek kell.”
Elhozom nekik a szerzetesünket a hajóról. Ezt fogom felajánlani. Tudom, hogy örülni fognak neki. (Tiltakozom a gúny ellen.)
Még egyéb is jutott eszembe.
A Negrito azt mondta, hogy a Kadét vadászik.
Mi lehet ez ismeretlen szigeten egy vadászra nézve becsesebb, mint a lőpor?
Az bizonyosan volt elég a vashajón, mikor idekerült; de most már fogytán lehet. Lőport fogok ajánlani a gazdának viszonzásul. „Mi adunk, mert nekünk van, ti elveszitek, mert nektek kell.”
Elővettem tarsolyomból a revolveremet:
– Tudod, mi ez? – kérdezém a Negritótól.
– Nem én.
– Ez egy olyan fegyver, aminek a billentyűjét ha megrántom, tüzet lövell ki, nagyot durran, s egy embert megöl.
– De hát minek ölnél te meg egy embert? Meg akarod enni?
– Hát te nem tudod, hogy mi a lőfegyver?
– Sohasem láttam.
– Hát a Kadét mivel vadászik?
– Nyíllal, kelevézzel, bumeranggal.
– Ágyú, mozsár sincs a hajón?
– Mi az?
– Nagy gömbölyű rézhenger, nagy lyukkal a közepén.
– Ó, ó, ó! Olyan van. A konyhában. Abban töri a Manola vassúlyokkal a sárga magot. (Talán kukoricát?)
Tehát ezek a mozsarat kölyűnek használják!
Mentül közelebb jutottunk a vashajóhoz, annál érthetetlenebb lett előttem ez a mesés valóság. Ez a hajó legalább nyolcszáz tonnás. És csak két férfi lakik rajta: egy kapitány meg egy kormányos. Hisz ezen kellett lenni egy fűtőnek, egy gépésznek, egy segédkormányosnak és nyolc matróznak. Hát azok hová lettek? Ezt már nem kérdezhettem meg a Negritótól.
Kilátás nem kínálkozott a lépcsőzetről. Kétoldalt a tátongó sziklahasadék, melyen a láva keresztültört, s melynek vápája közé a vashajó oda volt szorulva, feneke élével mélyen belefúródva a lávatalajba. A hajó csaknem fekmentesen állt, kevéssé előredűlve hosszában, úgyhogy végig lehetett a födélzeten látni. A hajó orra ketté volt hasadva, a nevét viselő szobormű hiányzott róla, azt bizonyosan akkor vesztette el, mikor a lávába belefúródott. Ott egy tág nyílás maradt. Alig száz méternyi közelben volt a vízhányó krátere, mely öt ágra szakadó vízoszlopait magasra lövellte; a középső, tonnavastagságú vízsugár egyenesen fel az égbe, ahol felhőkoronát képezett, melyből folyton zuhogott alá a zápor körös-körül. Egy hatodik vízsugár azonban csaknem egyenes vonalban süvöltött a hajó felé, s beleömlött annak a széthasadt elejébe, amelyen át végigözönlött a hajó belsején, hátul a szivattyúnyíláson kitódulva, ahonnan egy természet alkotta árkon át lezuhogott a tengerbe. Ez a százfokú meleg vízsugár folyton melegen tartotta az egész hajót.
A hajó oldalán vaslépcső vezetett föl a födélzetre. Azon lehetett felkapaszkodni, a vasrúdba fogózva.
Azt már a távcsövemmel is kivettem, most közelből láttam, hogy a hajó hátulján levő kormányos-bódé vastag, hajlított üvegből van, gömbölyű tetővel; a bejáró ajtaja is tükörüveg.
A lépcső feljárójától a kajüt gádoráig egy kátrányos ponyva volt vasrudakra baldachinul kifeszítve. Ez arra szolgált, hogy a gejzír felhőiből szüntelen zuhogó záport felfogja.
A kajüt bejáratánál várt reám a Padrone. Kitalálhattam az alakjáról, a viseletéről, hogy ő a hajdani kormányos. Tengeri vidrabőr-zekét viselt, alatta gyapjúujjast, veres gyapjúövet, csíkos vászonbugyogót és facipőket. Arca himlőhelyes volt, sűrű, göndör szakállal körítve, mely valamikor veres lehetett, míg meg nem szürkült. A haja is göndör volt és sűrű, veresre hajló szürke. A bajusza le volt borotválva. Kurta fapipa volt az agyarára szorítva, amit a világért ki nem vett volna a szájából. Valamit dörmögött hozzám, amiből azt kellett megértenem, hogy a Capitano szívesen lát. Megmagyarázta ezt cselekedettel, kinyitva előttem a kajütgádor ajtaját, és a csigalépcsőre mutatva. Ellenben a hátam mögött settenkedő Negritónak érthetően kiadta az utasítást a facipővel, mire az eltűnt a gépház lejárójában.
Én a vas csigalépcsőn lelépkedve, benyitottam a szemközt talált ajtón. Az a hajószalonba nyílt, melynek négy gömbölyű ablaka volt mind a két oldalán. A hajó egész az ablakokig túl volt emelkedve azon a sziklarepedésen, mely fogva tartá. Bútorzata a szokott hajóskényelemnek felelt meg.
Három alakot láttam magam előtt: egy férfit, egy nőt és egy leányt.
A férfi elém jött.
Magas, erőteljes alak volt, hosszú, szürke szakálláról ítélve, ötvenéves. Szemei szelídek voltak, szürkések; de az ajkai körül valami gunyoros vonás incselkedett. Ruházata tengerészblúz volt, kigombolva, melynek gomblyukába síp volt akasztva. Gyapot-övéből óralánc csüggött alá.
Kordiálisan nyújtá elém kezét, és kétszer is megszorítá. (Erős inú, kérges tenyere volt.)
Én megmondtam neki a nevemet, aminek hallására az arca földerült.
– Ah ön magyar? Legyen üdvözölve!
Spanyolul szólt.
Én szintén spanyolul mondám el neki idejövetelem okát. Eljöttem megköszönni azt a nagylelkűséget, hogy hajósnépünknek toklyókat és süldőket ajándékozott.
– Szót sem érdemel. Ez vendégszeretet. Az ön hazájában ezt jól ismerik. Akinek van, az tartozik adni.
A spanyol beszédbe itt-ott olasz szavak is vegyültek. Azzal karon fogott, s odavezetett a feleségéhez, akinek bemutatott.
A Donna akkor fejezte be a toalettjét, ami abból állt, hogy a mezítelen lábaira felhúzta a cipőt. A Donna ugyanis azzal foglalkozott, hogy egy szövőszéken vásznat szőtt, s a takácsosztováta lábitóit mezítelen lábbal szokás nyomkodni.
A Donna harmincéves lehet. Minerva-alak, szoborszerű bájakkal, szőke haja a feje körül csavarva, dús fonadékban. Arca hosszúkás, halavány, szemöldei sűrűek, szemei sötétkékek, ajkai finom metszésűek, állán és két orcáján szépséggödröcskék: egész megjelenésében van valami fenséges, de mégis bizalomgerjesztő.
Kezét nyújtá, amit én megcsókoltam. Szép fehér, síma kéz volt, rózsaszín ujjakkal, amik még nedvesek voltak a vetélőtül.
– Ne legyen ön meglepetve, hogy engem ilyen munkában lát. Mikor hajóra szálltunk, hosszú útra készen, én arra kértem a férjemet, hogy nekem pianínó helyett állíttasson be a szobámba egy szövőszéket, az nekem nagyobb mulatság lesz, mint a zongorázás, és még praktikus haszna is lehet.
A Donna is ugyanazt a zsargont beszélte, de nála már több volt az olasz szó, mint a spanyol. Így is megértettem.*
Ismertem én egy hírneves magyar főurat, aki folyvást három nyelven beszélt: magyarul, németül és latinul. J. M.
– Ez nem divat, ugyebár, az önök Európájában? – mondá a Donna, piros ajkait nevetésre nyitva. Gyöngysor fogai voltak.
– Azt hiszem, hogy az európai férjek nem bánnák, ha divattá válna, hogy a nejeik szobájában az acélhúrok helyett a nyüstőket hallanák pengetni.
A Donna erre bemutatott a szalonban levő harmadik alaknak.
– A leányom.
Cara kisasszony egy motolla előtt ült és csivélt. Ez a szó azt teszi takácsnyelven, hogy a rokka orsójáról a fonalat egy kurta nádcsőre átgombolyítják, amelyet aztán a vetélő csónakjába illesztenek.
– Nem hagyhatja abba a dolgát – magyarázta a Donna –, mert a fonál összeugrik a csivén.
Engem a bámulat ragadott el. Még soha ilyen csodálatos képmását nem láttam egy anyának a leányában, mint ezt. Ugyanazok a szemek, ajkak, szemöldök, még a szépséggödröcskék is az arcon. Csakhogy az a földi mintakép, ez pedig az égi képmás. Eszményképe egy angyalnak. Olyan tisztaságot sugárzó halavány arc. Langos haja homlokon át volt kötve rózsaszín szalaggal.
A leány nyájas mosollyal bólintott felém, mutatva, hogy dologban van: nem adhat kezet.
Még egy negyedik alak is jött be a terembe: azt nem mutatták be. Barnapiros arcáról s vörhenyeges hajáról kitalálhattam, hogy az a Mestiza. A Manola és a Padrone leánya. Azé volt a kerekes guzsaly, melynek orsójáról a fonalat legombolyíták.
A Donna félrevonta a Mestizát, s valamit sugdosott a fülébe. Aközben felém tekingetett, amiből ki lehetett találnom, hogy utasításokat ad neki a Donna a Manola számára, hogy vendég érkezett, aki magyar, abból a szakácsné meg fogja érteni, hogy mi a feladata.
A Capitano ezalatt kilépett az ajtón, s elég fennhangon osztá a parancsot a Padronának, hogy menjen le a hajóslegényekhez, s vezesse el őket a tanyára, ahol a birkanyájak, sertéskondák legelnek, s szolgáltassa ki nekik a felajánlott vágómarhákat.
A Cara ezalatt elvégezte a csivilést, elszakította a fonalat, beillesztette a csivét a vetélőbe, s aztán egész szakértőleg megmagyarázta nekem, hogy micsoda előnyei vannak a Jacquard-féle szövőgépnek a gyorsvetélő által, mely az ostorral működik, s megmutatta nekem egész gyermeteg bizalommal a már kész szövetet, mely mindenféle színű gyapjúfonalból készült. Ez meglepetés lesz az apa számára.
– Bizonyosan a neve napjára – mondám én.
– Névnap? – kérdé a kisleány. – Azt mi nem ismerjük, nekünk nincs nevünk.
(Ezt akarok én nektek hozni éppen.)
Indítványom készen volt a fejemben. Kérdés csak az, hogy miként tudom napirendre hozni.
A Capitano és a Donna közbeléptek. A kedves gyermek az anyja vállára támaszkodott két kezével.
– Önöket a vihar verte ide? – kérdé a Capitano.
– A vihar és a köd.
– A köd ez időszakban rendesen beköszönt minálunk.
– Európai hajók azért kerülik ezt a tengervidéket.
– De még inkább a tengerünket ellepő korallzátonyok miatt. Sok év óta ez az első hajó, mely láthatárunkon megjelenik. Ezt is a tifon verte ide.
– És én örülök ennek a balesetnek. Egy paradicsomot tanultam megismerni a tengerpuszta közepén. Micsoda pompás kertek emelkednek fokonkint egymás fölé, amíg az ide vezető lépcsősoron felkapaszkodunk. Európa összes díszkertei nem mutatnak fel hasonló pompát.
Azzal felszámláltam elragadtatásom tárgyainak botanikus neveit: a Nudulariumot, Quesneliát, Uriescat, Trixist, Heliconiát és a többi pompás virágokat, aminőkről európai kertész nem is álmodik.
Mind a Capitano, mind a Donna arcán a megdöbbenés kifejezése mutatkozott.
– De hát honnan ismeri ön a neveit ezeknek a növényeknek? – kérdé a Capitano.
– A fiumei tengerészeti akadémia növendéke voltam. A könyvtár bővelkedik ritka irodalmi remekekben. Azok között találhatók az Itinera Principum Koburgi. Meg a Cariudo* vadászatai négy világrészben. Ezek voltak az én kedvenc tanulmányaim. Az itteni lonkás kertekben felismertem azokat a csodaszép virágokat, amit a könyvekből megjegyeztem. Némelyik a Koburg Ferdinánd, másik a Koburg Fülöp nevét viseli. Azok messze világrészből származhattak ide.
Koburg Fülöp írói álneve, japán nyelven: „vadász”.
A Capitano és a Donna egymásra néztek. Megdöbbenés volt a tekintetükben. A Capitano begombolta szétnyitott kabátját állig.
Hanem a következő percben felállt a helyéről, s odalépett hozzám, vállamra tette a kezét.
– Kollégák vagyunk, tegezzük egymást, tengerészek módjára.
Köszönettel fogadtam e lovagias ajánlatot.
– Te szakavatott botanikusnak látszol. Bizonyosan feltűnt előtted, hogy ezek a tropikus növények messze földről kerültek erre a vulkáni szigetre. Fel foglak erről világosítani. De menjünk át az én szobámba. Nőm tud mindent, s leányomnak nem kell megtudni semmit.
A nejére nézett, mintha helybenhagyását várná. A Donna bólintott a fejével, s halkan mondá:
– Hiszen magyar.
Jól esett ez a szó.
Tehát van még eset rá, hogy a nacionálém enyhítő körülményül szolgál rám nézve.
De mielőtt a termet elhagyhattuk volna, nagy robaj hangzott a lejáró csigalépcsőn, s ajtóstul rohant be rajta egy új alak, kinek egész megjelenéséből rögtön kitalálhattam, hogy ő a Kadét, a Capitano fia. Vadászöltöny volt rajta, fején vadpávabőr-süveg, vállán tegez, hátán puzdra, nyilakkal, karjain, lábszárain bő gyolcsruha lobog, amit a magyarok borjúszájú ingnek, gatyának neveznek úgy maguk között, lábfejét mokaszin takarta, kezében a vadászzsákmányt lógatta: egy fekete hattyút.
– No, végre megkaptam! Sokáig lestem rá. Derék egy példány!
Szénfekete volt a hattyú tolla, kárminpiros az orra és a szemei körülete; csak a begyén voltak fehér sávok.
A Kadét az apja fiatalkori képmása lehetett arcban és a szemek kifejezésében, de alakja az anyjára hajazott: csupa ideg, ín és izom; a haja is szőke volt, göndör csigákban válláig omló. Alakja férfié: tizenhat évesnek látszott; de az arca elárulta, hogy még gyermek, nem több tizenegy évesnél.
Milyen öröme volt a vadászati diadala fölött! A húga szemrehányást tett neki.
– Milyen szép állat! Hogy tudtad megölni?
A Kadét megcirógatta a leány arcát.
– Neked fogok a bőréből csinálni pompás gallérkát.
Erre a leány arca mosolyra derült.
Észrevette ezt a Capitano: a szakállába dörmögve.
– A pipere kiengesztel.
De a Donna nem hagyta ezt szó nélkül. Saját öltözetére mutatott, mely nyers selyemből készült.
– Hát pipere ez?
Mire a Capitano gyöngéden megszorítá a kezét, odasúgva:
– Te kivétel vagy az asszonyok közül.
A hattyú nyaka egy nyíllal volt keresztüllőve.
– Nem sajnáltad azt a szelíd állatot megölni? – szólt duzzogva a Cara.
– Szelíd állat? – tiltakozék a Kadét. – Ez a legharciasabb valamennyi repülő állat között, szembeszáll ez a pipargéval, a caracasszal, a balbuzarasszal, s elveri mindannyit erős szárnyaival. Képes egy szárnycsapásával egy ember lábaszárát eltörni. Nézd, hogy megütött, mikor bementem érte a vízbe, pedig már keresztül volt lőve.
Azzal felrántotta az ingeujját a karjáig, melynek vastag izmán keresztül egy széles ütés nyoma látszott, vérrel átfutva, felkarcolt bőrrel.
A leány felsikoltott.
– Jaj, ha eltörte volna a karodat!
– El is törte volna, ha apámtól ilyen erős izmokat nem kapok.
A leány nem ütött a szájára e szóért.
Hanem azt tette, hogy ledobta a szandáljait, s odafutott a középső ablakhoz, azt felrántotta, s kifurakodott rajta, nem törődve az öltözetével. Odakinn pedig hullott a gejzír zápora. Hogy meg ne ázzék, hirtelen felkapta a szoknyáját a fejére, s abba takarózott. Aztán felmászott a sziklára térdein, tenyerein. (Nem ismerik itt a szégyenlősséget.) A szikla völgyeletei tele vannak gyógyító füvekkel: azokkal teleszedte az inge elejét, úgy tért vissza; de most már a lépcsőn keresztül. Olyan volt, mint egy mitológiai tünemény.
Odabenn az asztalra szórva a plantago-leveleket, lerázta a szoknyájáról a záporcseppeket, mintha semmi sem történt volna, s hozzáfogott a gyógykezeléshez. Letérdeltette a bátyját maga elé, úgy borogatta a sebesült karjára a gyógyító lapuleveleket, keresztülkötve a fejéről leoldott szalaggal. A bátyja azalatt felcsatolta a lábaira a szíjas szandálokat. Szebb képét nem lehet álmodni a testvéri szeretetnek. A nagy fiú megcsókolta gyöngéden a húga kezét.
Én mindezt nagy gyönyörűséggel néztem, s elfeledtem mellette a világ minden egzotikus flóráját és faunáját. Hisz ilyen földöntúli szeretet csodavirágai nem nyílnak sehol a kerek földön.
A Capitano nem sürgetett. Neki is öröm volt ezt látni. Eközben a szalon szegletéből nyíló alacsony szögletajtón keresztül valami nyafogó hang kezdett közbevegyülni, ami később szótagokká alakult. Valami panaszos kényeskedés volt az. „Papa” – „Mama”.
Világosan ismételve lett e két szó.
– Ahá! A Bebé! – mondá mosolyogva a Capitano.
– Ne szólítsd! – figyelmezteti a Donna. – Ő most fürdik.
Hangzott a lubickolása.
Úgy látszik, hogy még nem ismertem meg az egész rejtélyes családot. Még egy „Bebé” is van.
Hisz az rendes dolog.
Csak az volt előttem érthetetlen, hogy se a Donna, se a Cara nem mutatott semmi szándékot a Bebé dajkálására; mikor az fürdik, hagyják magában lubickolni a kád vízben, papát-mamát kiabálva.
Csak a Kadét reflektált rá.
– Még nem kapott reggelit a Bebé. Mindjárt hozom.
A Bebé fürdés közben reggelizik. (Furcsa nevelés!)
Azzal kiszaladt. Itt a fiú a dajka.
Rövid időn visszatért, egy ezüstcsillámú hal volt a kezében, azzal egyenesen befutott a fürdőszobába.
Tehát ez a reggelije a Bebének.
Tisztában voltam már a talánnyal. Hasztalan készültek a hölgyek a nevetéshez – az én rovásomra.
– Nyers az a hal? – kérdeztem a Capitanótól.
– Nem az. A gejzír hányja ki, már megfőve. Ez a bizonysága annak, hogy a mély tenger vize ömlik a kráterbe. Nehány perc múlva kihozta magával a Bebét a Kadét a fülénél fogva.
Nem volt az ő öccse. Egy fiatal fóka volt, abból a ritka fajtából, amelynek füle van és sörénye.
Nem láthatták az arcomon a meglepetést. Pózoltam.
– Otario jubasa – mondám a Capitanónak. – Tengeri oroszlán. Egyetlen faja a fókának, melynek füle van és sörénye, fogságban megszelídül.
A hölgyeknek respektusa kezdett lenni irántam. Látták, hogy engemet semmi sem lep meg.
– Fiók még – mondám szakértő becsléssel. – Még csak a fején van sörénye, később az egész nyakát betakarja, hasonló lesz az oroszlánhoz.
A fókakölyök rőt barna volt a hátán, a hasán márványozott fehér; feje olyan emberforma. (Én legalább láttam már annál butább emberpofát.) A szemeiért pedig irigy lehetne rá bármely kreol szépség. A két hátulsó lába össze volt nőve, egy úszófarkat képezve. Uszányait nem lehetett se lábnak, se szárnynak nevezni, mert azok tökéletes emberi tenyerek voltak, öt ujjal; de az úszáson kívül semmi egyébre nem használhatók; járásra éppen nem. Csupán a teste tekergésével tudott előrehatolni, mint a kígyó, s eközben annyi furcsa mozdulatot tett, hogy az csupa nevetni való volt. Nedves volt még a fürdéstől. A Kadét letörülgette egy bolyhos pokróccal, amiért hálából megnyalta a képét a Bebé, s azt mondá neki „fra”. Természetes: ha a Donna a „mama”, a Capitano a „papa”, akkor a Kadét „fra”.
A Kadét pofon ütötte érte: Fra vagy magad magadnak, kutya!
Aztán produkáltatta a kutyát, ahogy szokás.
– Állj fel!
A Bebé nagy erőlködéssel felállt az úszófarkká vált két hátulsó talpára.
– Egyenesen a pofádat!
Azt is megtette.
Azzal a Kadét elővett a vadásztáskájából egy eleven rákot, s azt rátette a Bebé orrára.
– Csendesen maradj!
A rák kedvenc csemegéje a fókának. Mivel pedig hogy eleven volt, belekapaszkodott a karmaival a fóka orrába, s az ollóival ráncigálta a bajuszát. A fóka tűrte, mint egy mopszli.
– Kapd el!
Akkor aztán egy perc alatt bekapta a rákot. Megrágta. Csak úgy ropogott a csonthéja a fogai alatt.
Aztán megrázta a bőrét, ahogy a vízből kiúszott kutya szokta, s odatörülte a fejét a Capitano lábához.
– A pipámat! – parancsolá neki a gazdája.
Tudta, hogy hol áll, előhozta, a szájába fogva a pipa szárát.
– Hát a zacskót?
Azért fel kellett kapaszkodnia a fogasig, ott lógott az egész dohányzási készség; kosbőrzacskó, acél, kova, tapló.
A Capitano kicsiholt, rágyújtott. A füstöt a Bebé arcába fújta. A fóka nagy örömét találta benne, s a két tenyerével törülgette a füstöt a pofájához.
– Nagy hajlamot árul el a fickó a dohányzáshoz. Ha ráérek, megtanítom pipázni.
– Az mind semmi – mondám én. – De én hallottam már hírét olyan fókának, aki megtanult dudálni.
– Dudálni! – kiáltának rám a hölgyek és a Kadét.
– No, az nem lehetetlen – mondá a Capitano. – A Ruffónak van dudája.
– Bravó! Bravó!
A két gyermek táncolt örömében.
(No, ezek előtt felejthetetlenné tettem magamat. Egy új tartós mulatságot szereztem nekik jövőre.)
– Hanem most már jere velem – mondá a Capitano, s azzal a szalon átelleni oldalára vezetett, ott egy csapóajtót felemelt, s maga előre leszállt a vas csigalépcsőn engemet maga után intve.
Egész a hajó fenekéig szálltunk alá.
