Vashajó a hegytetőn
Vashajó a hegytetőn
A Magellán ötárbocos kereskedelmi hajón voltam mint hajóshadnagy alkalmazva két év óta. Vitorláin kívül volt a hajónknak egy compound-gőzgépe is, mely járását gyorsította.
Rio de Janeiróból jöttünk lisztrakománnyal, melyet egy dél-amerikai ország kormánya számára szállítottunk, akinek egy kis parázs háborúja támadt a felkelőivel; a háborúhoz kenyér kell, puszta kávéval a katona be nem éri.
A liszt magyarországi termény volt, Rio de Janeiróig Adria-gőzös szállította, ott mi vettük át. Az európai hajósoknak nincs kedvük a Cap Hoornot körülhajókázni, a sűrű ködök, ciklonok, mindenféle zátonyok miatt. Különösen félelmesek előttük a dél-amerikai gőzhajók, melyeknek személyzete semmi tengerészszabályt nem ismer: – kapitány, kormányos, matróz mind a fülén fekszik és aluszik; de ha ébren van, annál rosszabb, mert akkor részeg: ha mi „jobbra térj”-t jelvényezünk neki, csak azért is balra irányoz, s belefut a hajónkba.
A mi hajónk brazíliai volt, járatos a veszélyes úton. Útközben sok ellenkezésem volt a hajótulajdonossal. Mint ön jól tudja, amely hajón lisztet szállítanak, azon nem szabad se citromot, se narancsot, se állatbőrt, se dél-amerikai fát beraktározni, mert azoknak a bűze átjárja a lisztet, s attól ez élvezhetetlenné válik. A hajótulajdonos pedig szerette volna a nagy hajójának még üresen maradt szakaszait minden közbeeső kikötőben ilyesfélével megtölteni. Én protestáltam ellene, s a kapitány nekem adott igazat. Ő parancsolt.
Ellenben azt követeltem a hajósgazdától, hogy az üres szakaszokba helyezzen el több ivóvizes hordót, aztán meg egynéhány eleven vágni való állatot; a matrózoknak jó a füstölt hús meg a burgonya, de a mi úri keblünk hébe-hóba egy kis friss tokányra, pörköltre vágyik.
A hajósgazda aztán elővette a krétát a zsebéből, s a gőzüst oldalán kiszámította előttem, hogy mennyi porció ivóvíz jut a meglevőből minden hajóslegényre. Akik dohányt rágnak, azoknak nem kell víz. Eltart az a megérkezésig; ellenben beszerzett az urak számára három kecskét meg három agutit (afféle malacot).
Hogy mennyire igazam volt, ezt már másnap bebizonyította a köd, mely hajónkat meglepte. Olyan köd, amilyenről még londoni embernek sincs fogalma. A hajó kormánypadjától nem lehetett a hajó orráig látni, s a kapitány csak szótülkön át oszthatta a parancsokat.
És amellett teljes szélcsend állott be. A vitorlák kókadtan csüggtek alá rúdjaikról, s a hajó dülöngélt egyik oldaláról a másikra. A nap úgy rémkedett a szürke égben reggeltől estig, mint egy rézkondér feneke. Emlékeztetett az üres rézkondérra, melyből hiányzott a tokányhoz való vagdalék. Mind a hat állatunkat elfogyasztottuk már. Egy hétig tartott a nagy köd. De fogytán volt az ivóvíz is, a maradékot utalvány mellett osztogatták. A szélcsendben csak a gőzgéppel lehetett előre hatolni, de az is csak félerővel dolgozhatott a sűrű ködben, s amellett folyton kellett a ködkürttel tutultatni nappal és éjjel, hogy szemközt jövő hajóba ne ütközzünk. Éjjel-nappal égtek a lámpások árbocon, hajó orrán.
Fogalmunk sem volt róla, hogy merre járunk.
A nyolcadik napon estefelé egy monszun-fuvallatra felszakadt a sűrű tengeri köd, s felhő-rétegek támadtak belőle az égen. Ezt az egész égkárpitot lángvörösre festé a lemenő nap, s visszatükrözé a tenger, melynek felszíne most már fodrosodni kezdett.
– Még az éjjel megkapjuk a tifont! – mondá a kapitány, s kiadta a parancsot, hogy a vitorlákat be kell göngyölíteni.
Az egész mindenség égni látszott skarlátpirosban, lángvörösben. Csak a nyugati láthatáron volt a tenger sötétkék, s ellentétet képezett a bíborpalástjából vetkőződő nappal.
Egyszer aztán megszűnt a nap vakító fénye.
Tudjuk, akik valamit olvastunk az optikáról, hogy ez a megnagyobbodott tűzveres égi gömb ott az éghatáron, melybe most már szabad szemmel belenézhetünk, nem a nap maga, hanem annak a légkör által felemelt csalképe.
Most egyszerre egy különös tünemény lepett meg mindnyájunkat.
Amint a napspektrum tűzkorongja a láthatárt érte, egy fehér felhő harapott a szélébe, mely előrenyomult a naptányér közepéig, a felhőt lassan követte egy sötét kúp, mely a tenger színvonalából látszott kiemelkedni, míg egészen eltakarta a leáldozó napot.
– Az ott egy előfok! – kiálta a kapitány, amint a nap letűntével a látóhatáron jól kivehető lett a hegyes kúp. – Az ott a szárazföld!
Ezt mindenki bizonyosra vette.
Csak azt nem bírta senki elképzelni, miért marad meg az a fehér felhő a kúpnak a csúcsán mozdulatlanul, se fel nem száll, se oldalt nem tér el róla, és az alkony pírjától színt nem vesz föl, ahogy felhő szokta.
– Ha ott előfok van, akkor tengeröböl is van – mondá a kapitány. – Jó lesz odamenekülnünk a vihar elől.
Azzal arrafelé irányoztuk a hajó futását, s teljes gőzerővel haladtunk előre.
Az időjóslat fényesen bevált. Annyiban fényesen, hogy én még soha annyi mennykőhullást nem láttam, mint a bekövetkezett zivatarban. Valóságos tifon volt. A szél fenékig fölszántotta a tengert, a hullámok az egekig dobálták a hajónkat, s gyorsabban minden gőzerőnél hajtották a folyvást közeledő előfok felé, melynek kúpjáról még az erős vihar sem bírta azt a rejtélyes felhőt elszakítani.
Egyszer aztán a tengerfenékmérő sekély vizet jelzett.
– Zátony felé közelítünk! – kiálta a kapitány. – Le a horgonyokkal!
Parancsa teljesítve lett.
Akinek van egy kis képzelőtehetsége, az kitalálhatja, hogy micsoda mulatság az: a tomboló vihar közepett egy horgonyra kötött hajó födélzetén, a kötelekbe kapaszkodva teljesíteni a tengerész-szolgálatot.
Engem azzal a feladattal bízott meg a kapitány, hogy kössem oda magamat az övemnél fogva a gőzkürt kéményéhez, s folyton ismételjem a tutuló bömböléseket, nehogy hegyibünk rohanjon valami más hajó. De ettől a hivatalomtól nagyhamar felszabadított egy kolosszális hullámtorlat, mely keresztülcsapott a födélzetünkön, behatolt a gépkamrába, kioltotta a kazán tüzét, akkor aztán nem lehetett a gőzkürtnek tovább üvöltözni. Egy újabb, még nagyobb hullámcsapás pedig féloldalra döntötte a hajónkat, az árbocaink a tengert korbácsolták. Azt hittük, hogy el vagyunk veszve. Hajótulajdonosunk a hajónk védszentjének oszlopát átkarolva tartá, s attól kért segítséget.
Én hiszek a védszentekben. Aki nem tud bennük hinni, csak jöjjön a tengerre, ott majd megtanítják rá!
Ennek a magas közbenjárásnak is tulajdonítom, hogy a zimankós viheder, amilyen gyorsan jött, oly hirtelen el is vonult, s átegendte az eget a vízontó fellegeknek, melyek majd zápor-, majd jégesőt zúdítottak alá. Hol fekete, hol fehér sötétség töltötte be körös-körül a világot. Hajónk megint helyreállt, s nekünk csak arra kellett vigyáznunk, hogy ki ne ugorjék alólunk, mikor a horgonylánc visszarántja. Az eső eltartott hajnalig, akkor egyszerre kitisztult az ég, a tenger is elcsillapult.
Mi elbámultunk a látványon, mely előttünk állt. Egy mérföldnyire lehettünk attól a kúptól, melyet meg akartunk közelíteni. Nem partvidék előfoka volt az, hanem egy vulkán. Nem tűzokádó, hanem vízhányó (gejzír). Az a fehér felhő a kúpján az égre lövellő gőz és lúg, mely öt oszlopra szakad; olyan, mint egy legyező, a gőz folytonos felhőt képez fölötte, míg a vízoszlopok tág ívben omlanak a hegy oldalaira alá. A középső vízoszlop azonban a magasban koronát képezve, csaknem függőlegesen megy föl, és zuhan alá az egekből. Ez nem hagyja magát még a vihartól sem félreterelni.
Bámulatunkat azonban leginkább az kötötte le, hogy odafenn, a vulkán kráteréhez közel, a tölcsér repedésének két szirtszakadéka közé beékelve, egy vashajó tűnik elő, egész épségben, kéményestül, árbocostul: távcsöveinken át még a propellert is kivehettük a hajó farán s a kormányosbódét, mely üvegből volt.
Hogy került fel ez a vashajó oda a hegytetőre, mely legalább kétszáz méter magasságú lehet?
Mi vitte oda?
Mért maradt ottan?
Vajon lakik-e benne valaki?
