A külső ellenség
A külső ellenség
A tavasz megnyílt, egyszerre forró napok jöttek, amik a földet felszikkasztották: kezdődött a mezei munka.
A nyájakat ki lehetett bocsátani a mezőkre hodályaikból. A tavak, az erdők megnépesültek madárseregekkel, fütyülés, csattogás töltött be erdőt, berket.
A telepeseknek első dolguk volt a tőzegtelepet minden oldalon felgyújtani, ami most már, a kőszéntárna megnyitása óta, nélkülözhető lett. Az el fog tartani hetekig, füstfellege űzi maga előtt a szúnyogtábort; de amint a tőzeg hamva kihűl, egyszerre előtámad alóla a századok óta nyugvó növényélet, amit a tőzeg eltemetve tartott, egy tarka liget, melynek szövevényéből előbújnak a cukornád hegyes tukorcái piros göngyölegeikkel: azoknak a gyökere is ott pihent a tőzegréteg alatt. Most csak az asszonyoknak kellett kapával nekiállani, s a cukornádat kiszabadítani a ligetes bozótból. (A sok bagolcsa jó lesz a lámának.) A mangalicák is segítenek benne, ők meg a burján gumóit turkálják ki: a cukornádnak nem árthatnak, annak a gyökere mélyen jár a talajban.
Íme, még az ősparadicsomban is van haladás a mezőgazdaság terén.
Nekem is lehetett hasznomat venni. Én rajzoltam. Egy cukorőrlő malom tervezetét. Kitanult technikus vagyok.
De hát könnyű azt mondani: „én rajzoltam”. De mire és mivel? Itt nincs papirosos bolt.
A kényszermunkára elítélt rab, akitől megvonták a bor, a dohány élvezetét, nem szenved oly keservesen, mint a gondolkodó ember, akitől elvették a papirost. Meg tudom érteni azt a lángszellemű művészt, akitől az orvosok elvették a kartonját, a rajzónját, s aki abba beleőrült, belehalt. Nekem volt egy zsebbeli jegyzőkönyvem, annak minden lapját teleírtam már jegyzeteimmel, gondolataimmal, plajbászom a végső csonkig elfogyott. Gazdáim nem értették, mi bajom. Őket nem bántotta a betűvetés ösztöne. Igazi ősemberek voltak. De hát mit is örökítettek volna meg írásban? Hát a fiúk meg leányok? Mit írtak volna? Talán verseket? A Juan le tudta lőni az égből a repülő lángmadarat, de egy rímet a világért nem tudott volna rálőni. Még a rovásírást sem ismerték. Boldogság volt a dolguk.
Csak egy ember értette meg, hogy mi a vágyam. A Negrito, az Ábel. Ő aztán hozott nekem mindent, ami az íráshoz, rajzoláshoz szükséges: írólapnak való papirusz-leveleket, aminőkre a régi egyiptomiak rajzolták fel ékírásaikat, hieroglifjaikat; nagyobb rajzokhoz állathólyagos halak hártyáit, pálmaháncsot; tintának elhozta a tengerből a kalamájót, a szépiát; festéknek fölkereste az alkarmast, a csüllangot, a borbolyagyökeret; rajztollat, ecsetet tudtam csinálni magam, s gyakoroltam titokban az írást, a művészetet. Csak titokban, mert a többiek mind kicsúfoltak érte. Hogy lehet hártyára festeni tarka tájképeket, mikor előttünk vannak az igaziak, amik valóban szépek!
Csak egy lelket tudtam megnyerni a művészetemmel, Máriáét. Ő azokat a színes virágokat, amiket én hártyára festettem, átrajzoltatta vászonra, s aztán színes fonalakkal kihímezte.
Ábel fölfedezte a szigeten a selyemtermő krepint, melynek bolyhos hüvelye hosszú selymet ereszt; azt fonálnak sodorták, csak úgy ragyogott tőle a hímzett virág és pillangó.
A Capitano zsémbelt is miatta.
– Te egészen elrontod a mi leányunkat: művésznőt csinálsz belőle. Mire való a világon a művészet? Nem ok nélkül hangoztatta a nagy népvezér: „Ne csinálj te magadnak faragott képet, se semmi hasonlatosságot a földiek alakjára!” Amíg Izrael népe nem tudott mást, mint szántani, pásztorkodni, hadakozni, rettegték a hatalmát; amióta képeket fest, szobrokat farag, üldözik, megvetik.
Gondolom, más alap-oka is volt a zsörtölődésének.
Mi vagyok én itt? A tizenegyedik ember.
Mindenkinek van itt párja. Meglevő, vagy jövendőbeli. A fiúk korukra nézve még gyermekek, a leányok már nem azok. Testük, lelkük korábban fejlődik. Kivált e forró égalj alatt. Ilyen egészséges életszervezet mellett.
Én pedig már kész férfi vagyok.
Az istenasszonyok közé tévedt Páris. És talán kezemben van az Eris-alma.
Ha egy évig itt maradok, viszálykodást, boldogtalanságot fogok hozni ebbe a paradicsomba.
Azt gondoltam ki, hogy búcsút veszek a művészettől, amely hevít, csábít, s áttérek az építészethez, mely hideget támaszt, lecsillapít.
Így készítettem el a cukorzúzó malom tervét.
Ezen már nem volt mit gyönyörködni a hölgyeknek. Rájuk nézve ezek a vonalak, szegletek érthetetlen ábrák voltak. Ezek aztán ott tartottak a férfiak társaságában.
Nekem kellett velük tudatnom, kezemben a hüvelykmérővel, minő fákat, minő bámbuszokat kell kifűrészelniök: cölöpverő sulykokat szerkesztenem, fogaskerekeket, lapátoskerekeket alkotnom.
Türelmetlenül kiált fel az olvasó:
– Hagyd el már! Hisz ez nem regény, hanem realisztikus idill, amit jobban meg tud írni Tolsztoj, Zola.
Csak kevés türelem! Mindjárt rémregény lesz ebből.
Egy reggel az Ábel és az Azma lélekszakadva rohantak fel a karámból a vashajóra.
Messziről üvöltötték: „Itt vannak a maforik!”
Tudjuk már a korábbiakból, hogy kik azok a maforik. Szigetlakó emberevők.
Nem nagy magasztalására szolgál felhős planétánknak az az etnográfiai adat, hogy földtekénken még mindig tízmilliószámra laknak olyan istenképmásai, akik emberevők.
Hát ezek is a mi közös ősanyánktól származtak?
Persze, hogy attól eredtek. Sőt a mi dédapáink is, a dolichocefalusok, antropofágok voltak. Ezt már a paleontológia, az antropológia régen megállapította. Mi csak elfajultunk, akik már nem eszünk polgártársakat, s a csontjaikat nem hasogatjuk fel tűzkővel.
Amazok még Ádám-ivadékok. Minket már a nefitimek kényeztettek el.
De hát mit csináljanak szegény emberek?
A nagy, sivatag őserdők, a bozótos szigetek nem hoznak elő ehető húsú állatokat. A rinocérosz, a krokodilus, a lajhár, a teknőc, a kenguru húsa szívós és kemény, ehetetlen. A boa húsa büdös, a dúvad, a gorilla félelmes ellenség: kit egyen meg az ember? Csak az embertársát. Az olcsó és jóízű. A többi húsfélének mind van szarva, körme, agyara, páncélja, ennek nincs. Arra van teremtve, hogy megegyék. Nemzetgazdászati szempontból is helyes a felfogás. Minden elköltött emberrel megkönnyebbül a föld, s az itt maradtak sorsa javul. Én valóban várom, hogy európai parlamentjeink valamelyikében egy lelkes emberbarát fel fogja emelni hatalmas szózatát az illető szakminiszterhez: „Van-e tudomása miniszter úrnak, hogy Afrika mélyében, a niám-niámok országában, milliói az embertársaknak ínséget szenvednek, még nagyobb nyomorban élősködnek a Pápua-szigetek lakói, kiknek a bográcsaik már kiszáradtak a hús nem létele miatt? Ha van tudomása róla, hogyan kíván rajta segíteni?” S erre a szakminiszter a következőt fogja válaszolni: „Igenis, teljesen értesülve vagyok említett embertársaink nélkülözéséről, s a következő, gyökeres intézkedéssel szándékozom rajta segíteni. Nálunk, Európában tízezrekre megy a száma azoknak az életuntaknak, akiket a hírlapok öngyilkosoknak neveznek. Ez kárba veszett anyag. Én most egy nagyszerű vállalatot alapítok, állami szubvenció mellett, melynek feladata lesz minden ország tengeri kikötőjéből havonkint egy hajót elindítani Dél-Afrikába és a Szigetvilágba, mely az öngyilkosságra elszánt embereket rendeltetésük helyére ingyen elszállítsa, s szűkölködő embertársainknak kiszolgáltassa.” És ezen vállalatnak fényes sikeréről kezeskedem. Mert amilyen utálatos és undorító bűn az öngyilkosság, s annak elkövetőjét amennyire elátkozzák hozzátartozói is, a hulláját a temető árkába hantolják el jeltelenül; annyira dicső és magasztos életbefejezés, ha az életunt földi maradványai lelkesült lakoma következtében a legdicsőbb sírba, emberi gyomrokba temettetnek el, s lelküket nemcsak bűn nem terheli, nemcsak átok nem kíséri, de sőt mindenki, aki végtisztességtételükön részt vett, nagyot cuppantva a szájával, azt mondja: „ez az ember nagyon jó volt”. Ez öngyilkosokat összegyűjtő vállalatnak, reményem szerint, fényes jövendője lesz, s a niám-niámok és maforik nemzete örök időkre boldogíttatik.
De úgy látszik, hogy ez az ügy még nem került a parlament elé.
De mi még nem voltunk az életuntak kategóriájába sorozva.
A maforik a mi szigetünket lepték meg.
– No, barátom – mondám a Capitanónak –, most már vége az emberbaráti szenvelgésnek. Itt az európai baj. Külső ellenség fenyegeti a hazánkat. Az ágy alá a tízparancsolattal! „Ne ölj!” De ölni fogunk! Most rögtön add elő a gyorstüzelő puskákat, s tanítsd meg a kezelésükre a két fiút meg a Negritót. Hatan vagyunk férfiak: az egész vadember-tábort learatjuk fegyvereinkkel.
– Csak te bízd ezt a dolgot énrám – mondá a Capitano. – Nem ölünk embert, mégis megvédjük magunkat és a hozzánk tartozókat.
Aztán megismertette velem az egész stratagémáját.
Belenyugodtam.
Bevárjuk a maforik támadását a vashajón.
Ide csak a lávafolyam lépcsőin jöhetnek fel.
A hajó födélzetét behintettük összetört palackok cserepeivel.
Azután felhoztuk a gépházból a nagy szivattyútömlőt. A férfiak a gépházba szálltak le a nagy szivattyúhoz, a hölgyek a teremben egyesültek. Mi ketten a Capitanóval a födélzeten maradtunk.
Sok ideig szemlélhettük a maforik veszkődéseit, akik hosszú ladikjaikkal nem bírtak a korallzátonyokon keresztültörni. Utoljára beleugráltak a tengerbe, s úszva jöttek ki a partra. Lehettek valami hatvanan.
Aztán jöttek nagy hiénaüvöltözéssel fel a lépcsőúton. Dárdával, tomahawkkal voltak fölfegyverezve.
– Mi ketten gyorstüzelő puskánkkal most ezt a hosszú sor vadembert mind leölhetnénk.
– El tudnád azt viselni a lelkeden?
– Ilyen a háború. Nem mi kerestük.
– De mikor másképp is megtudunk tőlük szabadulni.
– Már én csak készen tartom a revolveremet.
– Nem fogod használni.
– Majd megválik.
Az üvöltözés egyre közeledett, egyszer csak elérte a hajót. A kannibálok felkapaszkodtak a horgonyláncon, a feljáró hágcsó fel volt húzva, s átugráltak a hajó mellvédére. Az úszásnál hátra kellett hagyni a paizsaikat, csak a fegyver volt a kezükben.
Az üvegcserepekkel beszórt födélzet megakasztotta az előnyomulásukat, elébb utat kellett nyitniok dárdáik nyelével. Lehettek már valami tizen a födélzeten; közöttük a vezér, egy bozontos fejű óriás.
Ekkor a Capitano nekik fordítá a tömlő csövét, elfordítá a csapot. A gejzír forró vízsugara vastagon zúdult a meztelen bőrű ellenségre.
Azt az ordítást, ami erre következett, könnyebb elképzelni, mint leírni. A százfokú forró lúg végigperzselte a meztelen tagjaikat, a levegőbe ugráltak, meg hasra vetették magukat, bukfenceztek, vonaglottak, utoljára a perzselő zápor elől hanyatt-homlok leugráltak a hajóról.
Akkor a Capitano a tömlő csövét a lávalépcsőn felfelé nyomuló maforik ellen fordította, s azokat árasztotta el a forró vízzel, végig-végigzúdítva rajtuk a keserves lúgot. Futottak azok egymás hegyin-hátán, ordítva, visítva, az égető vízsugár egész a hegy aljáig vágta őket. Nem maradt azok közül egy sem leforrázatlan. Ordításuk még azután is tartott, hogy a tengerbe ugráltak, s a ladikjaikhoz visszaúsztak.
– No, ezek meg fogják emlegetni, amíg új bőrt kapnak, a tüzesvíz-szigeti látogatást – mondá a Capitano diadalmasan.
A nagy idealista tehát győzött. Ő még akkor sem öl embert, ha paradicsomi otthonát kannibálok baromsokasága támadja meg. Nem kell neki tüzelőfegyver, elég a védelemre a víz is. A gejzír az ő szövetségese.
Ezen a szigeten a pénz nem isten, a fegyver nem hatalom.
Ez az én kedélyemet földig nyomta. Én nem ebbe a világba való vagyok.
Én nem tartom magamat embernek, ha nincs az oldalamon a kardom, a revolverem. Nekem örök vágyam a hazámért, nemzetemért, nagy eszmékért hősi módon harcolni, vért ontani; magamét vagy a másét. És ezen a boldog szigeten megőrülök.
Csak egy imádságom van: hadd halljak még egyszer ágyúdörgést!
S ez a kívánságom beteljesült.
Egy reggel ágyúdördülés riasztott fel álmomból.
Kifutottam a födélzetre.
Ott láttam a sziget közelében az én ötárbocosomat.
Visszajöttek értem.
Nem vártam, míg a hajóról értem jönnek. Siettem búcsút venni mindazoktól, akiket hosszú ittlétem alatt bámulni tanultam; azzal hátamra vettem a zuhatagjáró csónakomat, rohantam a föld alatti patakfolyáshoz. Nem kellett már kalauz. Kitaláltam magamtól a tengerre.
És most itthon vagyok.
Az egész történet, amit a boldog világról, s annak lakóiról följegyeztem, úgy tűnik fel most előttem, mint egy hihetetlen álom.
