A milliók ellensége
A milliók ellensége
Amint hátunkra vett csónakjainkkal felballagtunk a lépcsősoron a vashajóhoz, az otthoniak mind elénk siettek üdvözölve.
– Szerencsével jártatok? – kérdé tőlem a Capitano.
– De még mekkora szerencsével! – És aztán elmondtam neki a tapasztalataimat. Az egész telep odagyűlt körülem. Azma is feljött a karámból.
A kéntelepet elhallgattam. Egyenesen az opálbarlangon kezdtem.
Leírtam, amit láttam. És azután elővettem a tarsolyomból a mutatványul elhozott kincsdarabot, az opállá vált ősállat állkapcsát.
Mindenki elbámult rajta. Maga a Capitano elismerte, hogy ez egy természeti ritkaság.
– És ezt nem lehet viselni ékszernek! – jegyzé meg a Donna.
– Van ott ékszernek való darab elég – biztosítám én.
– De hát ki viseljen itt ékszert? És kinek a kedvéért? – mondá a Capitano.
– Az egész világot el lehetne vele látni. Milliókat lehetne belőle bevenni.
– A világ meglesz a mi opáljaink nélkül, s mi a világ milliói nélkül.
A machaerodus állkapcsában az egyik agyar mozgott, a Capitano kivette a kését, s kifeszítette azt a drágakővé vált agyarat a helyéből, s odanyújtotta ezt nekem.
– Tarsd meg belőle ezt magadnak emlékül.
Tétováztam, hogy elfogadjam-e.
– Ez a darab a maga helyén sok ezerrel teszi értékesebbé ezt a ritka leletet.
– Hát mit árt az ennek az állkapcának, ha annyi ezerrel kevesebb az értéke?
No, majd talán a következő fölfedezésem nagyobb hatást fog kelteni.
Az nem lepett meg, hogy a drágakő felfedezése még a nőket sem hozta elragadtatásba. A drágakövekkel ragyogni kell. Kinek ragyogjanak?
Ismét a táskámba nyúltam, s kiszedtem belőle a kőszénné vált csigákat, s a felturzott kőszéndarabot.
A Capitano az asztalra ütött az öklével.
– Ez már kincs! – Kőszén a mi szigetünkön.
– Harminc méternyi magasságú rétegben, ki tudja milyen mélységben, a tengerpartról megnyitható tárna.
– Az egyedüli kőszén Dél-Amerikában.
– Ez elsőrangú kőszén, amilyen csak Angliában találtatik.
– No, ez megbecsülhetetlen fölfedezés. Ezzel te az egész telepünk sorsát megfordítottad. Holnap, nem! még ma, ahányan vagyunk férfiak, mind lemegyünk a tengerpartra, s hozzáfogunk a tárna megnyitásához ott, ahol te elkezdted.
– Ma nem – szólt közbe a Donna. – Barátunk ki van fáradva az alvilági úttól, majd holnap. Ma ünnepeljük meg itthon e fölfedezést.
A Capitano egészen fel volt lelkesülve. Egyik kezéből a másikba dobálta a kövült csigákat, kése hegyével végighorzsolt rajtuk. A fekete kőszén csalhatatlan jele, hogy a karc fekete marad.
– Az egész világ meg fog változni körülöttünk – mondá a Capitano. – Szigetünk új alakot ölt. Rabmunkánk megszűnik. Az esős időszak alatt, mikor a mezei munka szünetel, valamennyi férfi lemegy a kőszéntárnába, s ott annyi szenet kivágunk, egymást felváltva, amennyi egész évre elég a háztartásunkra. A bányamunka dicsőséges. Sziklát vágni csákánnyal!
– Úgy lesz! Úgy lesz! – kiabáltak közbe a fiúk.
Ábel is megszólalt. A csákány nyelére nem áhítozott, hanem talicskát tolni teljes kedve támadt.
– Te örülhetsz ennek legjobban, Ruffo – szólt a Capitano, a fiú buksi fejét felborzolva –, mert te megszabadulsz a tőzegvágás rabszakmájától. A tőzegtelepet fel fogjuk gyújtani, az fenékig leég: elpusztulnak az ártó férgek seregei szigetünkről, nem lesz se zanzáró, se pokolfúria többé. A tőzeg hamujából lesz a legtermékenyebb talaja a cukornádnak, ami szigetünkön vadon terem. Ezzel megszűnik a fáradságos cukorfőzés pálmanedvből. A gejzír patakjára, mely most szabadon folyik a megnyitott barlangon át, cukornádőrlő malmot állítunk fel, arra az Azma is felügyelhet, vagy az Ábel.
– Az Ábel molnár lesz! – kiabált lelkesülten a Negrito.
– Hát hiszen én is itt leszek – dörmögtem én közbe.
– Addig, ameddig – jegyzé meg a Capitano.
A leányok összevissza csókolgatták a csodahirdető csigákat, amik új, boldog életet teremteni jöttek elő a föld alól.
Azokat a csókokat tulajdonképpen én érdemeltem volna meg.
No, majd még jobban is meg fogom érdemelni. Az egész társaság ragyogott a boldogságtól.
A fiúk alig akartak ebédelni. Mehetnékjük volt rögtön a tengerpartra, ahol a megkezdett turzás látható volt. Meg akarták rögtön kezdeni a munkát. A hölgyek kértére egyeztek a várakozásba. Azok is mind le akartak menni, hogy e kincs létezéséről meggyőződjenek.
A Capitano nem ment velük. Ő fennmaradt a hajón velem, beszélgetni, pipálgatni. Elmondatta velem tapasztalataim részleteit.
– Az opálbánya, az semmi – mondá. – Annak senki sem veszi hasznát. Hanem a kőszén valami. Ha csak annyi alapja van is a fölfedezésednek, hogy e kőszénréteg a mi kolóniánk szükségleteit fedezi, úgy ennek a jövője biztosítva van. Holnap magam fogom ezt megszemlélni, a te csónakodon lemegyek a hegyszakadékba a Negritóval.
– Látni fogod, hogy nem a fantáziám diktálta, amit beszéltem.
– Annál jobb lesz. Legsúlyosabb gondomtól fogok megszabadulni, ami a jövendőre tekintve kínzott.
– Talán még egyéb elhatározásra is fog vezetni.
Úgy tett, mintha nem sejtené, mire célzok.
Pedig könnyen kitalálhatta a gondolatomat.
Én jól ismertem a feladatomat. Nehéz küzdelem vár reám, amelyben egész lelki tehetségemet kell felhasználnom.
Most pedig ki voltam fáradva a zuhatagok útjától, nyugalomra volt szükségem. Engedelmet kértem, hogy a kajütömbe távozhassam. Elnyomott az álom. Csak késő este ébredtem fel a hazatérők zajos megérkeztére.
Tele voltak diadalhírekkel. Megtalálták az általam kikezdett turzást, folytatták, rögtön akadtak egy tömör kőszénrétegre, mely szélső nyújtványa volt a telepnek, az lehetett egy méter vastagságú, kivágtak belőle egy kosárra valót, azt felhozták, rögtön próbát tettek vele a tűzhelyen, lobogva égett, egészen más tüzet adott, mint a tőzeg, alig maradt hamuja. A Manola danolt, táncolt örömében.
A Ruffo volt különösen boldog. Nem kell több tőzeget gázolnia. Nem győzött engemet ölelgetni, csókolgatni hálája fejében.
Másnap korán reggel fölkeltem; de már akkor a Capitano eltávozott, magával vitte a csónakomat, elment a zuhatagok útjára a Negritóval.
A Donnát Máriával együtt ott találtam a födélzeten.
Gyönyörű tavaszi reggel volt.
Nem kívántam nekik jóreggelt. Ezt tiltottá az itteni tízparancsolat. Minden szokásos üdvözlés tiltva volt. Minek azt mondani: „jó reggelt!” Ha jó, már megvan, ha rossz, nem lesz jobb.
– A férjem már lement a csónakkal a zuhatagba – mondá a Donna.
– Hiszem, hogy teljesen meggyőződve fog visszatérni.
– Mi tehát most egyszerre milliomosokká lettünk?
– Csak az a kérdés, hogy tízmilliomosokká-e, vagy százmilliomosokká? A kőszéntelep felbecsülhetetlen. Különösen itt.
– Miért mondja ön, hogy „itt”.
– A fogyasztóközönség igényeit tekintve.
– No, az a fogyasztóközönség nagyon szerény számra szorítkozik. Nyolcan vagyunk hozzá, önnel együtt kilencen.
– De majd százezren lesznek, ha a felfedezés közhírré fog válni.
– S aztán mire jók azok a milliók? Mit lehet rajtuk venni a nagyvilágban?
– Sok mindent, ami drága és becses. Palotákat, uradalmakat, nyereséges vállalatokat, vasutakat, gépgyárakat, előfogatokat, versenyparipákat, vadaskerteket. Aztán fényes toaletteket, mindenféle élvezetet, ami gyönyörűséget ad, jótékonysági hírnevet.
– Tegye ön hozzá „és fényes rangot, címeket, még talán címert is”.
– Az mind hozzátartozik a milliomosok boldogságához.
A Donna megszorította a kezemet. A szemei tágra felnyíltak, az ajkai kiduzzadtak. Éles hangon kiáltá:
– Hát becsületet lehet-e venni a milliókon?
Erre aztán nem tudtam neki megfelelni. A kérdés értelmét nem bírtam felfogni, de a hangból értettem valamit.
Nem beszéltünk tovább e tárgyról.
Délre visszakerült a zuhatag folyamból a Capitano. Ő nem időzött se a kéntelepen, se az opálbarlangban, csak a kőszénréteget vizsgálta meg alaposan.
Azonnal behívott magához a szobájába.
– A kőszéntelep fölülmúlja mindazt, amit te elmondtál róla. Az egy kimeríthetetlen tárna. E sziget lakói örök időkre biztosítva vannak szükségleteikről.
– Tehát csak e sziget lakói? Egyébre nem gondolsz? Te bizonyosan ismered az Ezeregyéjszakát, emlékezni fogsz Seherezáde azon regéjére, melyben egy szegény halászt megszán a tündér, s leküld hozzá éjszaka a kunyhójába tíz dzsint, akik mind egy hajlós vesszőt adnak a halász kezébe, aztán táncra perdülnek előtte, s mikor elvégezték, egy-egy rézaspert dobnak a fekhelyére, s arra megint elrepülnek. Tíz asper bizony nem valami fényes ajándék a tündértől.
– Tudom a végét. Egyszer aztán az a halász megharagszik, hogy mit háborgatják az éjjeli nyugalmát, ráüt a kezébe adott vesszővel a dzsinre, s arra az rögtön arannyá változik. Sorba mind a tíz démon, megütve a varázsvesszővel, arannyá alakul, s a halászból dúsgazdag úr lesz egyszerre. Ezzel a regével énrám példálózol?
– Kitaláltad. Te vagy a halász, kezedben a varázsvessző.
– Hogy gondolod ezt?
– Te magad mondtad, hogy ez az egyetlen kőszéntelep egész Dél-Amerikában. Én hozzátehetem, hogy Ausztrália és a szigetvilág szintén nem mutat föl kőszenet, most e vulkános sziget egy mérhetetlen terjedelmű kőszéntelepet tár föl előtted, mely az angol terménnyel vetekedik, s képes ellátni a déli tengerek valamennyi hajóját, amik messze vidékről kénytelenek a fűtőszert beszerezni. Neked csak egy „akarom” szavadba kerül, s e puszta szigetből világhírű kikötő lesz, melynek tengeröblében vitorlaerdő fog vesztegelni. A korallzátonyt átalakítják kikötővé. Maga a korall anyaga fedezi a költségeket. Én ismerem ennek az értékét. Az is egy heverő kincs. Az opálbánya, de még a kénkő-telep is milliókat fizető vállalkozókra talál. Te dúsgazdaggá teheted magadat, családodat, a hozzád tartozó bajtársakat.
– És aztán mi jó van abban, ha valakit többszörös milliomossá tesz a vaksors, a szerencse?
– Barátom, egy sokszoros milliomos, aki vagyonát esze és szerencséje útján szerezte, nagyobb úr, mint egy uralkodó fejedelem. Annak nem ingadozik koronája a fején, az alatt nem rengetik a trónt elégedetlen alattvalók, nem panaszolják fel a civillistáját, nem zúgolódnak az alattvalói az adócsavar miatt, azt nem zaklatják hivatalt, előléptetést keresők éjjel nappal, annak nem kell hadgyakorlatokon testét, lelkét fárasztania, miniszterekkel tanácskoznia, az egy valóságos úr, akinek akarata van, s amit akar, az megtörténik, s ami megtörtént, azt nem rója meg senki, mert nincs joga hozzá. Ha te elfoglalod a helyedet a világban, azt a helyet vitássá nem teheti senki. Országodat igazán Isten kegyelméből bírod. Mind a két kezed jobb kéz, csak áldást oszt, semmi rosszat.
– És ennek a dicsőségnek az eléréséhez semmi sem kellene egyéb, mint alkalomadtával, mikor a te ötárbocosod újból megjelenik a szigetünk előtt, veled együtt hajóra szállnunk feleségemmel és gyermekeimmel együtt, s visszatérnünk a nagy világba, s elfoglalni a magunk helyét mint milliomosoknak. Gondolod, hogy áhítozom én erre a helyre?
– Nem tudom.
– Gondolod, hogy azok az okok nem léteznek már, melyek engem arra bírtak, hogy helyemet a világban elhagyjam?
– Titkaidat sohasem fürkésztem. Te olyan hatalmat hoznál magaddal, mely tégedet új, független állásra emelne.
– Nincs-e most is független állásom? Van-e kívánságom, ami nem teljesülhet?
– De gondolj a gyermekeidre. Van egy derék fiad, van egy angyalszép leányod.
– Bálványaim.
– S ezek a te bálványaid itt enyésznek el e puszta szigeten. Holott leányodnak ott kellene ragyognia az előkelő világ dicsfényében, fiadnak hasznos, dicsőséges életpályát kellene végigküzdenie a mozgalmas közéletben, ahelyett, hogy az egyik ingeket varr a családja számára, a másik hattyúkat lövöldöz nyíllal.
– Egyet még ki is felejtettél: a nőmet. Annak is, ahelyett, hogy vásznat sző az osztovátán, gyémántdiadémmal a fején kellene végiglejtenie a fényes termeken.
– Őrá is gondoltam. Beszéltem is vele.
– Mit mondott?
– Nehéz szót. „Lehet-e becsületet is venni milliókért?”
– No hát, én elmondom neked, hogy mi lesz a sokmilliomosok gyermekeiből.
Tudtam én előre, hogy mit fog mondani.
– Hát mi lett már sokmilliomosok fiaiból? Akiknek az apái nagy szerencsével mérhetetlen gazdagságot gyűjtöttek össze. Talán nagy hatáskörű diplomaták? Országok követei? Derék katonák? Fölfedezéseikről hírhedt utazók? Új találmányokat kigondoló lángelmék? Városok alapítói? Művészet, költészet mecénásai? Emberbaráti protektorok? A nyomor enyhítői? A bukottak megmentői? Vagy legalább az apáik vállalatainak további fenntartói, tökéletesítői? Becsületes üzérek, akik a meglevő százmillióhoz újabb százat halmozni törekesznek? Nevezz meg nekem egy ilyen százmilliomos fiút.
Bizony, csak hallgatással tudtam válaszolni.
– No hát, majd én elmondom teneked, hogy mi lesz rendesen egy ilyen százmilliós ifjú daliából? Világfutó bolond, ki híressé teszi magát kicsapongó kalandjaival, játékbábja a könnyelmű nővilágnak, betege a túlhajtott szenvedélyeinek, rabja a perverz indulatoknak, helyét meg nem találó örök idegenje minden társadalomnak, kiélt vénember, aki soha fiatal nem volt, testi lelki nyomorék, akinek megváltás a kora halál. Ez a sokmilliomos fiának a horoszkópja. Tudsz megcáfoló példát?
Megerősítőt igen.
– Hát aztán arra a sokmilliomosnak a leányára mi vár? – folytatá a Capitano. – Annak a sorsa már csak biztosítva van. Okvetlenül hercegnő lesz belőle. Van egy ország, ahol az eladó hercegeket úgy árulják, mint Circassiában az eladó háremhölgyeket. Tíz, tizenöt, húsz millió között változik az áruk. A százmilliós apa válogathat közülük. Kiszemeli a leánya számára a leghangzatosabb nevűt, akinek legágbogasabb családfája van. A leányából hercegasszony lesz. A menyegzői toalettjét Párizs legelső szabója készíti el, a hírlapok tele vannak a részletes leírásával. A lakodalom menüjét is hozzák. Saját palotájukban ment az végbe. Nyolcszáz illusztris vendég vett benne részt. Minden vendég kapott egy emléktárgyat. Főudvarmesternők küldtek felicitáló táviratokat. A nevezetes lakoma után a fényes házaspár azonnal nászútra indult Olaszországba. És egy hónap múlva már a férj Kelet-Indiában folytatja az útját, az asszony Spanyolországban. Lesz belőle egy élő férj özvegye. A pénzen vett hercegi férj eladta a nevét (megérte az árát), de nem adta el a szívét. Az zálogba van téve. Mikor ismét összekerülnek Párizsban, már akkor két külön palotában laknak. A herceg a színpadi sztárral kocsikázik. Kalandjaival, botrányaival tele vannak a hírlapok. És a hozományul kapott milliók? Hol vannak azok már? A zsoké-klubok, a monte-carlói trente et quarante, a longchamps-i, az epsomi futtatások tudnának róla beszélni, meg azok a petit soupée-k a Frères Provenceaux-nál és a dívák üldözése Párizstól Moszkváig különvonaton, verseny a Párizs almájáért, egy-egy politikai puccs. Valahányszor a sokmilliomos apa a gyermekei között helyreállítani igyekszik a békét, az mindig újabb milliókba kerül, s azokat is elnyeli Asmodái, a házasságrontó ördög, míg végre a milliomos leánya visszatorlást gyakorol, s megszökik egy lovászmesterrel. – Túloztam valamit?
Lesütöttem a fejemet. Nem volt mit mondanom.
– De hát aztán maga a sokszoros milliomos meg a felesége miféle állást találnak a nagyvilágban, amikor a millióik jogán befurakodtak a fénymázas parkettekre? Azt látják, hogy minden ember elnéz a fejük fölött. Ki veszi őket észre? Az előkelő társaságok be vannak előttük sorompózva. Ahol megjelenhetnek, mindenki a hátával fordul feléjük. Hiába a brilliántos diadém, az igazgyöngysor: senki sem látja meg az asszonyt. A milliomos lót-fut, alázkodik, jótékony alapítványokat tesz, nagy embereket lekötelez, hogy egy kis érdemrendszalagot szerezzen a gomblyukába, ami őt a többi úriemberekkel hasonlóvá tegye. Mind hasztalan, útjában áll az asszony, aki valamikor híres volt a szépségéről – és az énekéről.
Mindinkább megnémultam a Capitano szavai előtt. Az életből beszélt. Még többet is mondott.
– Aztán miből áll az élete annak a sokszoros milliomosnak? Naponkint halmazzal érkeznek hozzá a levelek a világ minden részéből. Kéregető levelek. No, azokkal még könnyen elbánik, kiadja őket a titkárjának, s az kiosztja az alamizsnát; de aztán jönnek a zsaroló levelek, tolakodó hírkovácsok, kik szolgálataikat fölajánlják, busás áron, pénzért adják a beszédet, pénzért a hallgatást. Be kell tömni a szájukat, hogy ne beszéljenek. Jönnek még rosszabbak. Nagy, merész vállalatok megindítói, kik vezérszerepre ösztönzik a nábobot. Lehetetlen őket visszautasítani. Elfogadja a vezérséget. Ő adja hozzá a mozdító erőt, a pénzt. De a vállalatnak országos protekció is kell. Nagyhírű celebritások támogatását kell biztosítani. Igaz nevén ezt úgy hívják, hogy megvesztegetés. Parlamenti szónoklat, hírlapi reklám nem terem ingyen. A világhírű vállalat aztán csúfosan megbukik. A ráfordított milliók tisztátalan kezek között elvesztek. Megmaradt csak a szégyen. A krőzus máglyára kerül elevenen. De tűz sem mossa le homlokáról a szégyen billogát. – Vagy pedig nem azt teszi. Van erős szíve hozzá, hogy visszautasítsa a szédelgő terveket, kidobja a merész vállalkozókat. A maga esze és tehetsége után alapít vállalatot, mely közkeresletnek örvendő iparcikkeket gyárt, tökéletesít, elárusít. Gyártelepe egész város, munkásai tömege egész tábor, összessége minta-köztársaság, melyben boldogság, megnyugvás honol. Neki magának nincsenek kínzó vágyai, nem áhítozik rang, címek, érdemrendek után, nem veszi magát körül dicsőítő írókkal, nem szerez magának drága, de megvehető gyönyöröket. Ezért aztán mindenki ellensége lesz, ki arra számított, hogy őrültet, bolondot csináljon belőle, aki szenvedélyeit ki akarta zsákmányolni. Nincs gyűlöletesebb alak a világon, mint egy dúsgazdag ember, akinek esze és becsülete van. Azt csak akkor tűri meg a társadalom, ha bolond. Végre aztán annyi nehéz munka, sikeres küzdelem után pihenésre vágyik a sokszor milliomos, félrevonul valami délszigetre, távol a világ zajától. Akkor utána másznak az undok kígyók, békák, akiknek nem engedte, hogy a vérét szívják, ráfogják a megszégyenítő, a természetet megcsúfító bűnöket, telekürtölik vele az egész világot. S a világ elhiszi a legrosszabbat. Kivált ha annak elkövetője nagy ember, gazdag és becsületes. Nincs védelmezője. Meg kell neki halnia. Ha a saját keze nem öli meg, kivégzi a kétségbeesés. Nem ez-e a vége a sokszoros milliomosnak?
Engemet a bámulat nem hagyott szóhoz jutnom.
Ez az ember tizenhárom év óta nem volt a nagyvilággal semmi összeköttetésben, s úgy festette oda az alakokat képzelete felhő-alapjára, mintha előtte álltak volna.
Eddig csendesen ülve beszélt a Capitano, most egyszerre felugrott ültéből, arca kigyulladt, kezeit ökölre szorítá.
– De hát eddig csak az emberről beszéltem, akit, a te tanácsodat követve, haza kellene vinnem a nagyvilágba e puszta szigetről. No hát, az ember meg a pereputtya majd csak találna magának valami helyet a valóságok földterületén. Nem lennénk arra utalva, hogy egész életünket vasúton és jachton töltsük. De hová vigyem a hazafit? Van boldog ország Európában? Van ország, amelynek nevére az én szívem nagyot dobbanjon? Van egy eszme, amiért fel tudjak lelkesülni? Ki az a haza? A dobszóra felvonuló hadcsapatok? A huzakodó pártok? A munkaképtelen parlamentek? A gyűlöletszító nemzetiségek? Az elégedetlen munkástömegek? Vagy talán az agráriusok és merkantilisták? Vagy talán az egymást elátkozó vallásfelekezetek? Akik alatt mind mélyen és következetesen ássa aknamunkáját az anarchia, a nihilizmus, a hontagadás és égtagadás hatalmas szelleme? Ez a haza?
Mélyen meg voltam rendülve.
A Capitano odalépett hozzám, vállamra tette a kezét.
– Édes barátom, ha én azt mondanám, hogy „gyűlölöm a hazámat”, ebből a fájdalomból még kigyógyíthatna egy – nem mondom apostol –, de egy egyszerű ember, aki igazán szereti a hazáját. De én kétségbe vagyok esve a hazámért. Te mint geológus ismerni fogod a földtani tudósoknak azt a számítását, miszerint Európa fölszíne egyre süpped, s kiszámított évek múltán csak az Alpesek, az Appenninek, a Kárpátok fognak a tenger színéből kilátszani, mint szigetek. Én már most látom ezt a képet magam előtt. Európa ott van már a tenger színe alatt. Hatalma, gazdagsága már csak mesemondás. Alul kezdődik a süppedés, a néptömegeknél. Azok már szájig vannak a vízben. Mindenkinek fáj valami, soknak fáj minden. Akik felül vannak, azok az egész nemzet fájdalmát viselik. Én a magamét már kiálltam: kigyógyultam belőle, nem kérem vissza. Isten is így akarta, mikor ide küldött.
Súlyos mondások voltak, meg kellett hajolnom előttük.
A Capitano folytatá:
– És most nézz magad körül, s tedd a szívedre a kezedet. Mit látsz? Boldog embereket, akik az életnek örülnek. Magam vagyok e szigeten – nem király – (hisz nincs katonám), de patriárcha. Nőm a kormányom, a tanácsadóm, a törvényhozóm, ki amellett az ingeimet szövi. Nem parancsolok; mire megszületett a kívánságom, már kitalálták, teljesítették. Gyermekeink (az enyéim úgy, mint a bajtársaméi), meg a vademberek az alattvalóim. Törvényük a szeretet: a kölcsönös egyetértés az alkotmányuk. Nézd őket, milyen egészségesek. Nem tömik őket tele holt tudománnyal. Nem viszálykodnak vallás-, nyelvkülönbség miatt. Nem kísérti lelküket megrontó szenvedély, nem tüzeli képzeletüket sziréni csábítás. Örömük telik az ősfoglalkozásokban, munkában, vadászatban, halászatban, pásztorkodásban. Minden életműszerük ép, egészséges, lelkük tiszta, fertőzetlen. S a föld, a tenger, édesanyaként pazarolja rájuk áldásait. Paradicsom veszi őket körül, az isteni édesanya, aki nem kér haszonbért, dézsmát, uzsorát, adófizetést, csak azt, hogy áldásainak örüljenek. És ami fődolog, nem kényszeríti őket semmi törvény, hogy fogjanak fegyvert s tanuljanak embert ölni, tömegesen mint közkatonák, egyesében mint vezetők, rombolni, gyújtogatni, országokat végigpusztítani, özvegyek, árvák jajkiáltásával eget-földet betölteni. Ezek csak azt tudják, amit a szívük sugall: szeretni.
– Győztél, Galiléi! Leteszem a fegyvert. Ti nem lesztek százmilliomosok.
