A pokolbeli fúria
A pokolbeli fúria
Két napig nem láttuk a Cavát a vashajón. Azt hittük, hogy a fóka harapásának a sebét gyógyítja. Azalatt a teendőit az Ábel végezte. Ő hordta fel a lámával a karámból a konyháravalót, s a forrásból a vizet.
A harmadik napon ijedt arccal rohant be a Capitanóhoz a Negrito.
– Baj van! Nagy baj van, Capitano. A Cava veszkődik!
Én éppen ott voltam a Capitano szobájában.
– No, mi baj? – kérdezé. – Fáj neki a fóka harapása?
– Hiszen ha csak az a baja volna! De egy csúnya daganat támadt neki a karján, aminek a csúcsából egy hosszú féreg lóg ki, ami teli van körös-körül szőrökkel.
– Huh! – kiálta fel a Capitano, talpra ugorva. – Ez nagy veszedelem! Mért nem jelentetted elébb! Hisz ez a furia infernalis. (Pokolbeli fúria.)
– Azt hiszem, hogy pokolbeli, mert úgy ordít miatta, hogy megszakad.
– Elgondolom; hisz ez a morotvák réme, a „branih!”, a „gujánai féreg”. Akit ez meglep, az a pokolnak van eljegyezve. Siessünk tőle megszabadítani! Szegény leány! Fuss le a kertbe, vagdalj le apró vesszőket, s hozd ide gyorsan. Lódulj!
Amíg a pápua a parancsot végrehajtotta, a Capitano megmutatta nekem a tudományos könyveiből, hogy mi az a furia infernalis. Egy hosszú, két-háromméternyi féreg, a morotvák lakója, mely olyan vékony, mint a cérnaszál, de köröskörül tele van nőve vékony szőrökkel, amik olyanok, mint a csalán tövise, ezeknek a segélyével repülni tud, csigaszerű tekergéssel, sebesen, s ahol mezítelen emberi testrészt talál, azt meglepi, belefúrja a fejét, s utána vonja az egész hosszú fonáltestét, s a bőr alatt összetekergőzik. Minden egyes szőrszálának szúrása a kínok kínja. Aki azt végigszenvedi, belehal, a dühöngésig fokozott fájdalommal. Poussielgue és Bomare tanúskodnak e szörnyeteg létezéséről úti leírásaikban.
A Capitano egy rokkáról való orsót hozott elő, vászonpólyákkal, amíg az Ábel előkerült. Akkor én a hozott vesszőkből meg az orsóból egy tekerőgépet csináltam forgantyúval, megértve annak a rendeltetését. Ez arra fog szolgálni, hogy a pokolbeli férget lassankint kivontassuk a támasztott daganatból.
Rögtön siettünk le a karámhoz.
Messziről hallatszott már a Cava fájdalomordítása a kunyhóból.
Futva siettünk oda.
A kunyhó ajtaja nyitva volt.
Ott feküdt a Cava a pokróccal terített hárságyon.
Nem volt a testén semmi takaró. Egész mezítelen volt.
A nyoszolyája szélén ült a vöröshajú.
Kezében tartá a leány karját s két ujjával fogta a féreg derekát, visszatartva, nehogy mélyebben behúzódhassék a bőr alá. Egy nagy sötétveres daganat látszott a felsőkaron, közepén tátongó szájjal, amit a sűrű tövisek tágítottak.
A nyomorult leány hánykolódott fektében és kiabált:
– Isten! Isten! – Szabadíts meg az ördögtől!
(Most már megtudta, hogy mi hát az az ördög.)
A Capitano odament hozzá, s megfogta a kezét.
– No, no leányom! – mondta neki. – Ne légy kétségbeesve. Megszabadítunk a kínzó férgedtől. Csak légy csendesen.
– Megtérek Istenhez! Nem leszek rossz többet soha.
– No, hát engedd, hogy segítsünk rajtad. Hagyd a karodat felkötni.
Azzal a karját a nyakába felkötötte a pólyával, s a felsőkarjához odaerősítette a tekerő korongot, s arra a sebből kilógó fúriát felcsavarta, amíg az megfeszült. Vigyázni kellett, hogy a cérnavékony féreg bele ne szakadjon. Az a halál.
Mikor már a fonálféreg teste meg volt feszülve, mint a húr, a Capitano egyet próbált a korong forgantyújával rajta csavarni, amire a leány rikácsolva sikoltott fel, az arca eltorzult a kíntól, az egész teste rángatózott, pokoli fájdalmai lehettek.
– Én is próbáltam a pokolférget puszta kézzel kihúzni a daganatból – mondá a Ruffo –, de attól majd megőrül a leány. Mert a féreg olyankor megkapaszkodik a fejével. Csúnya állat az. Van neki a fején szarva, mint a szarvasbogárnak, ollója, mint a skorpiónak, szipolya, mint a zanzárónak, szúr, harap és karmol.
– Te ismered ezt a szörnyeteget?
– Óh, nagyon jól. Ott lakik ez a morotvában. Gyakran találkoztam vele, mikor a tőzeget vágom, ott surrog a levegőben, tekeregve, mint egy szőrös kígyó.
– S tégedet nem bánt?
– A fehérbőrűt nem lepi meg. Tudja, hogy az, ha elalszik is, a féreg csípésére rögtön fölébred, s idején megöli, de a negrito mélyen alszik, vastag a bőre, s mire fölébred, akkorra már a fúria a bőre alá fúrta magát, s nem tudja magát többé megszabadítani tőle. Aztán egyéb oltalmam is van ellene. A tőzegvágáshoz rendesen viszek ki magammal egy jó nagy darab sajtot. Mikor falatozáshoz akarok kezdeni, gyakran találok ilyen férget a sajtba mélyen belefurakodva. A férget megölöm, a sajtot eldobom.
A Capitano diadalmasan kiálta fel: „heuréka!”
– Megtaláltuk a módját. Nem akartam hinni Bomarénak, aki azt meséli a furia infernalis-ról, hogy azt sajttal lehet a veszedelmes tályogból kiszabadítani. A fúria ínyenc, ez még jobban ízlik neki, mint az embervér. Ezt megkísértjük.*
Larousse VIII. kötet 884. lapon: „Fúria” Bomare szerint. Linné szerint „Helminth”.
A Ruffo hozott érett túrót, abból tapaszt gomolygatott, s azt ráragasztotta a daganatra. Lestük az eredményét. Meglepő volt az. Néhány perc múlva az orsóra felfeszített fonálféreg húrja kezdett lelankadni; lassankint elernyedt, azt fel lehetett csavarni a korongra, anélkül, hogy a szenvedő leány felsikoltott volna.
– A fúria húzódik vissza magától – suttogá a kapitány.
Mindnyájan suttogva beszéltünk, hogy a pokolbeliek meg ne hallják.
Egyéb jelensége is volt a gyógymódszer sikeres voltának. A Cava nem jajgatott többé, nem rugdalózott, arcáról elmúlt a lázas veresség. A pokolbeli fúria nem marta belül többé.
A leány egyszer csak elaludt. Napokon, éjeken át nem hunyta le a szemeit az őrjítő fájdalomtól: most csendesen elszenderült.
– Kedves Capitanóm, belőled valóságos apostol válik – mondám én. – Te nemcsak keresztelsz, térítsz, hanem ördögöt is űzesz már.
– Most csak fel kell osztanunk a gyógykezelés munkáját. Ez soká eltarthat. Egyikünknek állandóan itt kell a szenvedő mellett maradni, hogy a felkötött karját a kezében tartsa. Mert ha az álmában vagy fájdalmában a karjával egy feszítő mozdulatot talál csinálni az orsóra felcsavart fonálteste a fúriának kettészakad, a feje bennmarad a sebben, s akkor abból oly kínzó daganat támad, mely megöli az embert. Egyikünknek itt kell mellette őrködni. Kétóránkint felváltjuk egymást. A forgantyún csak akkor szabad egyet csavarni, ha a fonál lelankad, s csak addig, amíg meg nem feszül.
Engem felküldött a Capitano a hajóhoz, hogy tudassam a hölgyekkel a Cava nagy baját.
Azok természetesen rögtön abbanhagytak minden asszonyi munkát, amint a veszélyes bajt elmondtam előttük, és siettek velem vissza a karámhoz. A Donna hozott magával valami gyógyító olajat is, amit mérges féregmarások ellen szokott használni. Minden meg lett bocsátva a Cavának. A szenvedés nagy engesztelő.
Csak a Padrone fenekedett még rá.
– Mondtam az istentelennek, hogy ne komázzon az ördöggel! Most már megfogta! Ha felvette volna a keresztelői inget, nem fúrta volna a bőre alá magát a pokolbeli fúria. Ha ellentmondott volna az ördögnek, nem választotta volna magának.
Hanem azért mégis megígérte, hogy le fog hozzá látogatni; csak a pipáját szívja ki, mert a féregmarás ellen semmi sem olyan hathatós szer, mint a nikotin, ami a pipa aljában marad.
A Juan sietett Ghekkó-gyíkot keresni; mert ennek az epéje használ még a kígyóharapás ellen is.
Mindenki összesereglett a Cava kunyhójában. A Donna, a Manola, a két leány körülvette a szenvedő fekhelyét. A női jószív megnyilatkozott. Mindenki iparkodott segíteni.
A szenvedő leány mély álomba volt merülve. Felkötött karját a Ruffo tartá a kezében. Az orsó folytonos működésben volt. Az egyre lazuló fonálféreg testét a koronggal csavargatni kellett. Egy elsietett fordítás halált okozhat.
De a tartós alvás azt bizonyítá, hogy a pokolbeli fúria önkéntes visszavonulása a fúrt sebből előrehalad. Ruffo jól eltalálta a gyógymódot. A sajttapasz kicsalta a szörnyeteget.
Egyszer csak a Cava egész testében nagyot rázkódott. A pokolfúria feje előbukkant a daganat sebszájából. Kicsúszott magától, tekergetés nélkül.
Fertelmes alak volt. Éppen olyan, amilyennek a vereshajú elmondta. Valamennyi ártó féreg fegyvere egyesítve volt a fekete fejében; hozzá két ragyogó, fekete szem. Az ördög tökéletes eszményképe.
A Cava meg volt szabadítva. S ezt bizony a Ruffónak köszönheté. Ő találta ki a pokolféregnek a kicsalását az érett sajttal. Teljesen sikerült.
A megszabadulás után az indusleány hagymázos vonaglásokba esett: érthetetlen szavakat kiabált, s felszabadult karjaival hadonászott a levegőben. Hidegvizes borítékkal kellett lecsillapítani.
A Donna gyógyerejű olajat csepegtetett a nyílt sebbe, amitől annak a méregtüze csodamódon elenyészett. A Cava újból mély álomba merült. Mária plantagoleveleket tapasztott a daganatjára, a Manola hólyaghúzó mustárt kent a körületére. A női szív nem tagadja meg magát. Az álomba merült beteget betakargatták szépen meleg szőnyegekkel.
A férfiakat mind kiküldték a kunyhóból. Itt most csak női ápolásra van szükség.
Óh, mi mennyei áldás az asszonyi részvét a nagy fájdalomban!
Mikor a világot megteremtették (mert én a szamojédek hitét fogadom el: ketten teremtették, az Isten és az ördög), az ördög teremtette a poklot, az Isten az asszonyi szívet. Ki mondhatja el magáról, hogy nem ismeri mind a kettőt? Az ördög gondolta ki a gyűlöletet, a bosszúállást, kínszenvedést; az Isten a szeretetet, az engesztelést, a meggyógyulást. Az ördögnek is van fia: az a halál! Az Isten fia a feltámadás. Az ördög lelke az elkárhozás. Az Isten szent lelke az idvezülés.
Ezek a nők elfelejtették azt, hogy ez a szenvedő leány őket szidalmazta, kigúnyolta, legszentebb áhítatukban megzavarta; csak azt látták, hogy szenved és hogy leány. Nem gondoltak arra, hogy ez egy pogány, istentagadó, ördögkoronázó; csak arra, hogy fájdalmai megszánásra méltók.
Hosszú ideig ott őrködtek fölötte, amíg az mély álomba volt merülve. A Manola teát főzött, s azt szürcsöltette a szájába. Végre fölébredt.
Felnyitotta a szemeit. Elbámult, körülnézett.
– Hol vagyok? – kérdezé. – Az égben voltam. Eresszetek vissza. Az Istenhez akarok!
Mi is meghallottuk a szavát, kik a kunyhó előtt álltunk.
A Capitano belépett az ajtón, én a nyomában, utánam a Ruffo.
– Ott van! Ott van! – lihegé a Cava. – Az ott, a hosszú szürke szakállal! Ő az atya, aki megszabadít. Aki megtisztít, az meggyógyít. Az ott a fia. (A Ruffóra mutatott.) Szegeket vernek a sebébe, s azok nekem fájnak, nem őneki. El akarják vinni a pokolba, de én nem engedem: magam megyek helyette a pokolba. Jaj, de fáj mindenem! Jaj, de rossz a halál! Az Isten fia nem enged meghalni. Kihoz a pokolból. Énekelnek az angyalok. Nem fáj semmi. Újra élek. Látom a boldogságos szűz Máriát. Eresszetek hozzá, hadd öleljem meg!
S a legmagasabb extázisban terjeszté ki a karjait a Donna felé, ki áldva nyújtá fejére a kezét. Azt megragadta, összecsókolta.
Azután a két leányhoz fordult.
– Angyalok, énekeljetek, olyan szépen, mint az elébb odafenn az égben.
Jó szívük volt. Mit tehettek? Rázendíték csengő hangon a „Stabat Mater Dolorosa” zsolozsmáját.
– Adjátok rám az ingemet – rebegé a beteg leány.
A Manola sietett azt rá feladni. Egészen más alak lett, még az arca is más.
– Egyebet is adjatok rám. A keresztvizet, amitől jó leszek; ami lemossa rólam a Cava nevet. Adjatok egy jó nevet, amiről rám szóljanak, ha megint odakerülök, ahol az a fényes asszony ragyog, aki a kígyónak a fejére tapos.
(Láthatta azt a szentképet a Donna szobájában.)
A Capitano azt mondta a Ruffónak: „Hozd le a medencét és a keresztelőkelyhet a hajóból!”
– Már lehoztam! – mondá a Ruffo.
(Előre sejtette ez a fiú, hogy így fog ez következni.) Készen volt a tiszta víz is a szertartáshoz. Mindent előre elkészített a Ruffo.
A Cava fölkelt a fekhelyéről. Két kezével széthárította a fején csigákba göndörült haját, odatérdepelt a Donna lábaihoz. Átölelte a térdeit.
– Nézd! – mondá neki a Ruffo, eléje mutatva a daganatból kihúzott fúria-férget. – Itt van a pokolféreg, aki úgy megkínzott. Itt van, nem bánthat többet. A Donna fogja eltaposni.
A Cava könyörgésre kulcsolta össze a kezeit, úgy rimánkodott a Donnához.
– Óh, te szent asszony! Ne taposd el a kígyót! Hisz ő vezetett fel engem a mennyországba, ő vette el az én rosszaságomat. Hagyd élve. Én áldom az ő marását.
Én meg voltam rendülve. Mi hát a keresztény vallás, ha nem ez az?
– Jól mondja a leány – szólt a Capitano. – Ezt a csodaférget eltesszük emlékül. Bezárjuk egy sajtos-bödönbe, ahol tovább tengődhetik.
A Donna ráöntötte a keresztelővizet a térdeplő indusleány fejére.
– Ellene mondasz-e az ördög incselkedéseinek?
– Bizony ellene mondok.
– Keresztellek én tégedet Azmának, az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében.
Mikor a térdeiről felállt, már akkor Azma volt.
A Ruffo segített neki fölemelkedni.
Az Azma átölelte a fejét a sebesült karjával, és megcsókolta az orcáját. Kinek tartotta őt most?
A nők sorba csókolták a megtérített hívet. Óh, mily nagy volt az örömük fölötte.
Az új Azma nem volt visszatartható, hogy folyvást ne csókolja a Ruffo kezeit. Hiszen igaza volt. Ő szabadította meg a halálra kínzó szörnyetegétől azzal a sajtból gyúrt tapasszal.
De miért nézte egyre a Ruffo tenyerét? A keresztülvert szegeknek a sebhelyeit kereste talán rajtuk?
Akiket most élő alakban maga előtt látott, azok talán az álomlátásban megimádott alakok voltak? Az a rengő, ősz szakállú férfi az Atya, az a sima képű ifjú a Fiú, az a szelíd arcú nő a Boldogságos Anya.
Ha ez ezerkilencszáz év előtt így történik a palesztinai pusztában!
A leány, aki nem halt meg, csak alszik.
Az ördög, ki elhagyja a kínzott emberi testet.
Az istentagadó, aki megtér az üdvösség hitéhez.
Akkor ez mind csodaszámba volna följegyezve a szent könyvekbe.
Így pedig csak egy tengerésztiszt realisztikus följegyzéseiben szolgálhat regényfejezet tárgyául egy profánus írónak, aki ezt a csodát elhihetővé igyekszik lerajzolni.
Íme, itt van a bűnbánó Magdolna!
…Pedig még nem volt bűne, amit megbánjon.
