Tertullián és Szent Ágoston
Tertullián és Szent Ágoston
Keserű érzés fogott el, mikor az üres tengersíkságot láttam magam előtt. Engemet itt hagytak. A hajótulajdonosom, a kapitányom ellökött magától, a szegődött hivatalnokát, aki parancsszóra jöttem ide, ez ismeretlen szigetre, ivóvizet, élelmiszert beszerezni; küldetésemet becsületesen végrehajtottam: beszolgáltattam a szükségeseket ingyen, nemes adakozó bőkezűségéből. Tisztességes hajósok a továbbkelésüket tudatni szokták egy ágyúlövéssel, hogy ha valaki távol van, visszatérhessen, de rendes ember azonkívül meg szokta köszönni, ha becses ajándékot kap. És ezek elszöknek az éj sötétjében, híradás nélkül. Miért? Itt hagynak engem. Miért? Azért, hogy egy istenes szándékot akartam teljesíteni? A keresztény vallásba akartam felavattatni távol puszta szigeten szülötteket. Jót akartam tenni: ezért büntetnek meg.
Az elmúlt este mily örömmel beszéltek a gyermekek a rájuk váró dicső ünnepélyről; megértették, hogy őbelőlük új emberek lesznek: a Jézus követői, akiről a Donna annyi lélekemelőt olvasott az evangéliumból előttük, még a sárgabőrű Negrito is fel volt tüzelve.
Kiválasztották a neveket, amiket holnap a keresztvíz alatt kapni fognak. A Cara Mária nevet fog kapni, a Kadét lesz Juan, a Mestiza lesz Dorothea, a Ruffo lesz Pedrillo. A vad indián neve lesz Ábel, s a Caváé Azma, majd ha az is megtér Istenhez.
A nagy termet már feldíszítették pálmalevelekkel, az asztalra felrakták a szent szertartáshoz Istentől adott edényeket; a keresztelőmedencét (tridacna gigas), a keresztelőkelyhet (nautilus pompilius), az olajtartót (turbo olearius). Ezeket mind a tenger adta a sziget lakóinak. Mindenki kapott egy újdonat fehér inget e szertartáshoz. Olyan örömük volt benne.
Elkeseredve mentem a kapitány kabinjába. Mikor beléptem hozzá, gunyoros mosollyal fogadott.
– Nos pajtás, hát mi hírt hozasz?
– A hajó eltűnt.
– Tudom jól. Az éjjel hallottam a gőzkürtő süvöltését, s aztán a propeller-csavarlapát kelepelését. Tudtam, hogy a mi barátaink szöknek.
– Ez infámia.
– Nem az. Természetes észjárás. Én azt előre láttam, hogy így fog következni. A kormányostok begyébe szedte, amit itt tapasztalt, s mikor a hajóra érkezett, elmondott mindent a hajótulajdonosnak és a szerzetesnek. Azok megrémültek. Nemcsak a keresztény hitágazatoktól, de még inkább attól, hogy itt, e szigeten nincsen pénz. Pedig abban tévednek. Van az én birtokomban pénz elég. Ide tekints!
Azzal felnyitotta a Wertheim-szekrény ajtaját, s megmutatta nekem az üvegdobozokban felhalmozott aranyakat. Százezrek lehettek.
– Van az én birtokomban ebből az elátkozott ércből annyi, amennyi elég volna egész sereg férfit, nőt kárhozatra vinni a nagyvilágban. De én nem engedem, hogy ez a bálvány napvilágra jöjjön, fogva tartom az ördögöt. Ne legyen aggodalmad az elszökött hajód miatt. Majd a visszatérő útjában, amikor körülkerülte Amerikát, ismét horgonyt fog vetni ezen a helyen: – nem egyedül teérted, hanem a toklyókért és a süldőkért, amiket e szigetről kapnia kell.
Erre bennem is fölébredt a férfiúi dac.
– Bánom is én, ha nem térnek is értem vissza, s ha holtig itt rekedek is. Lesz egy kapással több a szigeten, aki a két tenyerével megkeresi a kenyerét. Segítek veletek szakmában hantot törni, kertészkedni. Én szeretem, hogy itt maradtam. Fogadj fel napszámosodnak.
A Capitano odajött hozzám, megszorította a kezemet.
– Szeretem, hogy így beszélsz. Dehogy mégy kapálni az én szolgálatomban. Most a szüret ideje következik. Az csupa gyönyörűség. A pálmák, diók, kenyérfák ontják a termést; nekünk csak össze kell gyűjtenünk, a gyapot leszedése is következik, a yamszgumók felszedése; az idén lesz a legelső borszüretünk, víg napokat fogunk élni. Ez nem munka, de mulatság. S aztán mikor bekövetkezik az esős évszak, akkor összeszorulunk mind a hajómban, s itt egy olyan embernek, aki tizenkét év történetét hordja magával, amiről nekem semmi tudomásom nincsen, egyéb hasznát is tudom én venni, mint kukoricát, búzát őröltetni vele. Sőt egy ilyen fickó, mint te vagy, akinek elvei, világnézete, hite, etikája az enyémmel merőben ellenkezik; s aki velem vitába keveredni merészel, rám nézve valóságos kincs lesz. A Padronéval nem disputálhatok, mert az mindenben azt fogadja el, amit én mondok, s ha a feleségemmel vitatkozom, akkor meg én fogadom el azt, amit ő állít.
– Csak azt sajnálom nagyon, hogy már most a szent szertartás, aminek a gyermekek és az anyáik úgy örültek, elmarad.
– Micsoda? A keresztelés? Dehogy marad el. Nem ismered Tertulliánt?
– Nem én.
– Hát szent Ágostont?
– Azt sem.
– Hallatlan! Végezted a fiumei akadémiát, s nem ismered Tertulliánt és szent Ágostont.
– Bíz azok a vízhez nem sokat értettek.
– Dehogy nem: a keresztvízhez. Nyisd fel a hátad mögött azt a szőnyegajtót.
Felnyitottam. Egy tele könyvtárt találtam ottan. Szokatlan felszerelés egy hajón. Ott volt Larousse gyűjteményének huszonkét kötete, Éduard Charton Le Tour du Monde-jának harmincegy kötete és több ismeretterjesztő, technikai, gyógyászati munka francia, angol és olasz szöveggel.
Ebből megtudtam azt, hogy az, aki ezzel a hajóval útnak indult, elkészült arra, hogy egyszer valamikor (talán azonnal), olyan helyzetbe jut, ahol a világot csak az enciklopédikus nagy gyűjtemények útján fogja ismerhetni, maga veszi át az orvos és gazdász szerepét; és azt is megtudtam, hogy ez a száműzöttje a nagyvilágnak kiterjedt ismeretekkel bír, a mívelt nemzetek nyelveit érti: spanyolul beszél, franciául, angolul, olaszul olvas, csak német könyvet nem láttam a szekrényében.
– Keresd ki Larousseból a B betűt!
Rátaláltam.
– Most nyiss rá a „Baptême” rovatra!
Azt is felkerestem.
– Mit mond Tertullián a keresztségről?
Abban a cikkben olvasható, hogy Tertullián szerint, az Üdvezítő meghagyása alapján, nemcsak a püspökök és diakónok vannak megbízva a kereszteléssel, hanem ahol nincs se püspök, se egyéb pap, minden keresztény embernek Istentől adott joga van keresztelni, ha nincs is papnak felszentelve. Sőt az egyházi bölcsek azt is megállapították, hogy a keresztelés szentségét még a nők is oszthatják, hivatkozva Thekla anyára, akinek a hatalmat maga szent Pál apostol adományozta.
Efölött támadt azután szent Ágoston és Tertullián között heves vita. Szent Ágoston azt allegálta, hogy megkeresztelni a kisdedeket kell, Tertullián pedig azon a véleményen volt, hogy a keresztelés a felnőtt embereken végrehajtandó, mert az a bűnük megtisztítása, s a kisdedeknek még nincsenek bűneik.
Nekünk kedvezett Tertullián. Ő javasolja a felnőttek baptémáját.
A Capitano diadalmasan vette kezébe a nagy fóliánst, s bevitte azt a neje szobájába. S rövid percek múlva együtt jöttek ki a nagyterembe.
– Mégis keresztelni fogunk – rebegé a Donna, hozzám fordulva. – Férjem kereszteli meg a fiúkat, én a leányokat.
Hozott magával két fehér, csipkékkel díszített indusiumot, amit a szertartásnál fel fognak ölteni.
Mindenünnen összegyűltek a sziget lakosai a hajó nagytermébe, még a Cava is. Nagy volt az örömük, mikor a Capitano felolvasta előttük a szent férfiak határozatát spanyolul, hogy íme, papi személy távollétében ő és a felesége fogják a felavatandókat megkeresztelni.
Erre még a Cava is engedékeny lett. Ha a Donna keresztel, az bizonyosan jó szándékkal van. De egyelőre még visszautasította az ing fölvételét. Büszke volt a meztelenségére.
Azonban újabb nehézség adta magát elő.
A keresztséghez keresztapa is kell. Ki vállalja ezt el?
Itt lett volna a Padrone. Ennek már a neve is úgy hajlik a keresztapasághoz (Patrinus).
Kimentette magát. Ő hat neofita közül kettőnek édesapja, aztán meg (még többet is akart mondani; de a Manola ráförmedt: „Elhallgatsz?”).
Igenis: azt akarta mentségül felhozni, hogy ő a Manolával nincs oltár előtt összekötve, s ennélfogva nem lehet keresztapa, a kánonok szerint.
A Capitano ekkor hozzám fordult.
Én védekeztem.
– Még nem vagyok nagykorú.
A Capitano feltette a sipkáját a fejére.
– Én, e szigetvilág fejedelme, megteszlek téged nagykorúvá.
Ezt valóban megtehette.
Azonban egyéb okom is volt a húzódozásra.
Én most ennek a szigetnek a lakójává lettem. Ki tudja, visszatérhetek-e valaha az emberlakta nagyvilágba. Hátha itt kell megtelepednem. A kánonok szerint impedimentum dirimens (házassági akadály) áll fenn a keresztapa és keresztleánya között.
Hát hiszen azt megtehette a Capitano, hogy magamagát kinevezte szuverén uralkodónak a Gejzír szigetén, aki nagykorúságot mondhat ki; de már szent Péter helytartójának csak nem nevezheti ki magát, aki dispenzációkat osztogat.
E szorongattatásomban segítségemre jött Tertullián. Szerinte a keresztség malasztjában csak felnőtteket lehet részesíteni. Azoknak pedig nincs szükségük keresztapára. A keresztapa csak szent Ágoston metódusa mellett szükséges azért, hogy a csecsemő helyett megfeleljen erre a kérdésére a baptizátornak: „contradicisne diabolo, et eius insidiis?”* Ezt az újszülött meg nem érti. Még talán az anyanyelvén sem érti meg. Azért van szüksége a sponsorra, a keresztapára; de a felnőtt úrfiak, suhancok, kisasszonyok és pesztonkák már értenek a szóból, s maguk eszétől adhatnak a kérdésre választ.
„ellentmondasz-e az ördögnek és az ő cselvetéseinek?”
Ezt így elmondtam a Capitanónak, aki meggyőződött felfogásom helyessége felől. Tehát keresztapa nélkül, közvetlen megszólítással megy végbe a keresztelés: Tertullián szerint.
Ellenben anyakönyvre szükség lesz, amibe a megkereszteltek nevei beírassanak. Ez is találtatott a Capitano könyvtárában: egy illusztrált biblia, Doré remek rajzaival. Annak a kezdőlapja alkalmatos lesz matrikulának. Nálunk odahaza is a biblia kezdőlapjára szokták beírni a családapák gyermekeik születésének dátumát.
A kettős család minden tagja felgyülekezett a terembe, még a pápuák is. Valamennyi fehér lebernyegbe volt öltözve. Csak a Cava nem vette fel az ünnepi köntöst. Ő megmaradt vadleánynak. Ő hozta fel a kereszteléshez való friss vizet egy vederben.
Mind a négy gyermek hozott magával egy cserepet, amibe egy citromfa volt elültetve. Ez lesz az emléke a mai ünnepélynek, ahány citromfa, annyi fogja viselni a választott nevet.
Feledhetetlen marad előttem ez a jelenet.
A Capitano és felesége ünnepi hímzett köntöseikben; patriárkai alakok; a gyermekek mintaképei az ős ártatlanságnak.
Legelébb a család angyali tüneménye, Cara, járult a keresztelőmedencéhez, az óriási tridacnához, az ő fejére a Donna öntötte a csigahéj-kehelyből a keresztvizet, megajándékozva őt a Mária névvel.
Csak úgy suttogva váltották a szertartási mondatokat; azután következett a Padrone leánya.
Akkor előállt a Capitano. Olyan volt az arca, az egész megjelenése, mint egy valóságos apostolé. A fiúk már hangosabban nyilatkoztak. A „contradico”-t érthetően hangoztatták.
A szívem örvendett. Ennek én voltam a kezdeményezője. Én juttattam eszébe a családapának, hogy az üdvösség útja az új emberek előtt megnyitandó.
A szertartás után a felavatottak neveit beírták a biblia kezdőlapjára.
Oly egyszerű volt ez ünnepély, de oly lélekemelő.
De még hátra voltak a pápuák.
A Negrito is odajárult a keresztelőmedencéhez. Csak úgy reszketett a fehér ingében.
Ennek már érthető szigetlakói nyelven tette fel a kérdést a baptizátor.
– Ellentmondasz-e az ördögnek s az ő incselkedéseinek?
Csak úgy vacogott a foga a válaszadás közben.
– Ellentmondok.
Hangos kacaj rontotta meg az ünnepi hangulatot.
A Cava röhögött fel hangosan:
– Te nyámnyila mersz ellentmondani az ördögnek? Szarva van, úgy felöklel, hogy a pokolba repülsz!
A Capitano kenetteljes hangon kiálta rá:
– Mulier taceat in ecclesia! (A némber hallgasson a gyülekezetben.) Amiből a Cava csak a parancsoló kézmozdulatot értette meg.
Azután a Donna szólt hozzá, meghívó intéssel mutatva az indusleánynak, hogy rajta a sor a keresztelési szertartásra, s érthető nyelven kérdezé tőle:
– Ellentmondasz-e az ördögnek?
A Cava a fejéhez csapott mind a két kezével:
– Dehogy mondok ellent! Nem bánt az engem, én sem bántom őtet. Szeretném már látni egyszer, akitől ti mind úgy féltek, s amíg ti azt énekelitek: „jövel Szentlélek!”, én azt énekelem: „jövel dicsőséges ördög!”
Már ez csakugyan rettenetes blaszfémia volt.
A Manola odaugrott a Cavához, s hatalmas tenyerével befogta káromló száját, a Padrone is fel volt ellene lázadva; ketten egyesült erővel betuszkolták a mellékszobába. Ez nem való a hívek közé.
A bennmaradottak aztán rázendítették a „Veni sancte Spiritus”-t. Én is velük énekeltem.
Ezzel a lélekemelő ünnepély be lett fejezve.
A felavatottak megcsókolták egymást és a baptizálók kezeit, akik homlokaikat olajjal bekenték.
Ha festő lettem volna, ezt a képet megörökítém vala.
De egyszerre mindent elrontott az az ördöggel cimborázó indusleány.
A legünnepélyesebb pillanatban betört a mellékszobából, s hozta magával a két fülénél fogva az oroszlánfóka-fiút.
– No hát a Bebét nem keresztelitek meg?
A fókát!
Hallatlan istentelenség!
De megkapta nyomban a megérdemelt jutalmát érte.
A Bebé unta, hogy őt fülénél fogva vonszolják a keresztelőmedencéhez, s védelmi ösztönében jól beleharapott a Cava hüvelykujjába, hogy egyszerre kibuggyant belőle a vér.
– Úgy kell neked! – kiálta a Manola. – Megkaptad az ördögöt! Majd megkapod még máskor is, te pogány!
A Donna irgalmasabb szívű volt: amint a vért folyni látta a Cava kezéből, nem tétovázott, hogy mit tegyen, megkapta a leány kezét, s beledugta a vízzel megtelt keresztelőkagylóba, s abban tartotta, amíg a vérzés el nem állt, azután pedig bekötötte vászonpólyával.
A Cava jajgatott: a vademberek nagyon kényesek a kapott sebre, a fóka fogai hegyesek.
– Mármost eredj haza, s ne dolgozzál a kezeddel semmit, míg be nem gyógyul. Majd az Ábel (a Negrito neve) lehajtja a lámát, s végzi a dolgodat. Meg ne rúgd a Bebét, mert újra megharap.
Az Ábel magával vitte a sziszegő vadleányt.
Ez a pajkosság alaposan elrontotta az ájtatos ünnepélyt.
A keresztelőmedencébe öntött vizet egész pirosra festette a Cava hüvelykéből kibugyogott vér.
Mi történjék most a vér festette szenteltvízzel? Máriának (a most kereszteltnek) támadt egy jó gondolatja.
– Ezzel a vízzel öntözzük meg a mai nap emlékére ültetett citromfákat: ez áldást fog rájuk hozni.
S ezzel mind a négyen, ki-ki a maga citromcsemetéjét megöntözé a keresztelőmedence vizéből, egy csepp sem veszett ebből kárba.
Így végződött a keresztelő a vashajóban.
