A síró villám
A síró villám
A Capitanónak elmondtam a mocsárvilágban szerzett tapasztalataimat. Végighallgatta nyugodtan. S aztán ő kérdezte, hogy mi tervet gondoltam ki e bajon segíteni.
– Az attól függ, hogy mit felelsz az első kérdésemre. Mikor e vashajóval itt rekedtetek, lehetetlen, hogy lőpor ne lett volna a hajótokon. Azt nem használtátok el: a fiaitok nyíllal lövöldöznek.
– Igenis, volt lőporunk, most is megvan. Lőfegyverünk is volt: Mauzer-karabinok minden matróz számára. Dinamittöltényeink is voltak. De mindezekről a fiúknak tudomásuk nincsen. Én tartom magamat az Isten parancsolatjához: „ne ölj!” Átkozom azt a sátánt, aki a lőport föltalálta, s ezzel az egész emberiséget boldogtalanná tette. Ezermilliók nyomorának okozója a lőpor. Nem akarom, hogy a fiaink megismerkedjenek vele.
– Ami az emberölő fegyvert illeti, magam is osztom a nézetedet. Hadd legyen egy boldog sziget a világon, ahol az itt születtek nem ismerik azt a rettenetes kötelességet, amit a kerek világ minden nemzete magára vállalt: megtanulni az emberölés mesterségét. De a lőpornak áldásai is vannak. Mi azt sziklarepesztésre használhatjuk. Robbanóerejével megszabadíthatjuk a szigetünket a mocsárok minden plágáitól, a dögletes levegőtől.
– És aztán mit nyerünk vele, ha a mocsarat lecsapoltuk? Egy elátkozott bozótot, ami rosszabb a morotvánál.
– Azt felgyújtjuk, s lesz belőle termőföld.
– S vele együtt felgyújtjuk a tőzegtelepünket, ami a tüzelőnket szolgáltatja! Nem! A lőporomat nem adom oda sziklarepesztésre.
– Pedig jól tennéd, ha innen eltávolítanád a hajódról. Gondold meg, hogy a hajód vasból van, itt rekedve a hegytetőn. Az esőszak rendesen nagy mennykőhullásos zivatarral kezdődik; ha egyszer a villám belecsap a hajódba, melynek minden alkatrésze vas, rátalál a lőporos hordóira, s szétrobbantja egész otthonodat.
– Nem félek én attól. Tizenhárom éven át nézem innen a villámló zivatart. Sohasem csapott a villám a hajómba. Talál a vasnál még erősebb villanyvezetőt, a vizet. Itt van a gejzír közép vízoszlopa, az fog fel minden mennykövet. Aztán még a legvégső lehetőségre is van nálunk előre gondoskodva; ha mégis ide találna az istennyila tévedni. Gyere oda velem, és lásd meg. Fenyegető zivatar közeledtére egy menedékbe húzódunk meg valamennyien.
A menedék a hajó mély raktárában volt, melyben a vásárra felhalmozott európai ásványvizek voltak palackokban elhelyezve. Azok évek óta ott hevertek: ritkán volt valakinek reájuk szüksége. Egészen takarták a falakat, boltozatot is képeztek; az elhasznált palackok üvegtalpaival pedig a padlat volt kitéglázva. Ez a terem körös-körül üveggel volt burkolva. Ide a villám be nem hatolhat. Ez üvegek közé voltak eldugva öblös palackokban a lőpor és dinamit.
Ezt nekem a Capitano mind megmutogatta. A hajó nincs biztosítva a villámcsapás ellen: de az nem érheti se az embereket, se a robbanóanyagokat. Még ugyan kipróbálva nem volt. A hajó selyemzászlóiba voltak beburkolva a karabinok és töltények. A selyem is villanymentő.
A Capitano hajthatatlan maradt: ő lőpordurranást a szigeten nem enged elhangzani. Ne tudjanak meg a gyermekek arról semmit, hogy a pokol megajándékozta a maga tüzével az emberiséget.
– A mocsár maradjon morotvának, a tőzeg tüzelőnek, a sziget-paradicsom fele eltartja gazdagon a rajta lakókat. Ha lesznek egykor új párok, majd építünk nekik otthont kőből, fából, vetünk vályogot, égetünk téglát, de sziklát nem repesztünk.
Sikertelen volt minden rábeszélésem.
– Volt nekem a lőportfüstből elég részem, hogy irtózzam tőle.
Ennyit elárult a múltjából a Capitano.
Én azonban nem nyugodtam bele a határozatába.
Amit az úr megellenzett, talán előresegítik a nők.
Felkerestem a Donnát meg a Máriát.
Elmeséltem nekik az egész bolyongásunkat a mocsárvilágban a Ruffóval. Nem sajnáltam a fantáziám hippogriffját megerőltetni. A kis ártatlan repülő gyíkocskákból csináltam tüzes sárkánykígyókat; a teknőcből krákot, a halászhéjából griffmadarat; a vámpírokat, lótuszokat átalakítottam sellőkké, akik a férfiakat a víz alá lehúzzák (a tengeri kígyóról éppenhogy megfeledkeztem).
Nagy gerjedelemmel hallgatták a szavaimat.
Mária egészen odatámaszkodott a székemre.
– S mondja ön, nem félt ön? – kérdezé remegve.
– Hiszen nekem kardom van! Egy sárkánytól én meg nem hátrálok.
– Hát a Ruffo? Az sem félt?
– Az meg éppen vitézül viselte magát.
S aztán elmondtam, hogy a vámpírokat hogy verte ki a kunyhójából, óriási tűzokádó-gombák elpukkantásával. Csodálkoztam nagyon, hogy nem hallották idefenn a hajón.
– Óh, az apa nem enged semmiféle pukkanószert elsütni. Pedig van neki elég az üvegraktárában, de azokra veres betűkkel van felírva, hogy tilos hozzányúlni. A fiúk annyit kivettek már a Padronéból, hogy az lőpor. Mármost szeretnék megtudni, hogy mi az a lőpor.
– Pedig arra nekünk nagy szükségünk volna – mondám én. És aztán leírtam nagy merészséggel azt a barlangot, mely a mocsár vizeit a sziklán keresztül nagy szűken levezeti a tenger felé, azokkal a csodaszörnyekkel, amik annak az odúit lakják; a medúzákkal, amik az érintésnél égetnek cafrangjaikkal, mint a darázscsípés, a százlábúakkal, amik a boltozatról ugrálnak le az emberre, a szalamanderekkel, s ezek mind világítanak a sziklarepedésekben, a víz mélyén, ott táncolnak együtt a lidércekkel a mohos mezőn; rémítik, rontják az embert, költik a pokolbeli fúriákat a kínzásunkra. Ha ezt a barlangot fel lehetne robbantani, ez a mocsárvíz leomlana minden szörnyetegével a tengerbe, megszabadulnának a sziget lakói kínzó rémeiktől: a szegény Ruffónak sem kellene velük küszködnie, mikor nap nap után a tőzeget vágja.
A Máriának könny gyűlt a szemébe, mikor a „szegény” Ruffót említettem előtte. Ezen a fényes könnycseppen át a szív világába lehetett látni.
– És ezt egyetlen olyan palackkal, amire veres betűkkel van írva, hogy tilos a hozzányúlás, el lehetne végezni. De hát a Capitano nem engedi.
Mikor eltávoztam, a Mária utánam jött.
Bizalmasan odasimult hozzám, s a fülembe súgdosott.
– Én majd el fogok hozni egy olyan palackot az üveges raktárból, s odaadom önnek.
Óh édes ártatlanság! Felajánlja magát, hogy lopni fog.
Hisz ennek a szigetnek a törvényeiből ki van törülve ez a parancsolat: „ne lopj”. Ahelyett ez van beiktatva: „adj annak, akinek nincs abból, amiből neked elég van, hogy az ne legyen kénytelen lopni.” Nohát itt az eset. Lopni kötelesség. Pokoltüzet lopni egy égi angyalnak.
– Tudja ön, hogy lesz ez? – suttogott tovább a tisztaság bálványa (ő már kezdő tolvaj, én kezdő orgazda). – Mikor az esős évszak elkezdődik, zivatarok köszöntenek be, sűrű villámlással, mennydörgéssel. Erre mindenkinek fel kell jönni a hajóra. Csak a negritók maradnak lenn a karámban. Mi pedig valamennyien összeszorulunk az üvegesraktárban. Az megvéd bennünket a villámcsapástól. Ott várjuk be a villamos felleg elvonulását. A raktár sötét. Csak egy felső ablakon át kap világot, aminek vastag üvegtáblája van. Én ebben a sötétben alkalmat találok azokból a zöld üvegpalackokból egyet a palástom alá eldugni. Senki sem veszi észre. Abban van a lőpor. Azt azután elhozom önnek. Ön a Ruffóval majd hasznát veszi. Még a zivataros idő alatt. Ha robbanás lesz a barlangban, azt fogjuk mondani, mennykőcsapás volt.
Az édes gyermek úgy mondta ezt el nekem, mintha valami gyermekcsínyről volna szó, amivel papát, mamát meg lehet tréfálni.
Az esős évszak nemsokára bekövetkezett.
Először sűrű köd ereszkedett alá, amit később elsepert a passzátszél. Az állatok érezték már az időváltozást. A juhok betakarodtak a karám hodályai alá, a sertések a makkos fák alá telepedtek. Mi is beszereztük a hajóra a szükséges élelmi- és tüzelőszert. A szél megszűntével távoli égzengés jelzé a zivatar közeledtét. A keleti láthatáron fényes felhők gomolyogtak, miknek belsejét folytonosan cikázó villámok tündököltették.
A keletről jövő felhőket rövid időn elsötétíté a nyugatról feltolakodó fellegkárpit, mely eltakarta a leáldozó napot. Arra körös-körül beállt az éji sötétség.
Úgy látszott, hogy mind a két fellegtábor itt adott egymásnak találkozót a kimagasló gejzírnél. Ezt akarják megostromolni. A hegytető vonzza őket keletről, nyugatról, a levegő csendes, alig van valami fuvallat.
A Capitano a vihar közeledtére leküldte a nőket a két fiúval együtt az üvegesraktárba, mi hárman ott maradtunk a kormányos üvegereszében, s néztük a csodálatos természeti tüneményt.
A keletről jövő felhők olyan magasan jártak, hogy a párkányaikat megaranyozta a lemenő nap, amit a nyugati felhő már előlünk eltakart. Így szokott támadni a ciklon: a forgatag, két ellenkező széláramlattal hajtott felhőtáborból. Az aztán a tündérek keringő-tánca! Lehet, hogy itt lesz a pokoltánc megindulása.
A felső felleg folyton csapkodott minden oldalra cikázó villámaival, mikor a gejzír fölé ért, nagy kedve telt benne, hogy a középső vízoszlop koronájába lesújtson, amitől az szétrobbant, maga körül villámszivárványt támasztva, ami a természet pompájának leglehetetlenebbje.
A nyugati felhő ellenben alant járt, a tengert, a földet seperte. Fekete volt, lapos, tömör, leviatán alakú. Ez nem aprózta fel a tüzeit; mikor egyszer-egyszer megnyílt a torka, tűzoszlopot okádott, aminek dörgésétől megrendült ég és föld.
Láthattuk, hogy közelít felénk egyenesen, és azt is, hogy nem emelkedik túl a gejzír vízbálványán, hogy azzal kezdjen harcot, hanem egyenesen a mi hajónkat fenyegeti.
– No, itt most katasztrófa lesz – mondá a Capitano –, menjünk le az üvegraktárba.
Mind a hárman lementünk.
A Mária ezalatt már odalenn végrehajtotta a nagy államcsínyt, a lőporellopást.
Odakinn az égiek harca bekövetkezett. A felhők egymásba omlottak. A jégeső verte a hajó vasoldalait, a szél süvöltött a kéményekben, gőzkürtőben.
Egyszer aztán egy agyatrázó csattanás hangzott fölöttünk, vakító fény lövellt az üvegablakon át, s a következő pillanatban mindaz, ami vas volt a hajón, a falak, az állványok tűzfényben ragyogtak, mintha most kerültek volna ki a kohóból. A rettenetes villanyoszlop lecsapott a hajó kéményébe, s onnan széthatalmasodott az egész vashajóra, be akart törni a mi menedékünkbe is, de itt útját állta az üvegekből rakott bástya körös-körül. És ekkor a villám elkezdett sírni. Ezt a rémes hangot nem vagyok képes szavakkal érthetővé tenni. Olyan volt az, mint egy megkorbácsolt sátán üvöltése, mintha démonok légiói jajgatnának körös-körül, fenn és alant, akiket csúffá tett az emberi ész. De még kérdés volt, hogy az izzóvá lett vasállványoktól nem pattan-e szét egy lőporral telt üveghenger.
Az a kísérteties zengés talán a villamosság hangja volt; de később fokozódott a tömérdek üvegpalack zizergésével, amik egymáshoz csiszolódtak, mintha ezernyi üveghúrokon játszana megannyi láthatatlan nyirettyű. Az embernek a szívén járt keresztül. Nem szeretném e túlvilági finálét még egyszer hallani.
Az izzó állványok tüzétől lobogni látszottak a vízzel telt palackok, vakító fény világította be az egész termet, melyben az élő alakok mint fehér szellemek tűntek elő. Semmi árnyék, csupa fény; a padozat is tündökölt gömbölyű üvegtalpaival s azok között az izzó vasrostéllyal.
Középen állt mozdulatlanul a család feje, eszményképe a pokoljáró hősöknek, hosszú, szürke szakállát simogatta baljával, tekintetét körüljáratta, jobbjával nejét tartá fenn, ki egy aszbeszt-vánkoson térdelt, imádkozott: „de szabadíts meg a gonosztól, ámen!”
A Manola leányát takargatta selyemkendőjével. A két fiú egymást tartá átölelve.
Én azt hittem, hogy az utolsó órám ütött.
A mennydörgés orgonája elnyomta a villamosság idegkínzó sírását. Még jólesett. Inkább a haragszavát halljuk a romboló angyalnak, mint a sírását.
És e pokoli rémjelenet alatt nyugodtan ült a helyén a kedves leány, palástja alá takargatva egy lőporos palackot.
Ha ő most megijed, s rémületében eldobja a palackot, az összetörik, a lőpor kihull az izzó rostélyra, s akkor mi valamennyien repülünk vashajóstól együtt – ki az égbe, ki a pokolba…
A leány megtartotta lélekjelenlétét. Az atyja arcát nézte. Örökkévalóságnak tetszettek a pillanatok, amíg e megpróbáltatás tartott. A villám közepében.
Lassanként elenyészett a túlvilági fény, az izzó vas elhalványult körös-körül, alig derengett a raktár nagy termében a felső boltozat.
A villámlás, égzengés egészen megszűnt, felváltotta azt a felhőszakadás zuhogása, a szelek tombolása.
A két ellenséges leviatán összetalálkozott.
Éppen itt a mi vulkán-szigetünkön adtak egymásnak kézfogót. Lett belőlük egy pár. A ciklon. A dél-amerikai égalj rémes nászutazó párja. Most már nem ütik egymást tűzkorbáccsal, most már csak csókolóznak.
Ott voltam a menyegzőjükön.
A Capitano látott mindent, megfigyelt mindent a villámfény vakító világításánál.
Mikor elsötétült az üveges-terem, odalépett a leányához. Vállára tette a kezét, s azt súgta a fülébe:
– A hátad mögött van egy fiók, abban vannak a gyújtózsinórok.
(Azok kellenek az ellopott lőporhoz.)
(Könnyű ott lopni, ahol a gazda maga a felszabadító.)
A forgatag megkezdte a maga munkáját.
Olyan volt az, mint a földindulás.
Jó szerencsénk volt, hogy a sziget nyugati oldalán kezdte el a démon-táncot, ahol a mocsárvidék terült, mert ha keletnek indul, kiirtja az egész pálmaerdőnket. Így csak a bozótunkat tépte ki tövestől, s a mocsárvizet víztölcsérben szívta fel az égbe, fel a felhők közé s aztán meglepte Valparaisót egy olyan békaesővel, aminőt ritkán jegyeznek fel krónikák. Kísérve moszkitó-záporral. Azokhoz mind a mi szigetünk szolgáltatta a becses anyagot.
Amint a villámlás, mennydörgés megszűnt, mi férfiak mind felsiettünk a födélzetre, hogy szemtanúi lehessünk annak a tüneménynek, aminőt még aki halandó szemmel meglátott, az azt senkinek élve el nem beszélte. Hogyan támad a ciklon? Mi a kormányos üvegkunyhója alól gyönyörködhettünk abban.
Éj volt, de a sötétségnek, az árnyéknak és a tajtékzó világosságnak annyi változata volt e képben, hogy egy hangulatos festő remekművet alkothatna belőle.
A gejzír vízoszlopait az iszonytató légnyomás lenyomta a vulkán kráterébe: azok megszűntek világítani. A víztölcsér festette a képet. Koromsötét volt minden. A vízforgatag, mint két egymásnak hegyével fordított gúla, uralta a tájat. Alul éppen oly terjedelmes, mint felül. Őrületes sebességgel forgott tengelye körül, tánca közben szoknyája szegélyével fákat csavarva ki töveikből, s magával ragadva, míg a felső tölcsére tajtéktól sugárzott. Derekáról hosszú foszlányos, szürke felhők szakadoztak el, s repkedtek körülötte, táncoló rémek alakjait öltve. A körülforgó tölcsér közepéből föl-fölütötte a fejét, repülő fürteivel. Derék szélmenyasszony volt; ki lesz a méltó vőlegénye, aki táncba viszi? Néha minket is el akart magával vinni. De nem bírt a hajónkkal. Ha a tengerben kapott volna, minket is felsodor az égbe; aztán csak dühöngve rohant szigetünkről a sík tenger felé. Sokáig láthattuk tündértáncát a sötét éjszakában.
Ezzel a zivatarral az esős évszak megkezdődött; de ez minket a Ruffóval nem tartóztatott vissza, hogy merész vállalatunk kiviteléhez lássunk. Eszközünk volt már hozzá: a lőpor.
Idejekorán gondoskodtunk róla, hogy csónakunkat a karám félszerébe biztos helyre vigyük, különben azt is elvitte volna a vízforgatag.
Ezúttal nem kellett azt a vállunkon cipelni, víz volt mindenütt, csáklyázhattunk benne; a karámtól a tőzegtelepig.
Ábel is velünk jött a maga fókabőrcsónakjával, s a szigonyát is magával hozta.
A nagy forgatag az egész mocsárvidéket teljesen átváltoztatta. Az a sűrű bozót, melyet mi Ruffóval bejártunk, eltűnt a föld színéről; gyökerestől kitépetett, azt magával ragadta a víztölcsér. Előttünk egy sík tó állt. A mocsár vizét felszívta a forgatag, de kitölté rögtön az újult erővel kitörő gejzír és a felhőszakadás. A Ruffo tőzegkunyhójától (azt nem bírta elsodorni a forgatag) oda lehetett látni a sziklagátig.
Ott úszkáltak a szikla fala mellett a nagyobb mocsárlakó állatok hullái, miket a forgatag a sziklához paskolt, vidrák, rókák, gödények, lángmadarak, még a nagy szárnyasok sem bírtak megmenekülni.
Ábel válogatott bennük: „Hitvány hús, nem érdemes hazacipelni.” Amit keresett, azt nem találta, azt a nagy ormányos teknöncöt, a matamátát; pedig az itt lakott: sokszor hallotta éjszaka a sivalkodását.
A vízlevezető barlang nyílására ráakadtunk, de annak a gádora csaknem a boltozatáig víz alá volt merülve.
– Itt most mi nem dolgozhatunk – mondám. – Be sem mehetünk a csónakunkkal, a víz lefolyása el van rekesztve.
– Megálljatok csak – mondá a Negrito –, tudom én már, hogy mi rekeszti el itt a vizet. Ide bújt be a matamáta. Majd elmegyek én érte, s kihozom orránál fogva.
Ruffo fáklyát gyújtott, s bevilágított a barlangba. Csakugyan úgy volt, ahogy a Negrito mondá.
Egy nagy idomtalan szörnyeteg feküdt rajta páncélos tetemével azon a szűk nyíláson, ami a vizet levezette, s elzárta a katlan melletti csatornát. Amint a tűzfény felriasztá, feltápászkodott fektéből, s nem várta be, hogy megtámadják, ő úszott ránk szembe, hatalmas négy mancsával paskolta a vizet, ormányát fenyegetve tekergette fel és alá, miközben fülhasító fütyülést hallatott.
– Gyere, gyere! – kiabált a Negrito, jobbjában harpunáját magasra emelve.
Egyedül kellett a szörnyeteggel megküzdenie.
A Negrito az ilyen tusában remek fickó volt.
A matamáta rohanva közelített feléje. Tökéletesebb csodaszörnyet az alkotó természet nem gondolhatott ki. Hatszegletű teknője hegyes pikkelyekkel rakva, amik a fején sárkánytaréjjá sorakoznak, szegletes fejéből két ökölnyi szem mered elő, amiknek szempilláik helyett szarvaik vannak, gömbölyű szájából éles fogsorok villognak, s befejezi a rémséget egy ormány, mely az elefántéhoz hasonlít. Fegyvere a vadállatnak: lábain medvemancsok, tépni képesek.
Megvallom, hogy engem nagy respektusra kényszerített ez a szörnyeteg. Én a magam tengerészkardjával nem mertem volna vele szembeszállni. A revolvergolyóim lepattogtak volna a páncéljáról.
És az a kis vézna termetű Negrito kiállt ellenében.
Beletaszította a szigonyát a szörnyeteg feltátott szájába merészen, mire az megragadta az ormányával a csónak elejét, s lerántotta azt nehéz testével a víz alá, ott aztán a négy lábával átszorította. Ábel is a víz alá került.
De a Negrito nem vesztette el a lélekjelenlétét. Gyakorlott búvár volt: hirtelen kirántotta tokjából hatalmas kését, s egy csapással levágta a teknönc ormányát. Azzal az tehetetlenné volt téve. Felbukott a víz színére, fekete vért lövellve levágott ormányából, ott azután husángokkal agyonvertük. Azután kivontattuk a partra. Derék zsákmány volt. A húsa jeles táplálék, a talpai ínyencfalat s a tojásai fejedelmi csemegék. S az volt neki tömérdek.
– No, ezért kapok a Cavától egy édes pofont – mondá Ábel.
Neki az még mindig Cava volt, s a gyöngédség tanújele egy édes pofon.
Én azonban elismertem, hogy valamennyiünk között a legkülönb legény az ős vadember.
No, de most egy időre a sziklarobbantási munkálattal szünetelnünk kellett, amíg a felszabadult csatornán keresztül a megrekedt víz annyira lefolyik, hogy a sziklakatlan odúja hozzájárulható lesz. Abba napok fognak telni. Azt az időt mi itt a karámban fogjuk eltölteni. Odafenn a vashajóban is kevesebb lesz két fogyasztóval. Nem tudom, ki hord nekik mostan forrásvizet lámaháton, hogy a Cava hiányzik.
Úgy! A Cava (a megkeresztelt Azma) a karám ajtajánál várt bennünket, mikor vadászzsákmányunkkal megérkeztünk. Az elejtett matamáta oda volt kötve hátulsó lábainál fogva az Ábel csónakjához, aki hatalmasan tudott a csáklyájával a sík vízben előretörni. Mikor a megölt szörnyeteget kihúzta a szárazra, az indusnő nagyot sikoltott, odarohant hozzá.
– Ezt te ölted meg? Te magad?
S dehogy adott neki édes pofont; sőt átkarolta az Ábel fejét, s össze-vissza csókolta arcát, száját, szemeit, ugyanannyi hízelgő szóval magasztalva hősét, férjét, az igazi férfit. Most már megtudta, hogy kicsoda az ő férje. Dehogy karmolta, dehogy pofozta többé. Urának fogadta.
Íme, a legegyszerűbb útmutatás minden boldogtalan férj számára, akinek a felesége rigolyás, szeszélyes. Öljön meg egy matamátát.
A boldogság ekként be lett honosítva a karámban.
Mi pedig hárman hozzáfogtunk a becses zsákmány értékesítéséhez. Legelőször is megszabadítottuk a hüvelyétől. Az a háti tekenő, a hasa vastag bőrével, egészen alkalmas volt arra, hogy ladikot készítsünk belőle: mását annak, ami a Negritóé, mely fókabőrből készült. Ez még erősebb lesz, vastag pikkelyei megvédik a sziklák zsurlásától, mikor a gejzír barlangjába lebocsátkozunk vele. Ebben fogok én, az Ábel csónakját követve, abba a szikla alatti patakfolyásba levonulni, melynek titkairól annyit mesélt már nekem a Negrito. Csak egy ilyen csónak kellett még hozzá.
Nekünk is lesz hát páncélos hajónk, s akkor mi is nagyhatalom leszünk.
A zsigereit is bőven felhasználhattuk szörnyetegünknek. A bendője tele volt halakkal, roppant falánk állat lehetett, annak a hártyájából majd készül az én számomra hasonló csónakosing, aminő a Negritóé. Beleiből csavarunk húrokat, s azokból hárfát csinálunk a Máriának. Egy diónyi ámbrát is találtunk benne. Ezt a Donnának visszük: ez a Fáraók füstölőszere. Tojás volt benne tömérdek, különféle kifejlődésben. Ez a négylábú állat tojással szaporítja faját, melyet a homokba kapar be hátulsó lábaival s ott költi ki a forró napsugár.
A húsa kissé különös ízű: se nem hús, se nem hal, hanem béka; de a mancsai pompásak.
Ezt mind bebizonyította nekünk az indus menyecske, fölséges lakomát sütve, főzve mindannyiunk számára. Kenyeret adtak hozzá az artocarpus cipói. Istenáldotta fa! Két ilyen kenyértermő törzs egész esztendőn át ellátja a szigetünk összes lakosságát kenyérrel; amit éretlen korában karéjra metélnek, levélbe takarva, kemencében kisütnek, szárazra elraknak, soha meg nem romlik. Az íze egészen hasonló a búzakenyéréhez. Ezért vonakodott a Ruffo a miatyánkban elmondani a „mindennapi kenyérről” szóló könyörgést. Hisz itt van előttünk készen, megadta az Isten. Olyan világ van itt, ahol nem kell semmit kérni, csak megköszönni.
Áldomást is ittunk, volt hozzá pálmabor.
Aztán hozzáláttunk a ladikalkotáshoz. De azzal csak másnap készültünk el. Elébb a kenyérfáról kellett gyantát szednünk, amivel a hézagokat egymáshoz ragasszuk. Ezt is bőséggel ád ez az Isten fája.
Mikor aztán az én ladikommal készen lettünk, én azt a hátamra vettem, s mind a hárman lementünk a tőzegvágáshoz.
Én kipróbáltam az új csónakot. Tökéletes alkotás volt. Elfértem benne, s könnyen tudtam evezővel hajtani. Megérkeztünk a vízlevezető barlanghoz. A mocsárvíz erősen leapadt, be lehetett csónakjainkkal hatolni a barlangba. De a ladiknak künn kellett maradnia a barlang előtt. Azon volt a Ruffo a lőporos-palackkal.
Nekünk az Ábellel elébb ki kellett takarítanunk a sziklakatlan kemencéjét, ami tele volt döglött hallal, gyíkkal, denevérrel.
Azután láthattunk a robbantáshoz. Én a lőport elhelyeztem a katlan odújában, a gyújtózsinórt körüle csavarva, hogy a víz el ne érje, aztán kicsiholtam, s az égő taplóval meggyújtottam a zsinór végét.
Akkor aztán loholtunk ki gyorsan kis ladikjainkkal a barlangból, s ahogy erőnktől tellett, igyekeztünk a tőzegtelepre eljutni.
Amint a kunyhóhoz elértünk, bekövetkezett a robbanás. A föld megrendült alatta, a barlangszádán füst és láng lövellt elő, messze feltorlasztva a hullámot. Ruffo és Ábel bámulva tekintének reám. Nem tudták, mi volt ez. Nekik fogalmuk sem volt a lőpor hatalmáról; én pedig nem magyaráztam azt meg nekik. Ezzel tartoztam a Capitanónak.
Amint a füst eloszlott, visszacsónakáztunk a barlanghoz. A sikert messziről láthattuk. Az a sok állathulla, mely a sziklapart mentében a vízszínen lebegett, gyors rohammal zúdult a barlang felé.
Az akadály el volt hárítva, a katlan széttörve, a sziklameder kitágítva; a tó vize zuhatagban omlott a barlang mélyébe, melynek túlsó oldalán a nyílt tengerre lehetett látnunk. Ezzel a sziget meg lett szabadítva a morotvája minden csapásától.
Ruffo az arcomat csókolta, Ábel a kezeimet, én mind a kettőt összeölelgettem. Közös diadalunk volt ez. De főképp azé az angyalé odafenn. Vajon hallotta-e ő is ezt a földrendítő pukkanást?
