„De ölj!”

Teljes szövegű keresés

„De ölj!”
Felmentünk mind a négyen a hajóhoz, eldicsekedni az idelenn történtekkel. Az Azma is velünk tartott. Ő hozott a vállán két hatalmas teknönc-sonkát és egy kosár teknönc-tojást a Manolának. Ábel cepelte egy szatyorban a matamáta fejét és egyéb troféumait. Én sem engedtem el magamtól azt a kérkedést, hogy az új ladikomat bemutassam, amit a hátamra vettem. Útközben találtuk a Juant, aki a nagy robbanás neszére futvást rohant alá a hajóról. Annak összebeszélés mellett azt hazudtuk, hogy vulkánkitörés volt a föld alatt. Én szavamat adtam a Capitanónak, hogy legalább fiát meghagyom a tudatlanságban: ne tudja meg, hogy van puskapor a világon. Szörnyen megbámult mindent, amit magunkkal hoztunk. Irigység látszott az arcán. Ő volna a hivatott vadász, s ilyen zsákmányt nála nélkül ejtettek el. Nagyon hüledezett, mikor az elejtett szörnyeteg fejét meglátta, éles fogsoraival feltátott szájában; hát még a ladikká alakított teknőjét pikkelyes páncéljával.
– Ezt én nem mertem volna a nyilaimmal meglövöldözni. És az Ábel mert vele szembeszállni!
Nagyon fájt neki ez a lefokozás.
Mondhattam volna neki, hogy volna csak a kezedben egy olyan gyorstüzelő karabin, aminőt az apád rejteget előtted, majd te is vitézül legyőznéd az ilyen szörnyeteget; de hallgatnom kellett fogadásom szerint.
A Capitano egy bizalmas órában felnyitotta előttem a mindig zárva tartott fegyvertárát. Volt ott mindenféle emberölő eszköz. Huszonnégy karabin, revolver, hozzávaló töltényesládákkal. De azokat a fiúk sose látták.
„Ne ölj!”
Nem akarta őket megtanítani az emberölésre.
Efölött sokat vitatkoztunk. Én ellenkező nézeten voltam. Amint megérkeztünk a hajóra, az ottlevők sűrű üdvözlettel fogadtak mindannyiunkat. Az argonauták az aranygyapjúval nem csináltak akkora hatást.
Én elbeszéltem a Capitanónak a robbantás teljes sikerültét, a mocsár lecsapolásának biztos kilátását, amit ő elismeréssel fogadott.
– Íme, tehát Isten áldása van a lőporban – mondám én győzelemtudattal.
– Hiszen ha csak sziklarobbantásra használnák – mondá a Capitano –, alagutakhoz, bányákhoz. Ha fegyvert, bombát, torpedót nem készítenének hozzá. De így a világ átka lett belőle. Egy démon, mely vért iszik, s a lába nyomán burjánzik a pusztulás, a nyomor, a végíngség. Ez a Beliál, aki megeszi a munkás fazekából a húst, letépi a testéről a rongyot. – Ha egy napon körüljárná a földtekét ez a kiáltás: „nincsen lőpor!” – nem egyszerre boldoggá lenne az egész emberiség?
– Csakhogy ez a szó nem járja körül a kerek földet.
– Akkor a föld lakói szenvedjenek a saját bolondságuk miatt. A nemzetek gyűlölik egymást, és ez a gyűlölet felemészti a jólétüket. Csak Európa nagyhatalmai évenkint négyezer milliót adnak ki hadseregek fenntartására. Miért? Mert egyik nemzet gyűlöli a másikat. Ha minden puskát, ágyút a lomtárba dobnának, paradicsomi élete volna minden embernek a földön; a külön fajok, nemzetiségek nemes versenyben győzhetnének egymás fölött tudósaik, költőik, művészeik zsenijével; a találmányok világa közelebb hozná egymáshoz a népeket, az ismeret, a szeretet, a szükség egyesítené valamennyit. De hát tudom, hogy ez mind lehetetlenség. Áldom a sorsot, hogy ide dobott erre a puszta szigetre. Itt még nincs gyűlölet. Azért nem engedem a fiainknak megtanulni, hogy mire való az emberölő fegyver.
– Hiszen ez itt most a legtökéletesebb paradicsomi idill. De vajon nem zavarhatja-e meg valami véletlen? Ez a vulkánsziget nem áll egyedül, ennek szomszédai vannak, talán egy egész archipelagus. Azoknak a lakói vademberek, talán kannibálok. Azok dereglyéiken bekalandozzák a tengert, zsákmányt keresve, akit megegyenek. Hátha egyszer erre a szigetre is rajtaütnek. Nem fogod-e a tieidet védelmezni ellenük? Mikor van fegyvered hozzá? Heten vagyunk itt férfiak, két asszony is, aki képes fegyvert fogni. De azokat jó eleve be kellene tanítani a fegyverhasználat tudományába. Hiszen tudomány manapság az emberölés mestersége: olyan tudomány, mely megvédi a gyengébbet az erősebb ellen. Ezért meg kell rá tanítani a fiainkat.
– Arra én gondoltam, hogy egykor távol szigetlakók meglephetik kis telepünket. Légy nyugodt, gondoskodtam a sikeres védelemről. Mi ketten értjük annak a módját a Padronéval, s teljesen el vagyunk rá készülve. Nem fognak bennünket megenni.
– Én pedig úgy szeretném ezt a két fiút legalább a kardvívásra megtanítani. A kard egészíti ki a férfit. Láttam a fegyvertáradban vívókardokat, vívótőröket, bizonyosan te magad is művészi vívó vagy.
– Az vagyok. S volt idő, amikor az volt a jelszavam: „Ketten vagyunk, én és a kardom.” De most őrültségnek, gonosztettnek tartom a párbajt.
– Hiszen odakinn a nagyvilágban is sokan annak tartják: tevékeny ligák alakultak a párbaj megszüntetésének általánossá tételére a társadalomban. Mert törvénnyel a párbajt nem lehet eltörülni, csak társadalmi úton. Nemes feladat, elismerem. De az a nehéz kérdés áll előtte, hogy mivel fogják a párbajt helyettesíteni.
– Helyettesíteni?
– Igenis, helyettesíteni. Mert a párbaj előidéző okait nem lehet a közélet táblájáról lefújni. Hogy egy férfi a bepiszkolt becsületét ne tisztázza, hogy egy férj a neje elcsábítóján bosszút ne álljon, hogy egy apa a család meggyalázóját, egy szerető a menyasszonya elrablóját elégtételre ne szorítsa, azt se törvény, se társadalmi szokás el nem enyésztetheti. Tehát behozzuk-e a párbaj helyett a morlák vérbosszút: lesből lelőni a megbántót, vagy amint a parasztok szokták, rögtön, ahol találkoznak, késsel leszúrni, bottal leütni az ellenfelet, civilizáltabb mód szerint az utcán lepuffantani revolverrel?
A Capitano vállat vont, s gúnyosan mosolygott.
– Hát ez mind okosabb módszer lesz, mint mikor a meggyalázott férj azzal kap elégtételt, hogy a párbajban őtet lövik agyon.
– No de más módszert is találtak már fel. A megcsalt férj az inasával együtt a megkapott csábítót megkötözi, s aztán végigkorbácsolja. Ezt fogadjuk-e el bevett szokásnak?
– Miért nem?
– Hát a parlamenti tisztesség hova vész, ha a párbajt kiküszöbölik? Pisztolyra nem apellálnak többé, hanem kalamárist vágnak egymásnak a fejéhez.
– Hisz az egész stílszerű.
– Sőt még lovagias is. De elárasztják egymást kölcsönösen gúnynevekkel, válogatott szidalmakkal. Ez helyettesíti a párbajt. És előáll az ököljog uralma. Egy erőszakos párt beválasztat a tagjai közé egy cirkuszi akrobatát, s azzal sorba pofoztatja az ellenpárt szónokait. Jó lesz ez így?
– Hogyne lenne jó? Meglesz annak a remediuma. Akkor a megtámadott párt behoz a soraiba egy még izmosabb herkulest, aki az „előttem öklöződött” tisztelt képviselő urat még jobban eldöngeti. A képviselőháznak még mulatsága is lesz mellette. Ez lesz az egyedüli módja a parlamenti viták érdekessé tételének.
– Kedves Capitanóm. Azt látom, hogy te gyűlölöd a fegyvert. De én nem tartok veled. Amíg a földnek egy területén magyarok fognak élni, azoknak a kezéből senki ki nem fogja énekelni a kardot, a fegyvert. Amíg hazaszeretet fog lángolni a magyar szívben, addig annak a kardnak az élét, annak a fegyvernek a golyóját se a te tízparancsolatod, se Mózes sinai kőtáblái, se a Messiás tiltó mondása meg nem fogja akadályozni, hogy embert öljenek, aki hazájuk ellen támad.
– Jókat idéztél – mondá a Capitano. – Mózest és Jézust. Mózesnek nem volt fegyvere, mégis megszabadítá a népét egyiptomi fogságából, Jézusnak nem volt fegyver a kezében, mégis átalakította az egész világot, a tenyereibe vert vasszegekkel győzelemre vitte az ég uralmát, a szeretet országát a pokol, a gyűlölet birodalma fölött. Hát ha most támadna egy új messiás, aki azt hirdetné, hogy: „le a fegyverekkel!”
– Hát az legelőször is tönkretenné a saját hazáját.
– Jól van. Hát maradjunk csak a párbajoknál. Tudsz te a magyarok történetéből adatokat, amik szerint hazaszeretetből párbajoztak a hazánkfiai?
– Akárhányat. Egyik volt a pozsonyi országgyűlésen a harmincas években, amidőn a reakció egy felbérelt spadassint juttatott be a mágnások táblájába, ki a szabadelvű főurakat terrorizálta, míg végre Wesselényi Miklósban emberére akadt, ki a bérgyilkost összekaszabolta. S maga is súlyos sebet kapott a nyakán. Ez volt a párbaj a szabadságért. – A második volt a szabadságharc alatt. A nyílt harcmezőn, két ellenséges tábor bámulatára vívta meg azt két kiválasztott dalia: a magyar volt Sebők huszárkapitány, az osztrák volt Riedesel vasasalezredes, egy óriás, ismeretes győzelmes párbajairól. Lóháton csaptak össze kivont karddal. S az óriás maradt halottan. Ez volt a párbaj a szabadságért. – A harmadik eset volt az ötvenes években, az önkényuralom korszakában. Három magyar előkelő ifjú jelent meg az előkelő társaságban, akiknek bátor szívük volt a nemzetet eltipró tekintélyekkel szembeszállani, s az ország jogait nyílt szóval hirdetni. Az abszolutizmus vezérei azt gondolták ki ellenük, hogy a hadsereg tisztei közül sorshúzás útján hármat kiválasztottak, s azokkal párbajra hívatták ki a magyar fiatal urakat. Ezeknek a neveit feljegyezte a krónika. Az egyik volt Tisza Kálmán, a másik gróf Szapáry Gyula, a harmadik gróf Keglevich Béla. A két utóbbi megsebesítette a maga ellenfelét, Tisza Kálmán maga kapott sebet az arcán, s annak a helyét viselte holta napjáig. Ez volt a harmadik ismeretes párbaj a szabadságért Magyarországon. Hány volt még, amit a krónika föl nem jegyzett. „Ameddig a kardomnak a hegye elér, addig van Magyarország” – ez volt a jelszó.
– Tudom – mondá a Capitano, s kezét nyújtá meleg szorításra.
Engemet már megszállt a lélek (szent vagy gonosz?), s folytattam:
– És most itt állunk kicsiny nemzetünkkel, melynek a kerek világon nincs rokona, testvére, barátja. Sziget az országunk a népek tengerében. S akik körülvesznek bennünket, azok mind maforik, akik éheznek a testünkre, vérünkre, azért, mert a magunk nyelvét beszéljük, azt míveljük; irodalmat, művészetet alkotunk nemzeti alapon, mert hazát tartunk fenn, azt boldoggá, hatalmassá, örökkévalóvá tenni törekszünk; mert a szabadságért lelkesedünk. Hát nem kötelessége-e nemzetem minden tagjának, aki csak nem sánta, béna, nyomorék, hogy a kardot, puskát férfiúi alakja kiegészítő részének fogadja, s ellentétben a szent törvényekkel, azt kiáltsa: „de ölj!” A mennyországot megszerzi a hit és az erény; de a földi hazát nem tartja meg más, mint a hősi vitézség.
A Capitano odalépett hozzám, megölelt, s azt mondá:
– Irigylem a szívedet. Nekem nincs se hazám, se nemzetem.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem