Nekem nincs se hazám, se nemzetem
Nekem nincs se hazám, se nemzetem
Nehéz mondás! – És lehetetlen.
Lehetünk hajótöröttek, foglyai a földnek, elítéltjei a sorsnak, mely száműzött egy hozzájárulhatlan szigetre, még jobban ideláncolva a családi boldogságtól, a paradicsomi bőségtől; de azt el nem feledhetjük soha, akiről a költő azt énekli: „messze képét bujdosó magzatja még Kalypso keblén is siratja”.
Kik ezek az emberek itten? Akiknek se hazájuk, se nemzetük?
Majd megtudom én azt…
Az esős évszak mindnyájunkat a hajóra szorított össze. Mi ketten a Capitanóval sakkoztunk, a hölgyek szőttek, fontak. Mária valami meglepetésen dolgozott, ami engem érdekelhetett, mert rögtön kifutott a mellékszobába a teremből, amint én beléptem, s ott beszélgetett a Bebével, míg én játék végeztével hozzá nem kezdtem a historizáláshoz; akkor kijött munka nélkül, s közel ült hozzám, hogy egy szavamat is el ne szalassza. A Donna is abbahagyta akkor a takácsmunkát, ami zajjal jár.
Én itt mostan eleven krónika voltam.
– Ti már tizenhárom év óta nem tudtok semmit az elhagyott világról! – mondtam én a Capitanóhoz fordulva.
– Bizony ide hírlap nem jár.
– Te eszerint odáig ismered az országok történetét, ahol azt a Revue de Larousse 1889-ben befejezte. Pedig azóta is mozog a föld. Beszélhetek róla?
– Nem bánom. De előbb a fiúk hadd menjenek dolgukra.
Mi volt a dolguk? Csavarókeréken húrt sodrottak a teknőc beleiből. Ez jobb lesz a tegez felajzására az eddig használt pálmaháncs-idegnél. Aztán meg nyílvesszőket faragtak bambusznádból, amiknek a csidjét élesre köszörült kagylóhéjak képezték (vas hiányában).
A Capitano egész szakismerettel támogatta őket, hogy a tegez íját, mely a legkeményebb teakfából készül, hogyan tegyék hajlékonnyá a gejzír gőzére tartva; később újra megkeményszik. Arra is beoktatta őket, hogy a nyílvesszők hegyét képező csigaszilánkokat hogyan erősítsék meg a kenyérfa gyantájával, mely most lágy az esőtől, könnyű lesz a nyílvessző hasadékába kenni; de a tűznél megkeményszik, mint a borostyánkő.
Pedig mibe került volna neki két puskát előhozni a fegyvertárából, hozzá való töltényekkel, s ezzel ajándékozni meg őket. Öt perc alatt megtanultak volna vele bánni.
Hagyta őket tegzet, nyilat készíteni.
Mikor elhagyták a termet, akkor felszabadított a szólásra:
– Most már beszélhetsz.
Min kezdjem?
A Capitano könyvtárában vegyesen voltak francia, angol, olasz, spanyol könyvek, tehát ő ezeket mind értette, akármelyiknek a nemzetéhez tartozhatott. Választanom kellett.
– Beszéljek Spanyolországról?
– Nem bánom.
Erre a szóra a Padrone, ki csendesen szortyogtatta az üres pipáját, fölállt a szögletből, s nekivetette a hátát az ajtónak. Be ne jöjjön senki.
Itt mindenki spanyolul beszélt.
– Itt a legelső példa – mondám én –, ami világossá teszi az én állításomat, hogy minden nemzet önfenntartási kötelessége a fegyverkezését úgy tökéletesíteni, ahogy azt az újabb hadászati találmányok ráparancsolják.
A Donna félbeszakított. Egy kis asztalkát tolt elém, s arra három poharat tett le, amiket teletöltött idei pezsgőmusttal.
Én magamban gondoltam, hogy bizony pedig itt nem kerül ma áldomásivásra. A téma nem arra biztat.
Folytattam.
– Már tizenhárom év előtt is forrongott Kuba szigete, fellázadva az anyaország ellen. Katonát küldött Spanyolország a lázadók ellen sokat, de azoknak nagy része, vezéreivel, tisztjeivel együtt, nem volt hadiszolgálatra betanítva. A lázadó négerek, mulattok minden csatatéren megverték a kasztíliai bajnokokat. Külön-külön mind hős volt a spanyol, de együtt nem csataképes hadsereg. Hadihajóik mind régi rendszer alkotásai, nem bírtak megmérkőzni a felkelőknek segélyére siető észak-amerikai hajókkal. S a hadjárat vége az lett, hogy az egykor oly hatalmas Spanyolország elveszté tengerentúli birtokainak drágagyöngyét, Kubát; elvette tőle Észak-Amerika.
Néztem a hatást az arcokon. A Capitano nagy füstkarikát fújt a levegőbe, s hidegvérrel mondá:
– Hát ebből nem lesz egyéb baj, mint hogy ezentúl a spanyol torreádor nem fog havannát színi, hanem a hazai kapadohány fogja ezentúl a nyelvét csípni, szemrehányásul, amért ahelyett, hogy otthon bikákat öldösött, nem sietett Kubába négereket ölni.
– Elveszett egy darab a hazából.
– Azt nem fegyverrel, de bölcs kormányzással menthette volna meg a spanyol nemzet. Jaj annak az országnak, amit csak a fegyvererő bír összetartani.
A hátam mögött felmordult egy reszelős, mély hang, a Padronéé:
– Éljen a felszabadult Kuba!
A merész felköszöntő tettel is kísérte áldomását, odalépett a boros-asztalkához, s kiitta mind a három poharat nagy sietséggel.
…Nem! Ezek nem spanyolok.
Másnap új világeseményt mondtam el a rejtélyes család előtt, az olasz hadsereg nagy katasztrófáját Abesszíniában.
– Egy nagyszámú, jól szervezett olasz hadsereg, ellátva ágyúkkal, golyószórókkal, gyorstüzelő puskákkal, lovassággal, tisztekkel, betör Abesszíniába, Menelik király országába, s ott egy fegyelmezetlen sokaság által körülkerítve, kénytelen magát megadni, lerakja a fegyvert a meztelen négerek előtt, anélkül, hogy ütközetet kísérlett volna meg, s az olasz király kénytelen hadisarcot fizetni a szerecsen királynak, hogy fogoly hadseregét tábornokaival együtt kiváltsa.
Azt vártam, hogy a hírmondásra a férfiak fel fognak ugrani helyeikről, s ökleiket fogják emelgetni.
Meg sem mozdultak. Igyekeztem őket tűzbe hozni.
– Hallatlan ez a hadjáratok történetében. Hisz egyetlen magyar huszárezred megtette azt a bravúrt, hogy a döntő ütközet elveszte után a minden oldalról körülfogott fővezérét keresztülvágta az egész ellenséges hadseregen. Fele elhullott, de a hadvezér meg lett szabadítva.
– Hát ez azt bizonyítja, hogy az olasz gyakorlatibb eszű, mint a magyar, mert az csak a puskáját hullatta el, s leszállt a lóról szépszerével.
– Nem azt bizonyítja. Hisz az olasz szabadságharc alatt bámulatos példáit adta az olasz fiatalság harci vitézségének; hanem azt, hogy nem tanították se a közkatonát, se a tiszteit a tábori szolgálatra, az új találmányú fegyverek kezelésére, a kémszemlészetre, portyázásra, az előőrsi és hátvédi rendelkezésre, az éjszakai előnyomulásra, az állásvédésre, a színlelt és a komoly rohamokra, szétszórt sorban és tömegben.
– Egy szóval, nem tanították az emberölés tudományára. No hát, nem vesztett vele a hazájuk semmit. Vitéz fiai hazajöttek épkézláb. A vezérük híres nevet szerzett magának. S Abesszínia maradt a négereké. Vereségük a Nemezis ujjmutatása volt. Adott nekik az istenség egy országot, melynek földje paradicsom, népe egységes nyelvű nemzet, munkás, szellemes. Országvezéreiknek elég dicső feladatot szabott a végzet: boldoggá tenni, mívelni, nemesíteni a saját népüket; minek mentek Afrikába ismeretlen világot meghódítani? Isten kegyelme volt, hogy kísérletük ily röviden véget ért. Hát ha őnekik nem fáj érte a fejük, a mienk minek fájjon.
A Padrone is dörmögött hozzá valamit, de abban olyan kifejezések voltak, amik nem megörökíthetők.
…Nem! Ezek nem olaszok!…
*
Hát talán angolok?
A következő napon újabb kísérletet próbáltam meg a titok felderítésére.
A sakkjátszmák befejezése után azt kérdezém a Capitanótól:
– Tizenhárom év előtt, hogy a szigetre vetődtél, hallottad már hírét a dél-afrikai parasztköztársaságoknak?
– Igen. Hollandi baromtenyésztők alapították, Transzvál és Oranje köztársaság volt a nevük. A kafferekkel voltak sűrű csatáik, amelyekben a boerok maradtak győztesek.
– Már akkor is hírhedettek voltak a területeiken felfedezett aranybányák és gyémánttelepek, melyek egész sereg minden nemzetbeli jövevényt csaltak a két tartományba. Ezeket uitländereknek hítták.
– Akiknek a boerok nem adtak polgárjogot.
Én aztán elmondtam előttük az angol-boer háború történetét, keletkezésétől fogva, egész addig, ameddig én ismertem (még akkor a békekötést nem tudtam), annak a bebizonyítására, hogy egy maroknyi parasztnemzet, akinek minden fia ért a lóhoz és puskához, dacolhat egy nagyhatalommal, melynek nincs állandó, begyakorlott hadserege.
A Capitano unatkozva hallgatta ezeket a hírmondásokat, s végül azt kérdezte a Padronétól: „vajon oszlanak-e már a felhők?”
…Ezek nem angolok…
Azután megkíséreltem még a kínai eseményekről beszélni. A boxerekről s azoknak a leverésére kiküldött európai seregekről; a német császár nagy mondásáról katonáihoz: „Ne kegyelmezzetek senkinek!”
Ez meg éppen teljes részvétlenséggel találkozott a hallgatóság részéről. A Donna a szövőszékre ült, a Capitano az esztergályozó műhelyén gyakorolta hatalmát, a Padrone pedig dohányt vágott.
Én is abbahagytam a kapacitálást.
A fiúk nem kapnak puskát.
„Ne ölj!”
A következő napon (még mindig tartott az eső) ismét a sakkozó-asztalnál találkoztunk a Capitanóval.
Az utolsó partit azzal nyertem meg, hogy egy pionnal elütöttem a királynéját.
– Hogy én ezt nem vettem észre!
Bosszús volt, nem akart új partit kezdeni.
– Inkább beszéljünk a szokott tárgyunkról, a fegyverről, az emberölésről.
Volt rá tárgyam az elmúlt tizenkét év történetéből.
– Te ismered Svájcot? – kérdezém a Capitanótól.
– Nagyon jól. Az az ország az eszményképem.
– Méltán. Ebben az országban lett törvénnyé emelve a „ne ölj!”. Eltörültetett a halálbüntetés. Juszticia kezéből kivették a pallost. Még az államnak sem szabad embert ölnie.
– Az éltet Isten adta, Isten veheti el.
– Hadsereget sem tart Helvécia. Akik regényes hegyei közt születnek, azok a fiúk nem lesznek katonákká; nem tanulják a puskával bánást, nem esnek le a lóról.
– És mégis megőrzik a hazájukat.
– Három nemzet nyelvén beszélnek, s nem vesznek rajta össze.
– Dobszó, trombitaszó nem zavarja nyugalmukat.
– Se véderő-vita. Hanem a paradicsomi állapotnak egy nagy árnyoldala van.
– Mi lehet az?
– Hogy éppen ott üti fel a fészkét az anarchia. Az az egész társadalmat aláaknázó szövetség, mely nem tiltja, de parancsolja az emberölést, mindenféle fegyverrel, bombával.
– Nem olyan félelmes az, mint amilyennek híresztelik.
– Csak egy esetet mondok el, mely ezelőtt öt esztendővel történt Genfben. Volt a magyar nemzetnek egy élő szentje: egy mártírnő. Erzsébet királyné; kinek szívét annyi sorscsapás érte, s ki azokat mind hős lélekkel viselte.
– Volt? – kérdé megdöbbenve a Capitano.
A Donna is leszállt a szövőszékről, s odajött; a férje vállára támaszkodott.
– Fájdalom, „volt”. Amerre járt, mindenütt tisztelték, szerették, sajnálták, imádták. Ezt a köztünk járó szentet a Svájcban sem kísérte testőr, fegyveres rendőr nem vigyázott jártára-keltére: egyetlen udvarhölgye volt a kísérője. Így történhetett meg, hogy mikor Genfben a gőzhajóhoz ment, egy őrjöngő anarchista megrohanta, s azt a nemes szívet átverte tőrével.
A Capitano felordított, mint egy halálra sebzett vad. S két kezét arcára csapta: sírt.
A Donna reáborult, fejét eltakarva karjával.
…Én elsiettem a szobából: ennek a kriptának a rejtélyébe továbbhatolni nem szabad.
