10. FEJEZET • Az a szív a homlokon
10. FEJEZET • Az a szív a homlokon
Amíg Edrisz bég a fekete turbánosokkal kergetőzött, a zarándokvárost mind felszedték a sátorkarókról, s tódult a tenger sokaság a Masumin sziklaszoros felé, mely a Merian völgybe vezet. Az éjszakát bevilágította a hold s az ezernyi fáklyafény, mely csillagokkal lepte el a pusztát.
A hercegnő palankinja mellett hét lámpást vittek, három szál viaszgyertyával. A Musalifa mecsethez érve megszálltak ismét, és sátort ütének. Ez volt az utolsó napja a nagy böjt ünnepének. A következő nap már az „Ais el Kebir” az arabnak, a „Kurbán Bajram” a töröknek. Csak még egy prédikáció van hátra. Mikor azt is elvégezte a mekkai főkádi (mintha minálunk a főpolgármester tartaná a misét), akkor aztán mindenki összeölelkezik ez örömszavakkal: „Aitek embarek”. Száz ember másik százzal s aztán még egy mennydörgő nagy „Labik” kiáltás. „Itt vagyok, uram!” s azontúl aztán „nem vagyok itt!”
Az eddigi napok Allahnak és a prófétának az ünnepnapjai voltak, a következő nap az ördögé. Minden zarándok háromszor hét követ tesz a táskájába, s azokat mind az ördögnek a fejéhez hajigálja.
Az ördögnek is van emlék emelve: „dzsemra el-kál” (az első parázs): egy ormótlan kövekből összerakott oszlop. Ennek a fejéhez kell az elhozott huszonegy követ hajigálni. S minthogy az ezernyi néptömeg az oszlopot körös-körül állja, s a hajigálást nem minden ember tudja úgy kiszámítani, hogy azzal éppen a szobrot találja el, annálfogva a repülő kövek nagyobb része a jámbor zarándokok koponyáit üdvözli, s az nagyon jól eshetik-az ördögnek. Azonban Allah rendelte így. Aldassék az ő neve.
A mozlem hit szerint Isten csak egy van: az Allah – hanem ördögnek háromnak kell lenni: ez is szent szám. Az első ördögszobor után következik a második, a „dzsemra el-uszt” (a középső szén). Tudniillik, hogy minden kő, melyet az ördögszoborra hajítanak, az azt kísérő átokmondat által egyszerre égő parázzsá változik, amely lyukat éget az ördögnek a testén. Csuda, hogy ki tudja állni! A harmadik stáció a „dzsemra el-aksa” (az utolsó parázs). Ennek a meghajigálása után még csak egy ünnepélyes szertartás van hátra: a birkák leölése.
Ez annak az emlékezetére történik, hogy éppen itt, ebben a völgyben szándékozott Ábrahám a fiát, Izmaëlt megáldozni, amidőn az angyal azt kiáltá neki: „Etba Kebzs!” (Áldozzál egy ürüt.) Valamennyi zarándok, aki a szigorú zarándokszabályok ellen vétett – tehát mindazok, akik nem gyalog és mezítláb, hanem lovon, teve- és szamárháton jöttek, vagy a papucsviselés luxusát megengedték maguknak, de még inkább azok, akik drága szövetekbül készült ihrámot viseltek – tartozik a Menáa völgyében egy ürüt vásárolni, s azt görbe késével személyesen leölni. Annak a húsából a szegény zarándoknép készít magának tokányt, akik mezítláb és gyalog tették meg az utat. Ez a legokosabb ceremónia az egészben. A jó mekkaiak gondoskodnak róla, hogy erre a napra sok ezernyi birka legyen a völgybe összeterelve, amelyeket ők dupla árért vesztegetnek a kegyes hadzsadzsoknak.
Edrisz bégnek négy birkát kellett szabályszerűleg megáldozni. Egyet azért, hogy lovon jött; másikat azért, hogy sarkantyút viselt a lábán; kettőt pedig a két megölt beduinért. Ez is kihágás volt az ünnepi szabályzat ellen, mely vezeklését a birkahalálban találja. Edrisz aztán még egy ötödik birkát is hozatott, melyet a hercegasszony nevében késelt le. Ez a fejedelmi birka szép tarkára volt festve, aminővel a mekkai kádi szokott áldozni. E sokszoros öldöklés után valóban úgy nézett ki, mint egy mészároslegény.
Alig is várhatta, hogy visszakerüljenek Mekkába s ledobhassa a kegyes ihrámot és a két moharrem kendőt s lefürödhesse magáról a sok szentséges mocskot a nagy „hamam”-ban. Ez a híres mekkai közfürdő.
Akkor aztán neki is szabad volt felölteni a legdíszesebb ruháit. Neki is volt ugyan katonai egyenruhája, mint a damaszkuszi basának; Nisán-rendje is hozzá; de ő nem vette fel ezt a feszes, európai szabású prózai öltözetet sárgaréz gombjaival, egyenesen álló aranyhímzett gallérjával, s azt a megfordított üstöt, ami a török katonák fején dísztelenkedik; hanem felöltötte az „ihlal”-t, a festői török jelmezt: a hímzett dolmányt, ezüstvirágos ingelővel; a bő ráncos salavárit; derekát átkötötte gazdagon arannyal áttört perzsa sállal; abba dugta türkázos markolatú handzsárját s az aranynyelű kis kését, meg a lefüggő láncú zsebóráját, a feje körül hét rőf patyolatból turbánt tekert s közepébe gyémántos forgót dugott. Így ment át a hercegasszony háremébe.
A hercegnő is egész tündéri pompában volt ez este felöltözve. Se ihrám, se feredzse nem takarta a termetét. A vékony hímzett csalánszövet inget finom öv szorítá a derekához, hogy ki lehetett alatta venni, miszerint nem segítenek az alakját idomítani a keresztények büntetésére kitalált halcsontok és acéllemezek; a vállain kikerekített dolmányka – kóstolónak – engedett valamit láttatni az elefántcsonttal vetekedő bőréből; fátyola alól gazdag fekete selyemhez hasonló hajzuhatag omlott alá a hátára s végigterült körülötte a pompás ottománon, a hátrahajló paradicsommadár-tollat is aláhúzva. Igazgyöngyökből készült fövege alól a megszokott aranylepelke ez alkalommal két áruló részt hagyott nyitva: egyet a két szem számára, másikat a szájnak.
„A két szemet gyémántokhoz, az ajkakat korallokhoz csak a bolondok hasonlítják; mert gyémánt és korall holt állat, de az én hölgyem szeme és szája él és elevenít.”
(Ez különben Edrisz bég mondása volt: én csak aláírom, hogy „vidi”.)
Ez volt az ideiglenesen kötött házasságuknak az utolsó napja – utolsó éjszakája. Méltó, hogy szokottnál fényesebben legyen megünnepelve. Csak fényesebben? Hátha boldogabban is?
A terített asztalt felhozták a rableányok; a házaspár hozzáült a lakomához, egymással szemben.
A hercegnő szemei az aranyfátyol nyílásán át kedvtelve nézték a délceg ifjút. Szép fehér kezei maguk válogatták ki számára a legjobb cukorsüteményeket, s saját rózsás ujjaival hámozta meg számára a narancsot.
A mai lakomához pezsgőt is hoztak. Ezt nem tiltja a próféta, mert kiforratlan szőlőnedv. Az igazhívő nem vét az italával.
Valahányszor a rabnő teletöltötte Edrisz bég poharát, a hercegnő mindig leszakított a keblére tűzött rózsáról egy szirmot, s azt odadobta a habzó pohárba. Edrisz bég fenékig üríté a poharat; a rózsalevél is eltűnt.
A hercegnő a lakoma után előhozatta a mandolinját, s rákezdett egy új románcra, amelyet maga készített, a dallamával együtt.
A románc tárgya volt: a „piros arcú ifjú”.
„A sírászi rózsa elsárgulhat mellette,
A hajnali fény halovánnyá lehet,
Korallok, rubintok fényüket veszthetik,
Mikor a piros arcú ifjú közöttük megjelen.
Jaj a rózsának, hajnalnak, drágakőnek,
Ha a piros arcú ifjú velük szembe kerül!”
A hajnali fény halovánnyá lehet,
Korallok, rubintok fényüket veszthetik,
Mikor a piros arcú ifjú közöttük megjelen.
Jaj a rózsának, hajnalnak, drágakőnek,
Ha a piros arcú ifjú velük szembe kerül!”
Edrisz bég elismerte, hogy a hercegnő hangja igen csengő, és szavaiban sok költői szépség van.
A hercegnő eldalolta a második verset.
„De akkor lásd a piros arcú ifjút,
Mikor ellenséggel kerül szemtül szembe:
Nem számlálja, hogy hány? nem méri, mily magas?
Szétveri, hogyha sok, levágja, ha óriás.
Ellenség vérénél is pirosabb lesz az arca.
Jaj minden férfinek, ki fegyverrel jön felé,
Ha a piros arcú ifjú még lángolóbbá lesz.”
Mikor ellenséggel kerül szemtül szembe:
Nem számlálja, hogy hány? nem méri, mily magas?
Szétveri, hogyha sok, levágja, ha óriás.
Ellenség vérénél is pirosabb lesz az arca.
Jaj minden férfinek, ki fegyverrel jön felé,
Ha a piros arcú ifjú még lángolóbbá lesz.”
Edrisz bég elfogadta komoly méltósággal ezt az egész hozzá címzett magasztalást.
„Hajh, de mikor egyszer a piros arcú ifjú
Szép nők, deli lyányokkal ül szembe,
Szomorú az arca, eltűnik a fénye,
Olyan, mintha egy halott ki volna festve.
Mintha egy angyal volna, akinek nincs neme.
Jaj annak a nőnek, ki vele szembeül,
Midőn a piros arcú ifjú – olyan halavány lesz.”
Szép nők, deli lyányokkal ül szembe,
Szomorú az arca, eltűnik a fénye,
Olyan, mintha egy halott ki volna festve.
Mintha egy angyal volna, akinek nincs neme.
Jaj annak a nőnek, ki vele szembeül,
Midőn a piros arcú ifjú – olyan halavány lesz.”
A románc nem volt rossz, s mi több: elég világos értelmű.
Edrisz bégnek sebesen kezdett a szíve dobogni.
A hercegnő leoldta fejéről a fátyolát, s ahogy szoká, beletette a kókuszdió alakú szelencébe; a dolmánykáját is leveté válláról, s karjairól és lábairól lerakta a kösöntyűket. Dúsgazdag hajával beteríté magát körös-körűl.
És ezúttal nem követte azt a szokást, hogy előbb Edrisz béget engedje elaludni, s aztán az álomhozó nedvvel végigsimítsa az alvónak az arcát; hanem maga készült előbb a lepihenéshez.
A rabnők sürgölődve készíték el a nászszoba menyegzői pompáját. Meggyújták a kerevet körül álló nehéz ezüsttartókban a viaszgyertyákat, melyeknek a bele ambrával van telítve; megállították a nagy antik órának az ütését; megoldozták a nagy selyemkárpitok tartózsinórjait, s közben a hercegnő románcának a végsorait dúdolták utána.
Edrisz bég ismét kivonta a kardját, mely most már gazdag drágakövekkel kirakott hüvelyben függött az oldalán, s szokás szerint odafektette a hercegasszony oldalára.
A hercegasszony megfogta két kézzel a szablyát, s ajkaihoz emelve, háromszor megcsókolta azt, úgy fektette vissza a helyére.
Ez is érthető mondás – napkeleti virágnyelven.
Azután lankatag odaomlással foglalta el a fekhelyét a dagadó kereveten, a két karját fölemelé a feje fölé, a nagy, hosszú szempillák lezáródtak a szemeire; majdan szétnyíltak az ajkai élveteg mosolyra, két sor igazgyöngyöt engedve látni; a keble csábítón szállt és emelkedett.
A rabnők egyszerre eltűntek mind a szobából.
És Edrisz bégnek olyan nagyot dobbant a szíve, mint még soha.
Ez a szívdobbanás azt mondta: „ez a nő még ma az enyém!”
Merészen nyúlt hozzá a kezével, s feltakarta az arcáról azt a soha le nem tett arany fátyolkát.
Elbámult e túlvilági szépség láttára. Ilyet nem teremtett Allah keze soha. Ez orcák, ez orr, e szemöldökök csak istennőktől lehetnek elvéve. És amint még feljebb emelte az arany fátyolt, meglátta, hogy a tündérszép hölgynek a homlokán van egy tökéletes szív alakú rózsaszín anyajegy.
De ebben a percben felszökött a hölgy a helyéből, haragra gyulladt arccal, s felcsattanó hangon kiálta:
– Szerencsétlen! Mit tettél? Feltakartad az arcomat.
– Napba néztem… megvakultam – rebegé az ifjú.
– Jusson eszedbe a kettőnk közé tett kard!
– Hát ha az Alsiráth hídja maga volna közöttünk?!
– Halott voltál!
– Föltámadtam…
S odaszorítá őt magához, elárasztva csókjaival a hölgy égő arcát, ajkait, szemeit és azt a piros szívet ott a homlokán.
A vonagló hölgy kiszabadítá a jobbját az erőszakos ölelésből, s alányúlva a kerevete mellett levő bokályból kirántá az éjente odagyűrt fátyolát, s akkor azt hirtelen odanyomta a szerelmében őrjöngő ifjúnak az arcára.
Edrisz bég azt érzé, hogy a túlvilági gyönyör emészti el valami bűbájos illatárban, testét-lelkét elfogta a kéjes reszketés, s aztán eszméletlenül rogyott le a földre.
