9. FEJEZET • Amitől a férfi arca még pirosabb lesz
9. FEJEZET • Amitől a férfi arca még pirosabb lesz
A Du el-Hodzsa hónap hetedik napja az Arafát hegyi búcsújárás ünnepe. Más napokon a látogatás nem is szabad, nem is üdvezít. Hanem ezen a napon az Arafát hegyét taposni minden igazhívőnek buzgó óhajtása. Mohamed paradicsomába nem jut senki, aki az Arafát hegyén nem volt.
Korán reggel összesereglenek a tízezrekre menő karavánok a Mekka előtti homoksíkságon az „üdvözlet kapuja” előtt, s onnan indul meg a búcsújárat, jó szerencse, ha alkonyat felé.
Megkezdi a menetet a „mehámel”, a szent teve, mely a próféta zászlaját szállítja.
A törökök azt állítják, hogy náluk van Sztambulban a próféta igazi zászlója, s azt csak az országot és a Mohamed-hitet fenyegető nagy katasztrófáknál szokták kibontani. A szíriaiak azonban szintén abban erősködnek, hogy ők bírják a próféta zászlóját, s az egyiptomiak szentül meg vannak felőle győződve, hogy az ő zászlójuk az igazi.
Efelett szokás minden búcsújáráson összeveszni.
Aztán „aki bírja, az marja”.
Ezúttal a szíriaiak zászlaja lett az igazi; pedig tulajdonképpen az egyiptomi szent tevének kellett volna az elsőbbségi ranggal bírni, mert ő vitte púpján a prófétai zászló mellett még az új „keszvát” is, melyet ezúttal a kedive ajándékozott a Kába beburkolására. Hanem hát a bagdadi basának sok katonája volt: s a hatalom megelőzi az igazságot: az ő mehámelje ment legelöl, az egyiptomiaké hátramaradt.
A hívek, nemzetek szerint, kísérték a maguk szent tevéit, külön a szíriaiak, külön a törökök meg az egyiptomiak.
Edrisz bég az utóbbiak között volt.
Ez alkalommal tüzes arab csődörön ült, egyiptomi szokás szerint (az arabok kancákon lovagolnak), az ihrámba öltözve (inkább vetkőzve), oldalán kard, kezében kelevéz.
Ott lovagolt a hercegnő mellett, aki két dromedárra kötött palankinban himbálózott. A palankin aranyozott volt, bársonyfüggönyökkel, s a tevék fejei veres strucctollal, bokrétával és ezüst félholdakkal díszítve.
A zarándokhaddal együtt vonult ki Mekka egész népessége, aki csak mozdulni tudott. A családapák magukkal hozták az egész háremüket, s egy-egy nyomorult metuáf négy feleséget is cepelt magával, akiket a búcsújárás idejére, pro forma elvett – illendő honoráriumért. Egész sereg volt a szamárlovas. S a búcsújáró nép két oldalán rajzott a beduinok és vahabiták rendetlen csapatja, akiknek az egész búcsújárás „kismiska”. Ezek a mohamedanizmus protestánsai, akik tagadják a szent köveknek, az áldozatoknak, a búcsújárásoknak minden sikerét; nem hisznek a papok hatalmában; nem borotválják le a hajukat, nem isznak a zemzemvízből; nem kell nekik az egész hókuszpókusz; sőt (a vahabiták) még nem is dohányoznak. Hanem azért együtt járják meg a búcsút az ájtatos hadzsadzsokkal; abbul a kegyes szándékbul, hogy hátha el lehet tőlük egy-egy bitang tevét csenegetni – aztán meg, hogy az egész búcsújárás alatt csúfolódjanak velük. A szultán ugyan fizet nekik azért, hogy ne bántsák a zarándokokat; de nem olyan sokat, hogy ígéretüket meg is tartsák.
Van azután gyalog kutyagoló nép is elég. Férfit és nőt alig lehet egymástól megkülönböztetni; az arcuk egyformán beburkolva, s a meztelen karjaik egyformán ráncosak, soványak, feketék.
Így vonul végig a táborsokaság a ciprussal beültetett temetők, az alacsony házak között, a nagy vízmedence és a Nagy Serif palotái mellett (van neki húsz); az El-Moabida város szétszórt épületei között, melyek ez alkalommal megszaporodtak „gerábákkal” és „kemliszekkel”: (zöld gallyakból készült sátrak), ahol a beduin asszonyok kenyeret, vajat árulnak.
S ez az egész roppant sokaság, mikor a Dzsebel Bu Kubis völgyszorosába eljut, úgy összeszorul, hogy ott csak párosával lehet a zarándokoknak egymás mellett áthaladni, s a teveháton páros kosarukban ülő hölgyek kénytelenek maguk alá húzni a lábaikat, hogy a szikla le ne szedje róluk a papucsaik sarkát.
Ezalatt beáll az éj. A félhold még fenn van az égen. A metuáfok meggyújtják a szurokfáklyákat, s a sötét sziklavölgyben világítanak a zarándokok elé.
Hajnalra vergődik ki a búcsújárók serege a mély sziklavölgyből, s akkor pillantja meg maga előtt a szürkület világánál az Arafát hegyét.
Egy kopasz sziklatömeg, merő kavicspusztától körülvéve, amelyen még csak tövis sem terem; se egy fa, se egy bokor; de még egy moszat sincs a kövek között, mely az élő világot képviselné.
Ez az igazhívő mozlemek vágyainak a netovábbja: az üdvösség hazája.
A sziklasivatag közepett egyszerre egy város látszott támadni. A zarándokok nemzeteik szerint elkülönítve ütötték fel a sátraikat, mindenféle színű szőnyegekből rendezett utcákat képezve; a mekkaiak előreküldték a fabódéikat, s azokban kirakták a vásárra hozott portékáikat. Itt jó üzlet van az ünnepek alatt; minden hodzsa iparkodik valami vásárfiát vinni haza a szent Arafát hegyről.
Miért olyan szent az Arafát hegye? Azért, mert ott találta fel Ádám apánk az elvesztett Éváját-százharminc esztendei távollét után. – De sok meggyónnivalója lehetett a két jó öregnek!
Az Arafát hegyi ünnep három napig tart: az első a megérkezés napja, a második a mulatozásé, a harmadik az ájtatosságé; akkor tartja a nagy prédikációt a kő szószéken a kalef; aki egyúttal a mekkai bíró. Könnyű neki prédikálni: nagy könyvből olvassa, s csak a szemeit kell törülgetnie magának a zsebkendőjével a sűrű könnyhullatástól.
A harmincezernyi nép zsibongva hangyállik alá s fel a sátorváros utcáin, melynek közepétől magasan emelkedik ki a mekkai Nagy Serif zöld sátora. Ez előtt lobognak a próféta zöld zászlói. A tevék, paripák és csacsik roppant nagy karámokban vannak összeszorítva, melyeket rongyos beduinok őriznek.
A legjobb helyet a szíriai zarándokok foglalták el: sátoraik közepén négyszöget alkot a török katonák barakktömege, s annak az elején van felütve a damaszkuszi basa aranyozott kupolás sátora.
Ma a vigasság napja van. Pénzért mindent lehet kapni, ami jó. Még pálinkát is. Vannak sátorok a hasisevők számára, akik előlegezik maguknak a paradicsomot: ragyogó szemfényükről, reszkető tagjaikról megismerhetők. Éneklő almék, táncoló bajadérok gyönyörködtetik a híveket, s az indus kígyótáncoltatóknak, a perzsa kardfaló bűvészeknek ma nagy kelete van.
Holnap általános bűnbánat napja lesz: tehát ma annyit kell vétkezni, amennyit csak lehet – ez a legtökéletesebb logika. Az egyiptomi zarándokok voltak számra leggyöngébben képviselve: nekik a legrosszabb hely jutott, az Arafáttól legtávolabb. Ezen a szent pusztán ugyan minden helynek jónak kell lenni; de annak, aki szélrül marad, mégis annyiban rossz a helye, hogy folyvást őrizni kell a tevéit meg a lovait, hogy a portyázó beduinok vagy a hitetlen vahabiták el ne lopják; mert ezek az Arafát hegyre világért sem prédikációt hallgatni jönnek, hanem azért, hogy könnyűszerrel zsákmányt ejthessenek. – A török katonaság ugyan azért van ott, hogy a zarándoknépet rablótámadásoktól megvédelmezze; hanem az csak akkor kap lóra, ha a damaszkuszi basa parancsolja; az pedig, amíg a nargiléját ki nem szítta, fel nem kel a helyéből.
Az ünnep harmadik napján, amint a nagy prédikáció véget ért, minden zarándok rohan a sátorához, a lovaihoz, a tevéihez, s kezdődik a sátorbontás. Ilyenkor van nagy zűrzavar.
Ezt az időt szokták a martalócok leginkább felhasználni.
Egyszer csak felzendül a rémkiáltás: „itt vannak a fekete turbánosok!”
Ezek a legkegyetlenebb skizmatikusai a próféta vallásának. A kábaszentségtelenítők, az ünnepnaptörők, az ördögtagadók. A legharciasabb törzs valamennyi beduin nép között. Ezek fekete turbánt viselnek (már ez is milyen istentelenség!) és fekete zászlóval járnak, s azon nem félhold a jelvény, hanem egy ökörfej.
A hegyszakadék közül jöttek elő, fürgönc sovány lovaikon, hosszú dárdákkal a kezükben. A puszta megjelenésükre vak rémület szállta meg a szélrül maradt zarándoksereget.
Mahmud basa látta jól a magaslaton levő sátorból a hitetlenek közeledését, s könnyen tehetett volna róla, a spáhik lóra ültetésével. De akkor éppen nagyon szép nótát fújtak, vertek a trombitásai és dobosai: valami mayerbeeri finálét: azt nem lehetett félbeszakítani. Aztán meg a fekete turbánosok egyenesen az egyiptomi sátorok felé látszottak tartani. – No hát, most mutassa meg az a hetvenkedő muteszellim, hogy milyen legény a gáton: ha csakugyan ő is muteszellim.
Edrisz bég, amint a martalócokat közeledni látta a sátraik felé, nem könyörgött senki fiának segítségért, hanem maga felkapott a lovára, baljába fogta a lándzsáját, jobbjába a szablyáját, a dárda nyele brazíliai vasfábul volt, mely a vízben alásüllyed, s a kardja a legjobb damaszkuszi acél. Az ihrámot is ledobta a vállárul, hogy ne akadályozza a küzdelemben.
A hercegnő bámulva nézett utána sátora hasadékábul. Vajon csakugyan van bátorsága egyetlen férfinak szembeszállani egy egész sereggel?
Azok csoportostul száguldtak ellene, hosszú dárdáikat előreszegezve. Edrisz bég kiszemelte magának a vezérüket, aki kivált a többi közül a turbánján lengő veres szurgudzsál és gazdag nyeregszerszáma által.
Az a sok dárda tréfa volt Edrisznek: a maga dárdáját középen markolva, egyet pördített rajta, s mint a rokka pörgettyűje a gyermekek rátartott szalmaszálait, úgy verte föl a hitetlenek kopjáit: egy sem találhatta őt el; akkor aztán kiszakítá magának a csoportbul a veres kócsagos vezért. Egypár beduin hátul akart rátámadni; de azokat a jó lova úgy rugdalta oldalba, hogy elsomfordáltak.
A vezér magas, szikár alak volt, a hegyes szakálla két ágban lógott alá a mellére, olyan hosszan, mint két kötél.
Hárman rúgtattak egyszerre Edrisz bég ellen: a vezér meg két beduin; amaz szemközt támadt reá, ezek kétoldalt fogták elő. Ordított fenevadak módjára mind a három.
Edrisz bég a bal oldalán támadó beduinnak a dárdáját félrecsapva a lándzsájával, úgy szúrta ennek a hegyét az ellenfél szemébe, hogy az hanyatt esett a lováról, a jobbról támadó ellenfél döfését szépen kikerülte a dereka félrehajlításával, s amint az keze ügyébe került, visszakézzel úgy csapott a nyakára, hogy az fej nélkül nyargalt tova.
A vezér ezalatt kegyetlen csapásra emelte fel a kardját, egészen a feje fölé. Ő maga pikkelypáncélt viselt, s a turbánja hegyes végű ezüstsisak körül volt csavarva. Sérthetetlen volt.
De Edrisz bégnek a paripája is együtt harcol az urával; a nemes mén egyszerre felágaskodott, s a beduinvezér lovát harapta fogával, vágta patával, amire annak a lova is a két hátulsó lábára állt, s úgy marakodtak egymással, mint két heraldikai oroszlán. Edrisz bég szokva volt az ilyen harchoz; ő huszárosan ülte meg a lovat; térdei szorításával tartva magát a nyeregben, míg ellenfele a széles talpú kengyelhez volt szokva, s amint az ágaskodó lova hátravetette a fejét, hogy ki ne essék a nyeregből, mind a két kezével a lova sörényébe kapaszkodott, s eközben kiejté a kardot a kezéből.
Edrisz bég, amint azt látta, hogy az ellenfelének nincs kard a kezében, maga is a kézcsuklójára ereszté a szíjnál fogva a szablyáját, s azzal megkapva a vezért a hosszú szakállánál, kirántó a nyeregből, le a földre. Arra a vezér lova tovaszáguldott. Edrisz bég pedig megfordítva a lovát, vágtatva vitte magával a szakállánál fogva az elfogott emírt a hercegnő sátoráig: ott átadta a kappanőröknek, hogy verjék láncra; aztán megint visszavágtatott a fekete turbánosokhoz, a dárdáját pörgetve a feje fölött.
Azok nem vették tréfára a dolgot: az is megijesztheté őket, hogy most már a török lovasság is felcihelődött, s megindult ellenük; hirtelen visszafordultak, s menekültek a sziklaszakadékaik felé. Edrisz bég messze elkergette őket, s talán mert nem akart e szent napon több embervért ontani, vagy mert nem tartotta őket érdemeseknek a fegyvere hegyére, csak a dárdanyéllel püfölte a hátaikat.
Mikor tiszta volt már az ellenségtől a tér, akkorra szerencsésen megérkezett Mahmud basa a maga spáhijai élén.
Még ő volt haragos. Ő támadt Edriszre.
– Minek kergetted el a fekete turbánosokat? Most mind elfogtam volna őket.
– Mért nem jöttél hamarább, amíg itt voltak?
– Most add át nekem az elfogott vezérüket, hadd akasztatom fel.
– Jámbor Mahmud basa. Ha beduint akarsz felakasztani, fogj magadnak beduint. Én az enyimet már a hercegasszonyomnak adtam: hadd vigye haza Arafát hegyi vásárfiának. Szálem aleikum.
Azzal visszanyargalt az egyiptomi karavánhoz.
A hercegasszony most már látta, hogy mitől lesz a férfi arca lángveressé.
