14. FEJEZET • A zöld leány tanácsa
14. FEJEZET • A zöld leány tanácsa
Hét napig volt már Edrisz bég a rejtélyes palotában.
Minden nap új meg új élvezet várt reá.
Minden nap újrakezdte az esküvőt, a lakodalmat a szerelmesével.
A hetedik nap délestéjén, mikor a dáridók, játékok és enyelgések után Edrisz béget szokás szerint elnyomta az álom, a három hölgy magára hagyta a tündéri glottában, hogy pihenje ki magát.
Edrisz bég arra ébredt fel, mintha egy hideg gyík vagy béka mászna végig az arcán.
Az pedig nem volt se gyík, se béka, hanem egy leánynak a keze.
Egy leányt látott maga előtt, aminőt még soha emlegetni sem hallott. Szép, karcsú termetű, szabályos arcú volt; de olyan zöld volt a színe, mint a félérett citromé.
– Mit akarsz? – kérdezé tőle.
– Jót akarok veled. – Engem sohasem láttál. Énnekem ott van a lakásom mind éjjel, mind nappal abban a toronyban, amelyen te bejöttél. Én nem jöhetek a többi leányok közé, mert tőlem mindenki fél, azért, hogy ilyen színem van. De én őrzöm a házat. Még két bátyám van. Azoknak is ilyen színük van, mint nekem. Ok sem keveredhetnek az emberek közé. Mindenki irtózik tőlük. Nappal az erdőben rejtőznek, éjszaka ébren virrasztanak. Elátkozott faj vagyunk, aminek el kell múlni; mint annak a fának, aminek veres a levele.
Edrisz bég félrefordítá a leánytól az arcát.
– Szép vagy, de nem szeretlek nézni.
– Tudom. Mindenki azt mondja. Senki sem nézhet rám jó szívvel. De azért hallgasd meg, amit mondok, mert jót akarok veled.
– Hallgatok rád, csak nem nézhetek rád.
– Nekünk, a bátyáimmal, van egy titkos jelbeszédünk, amit etióp őseinktől tanultunk. Minden írásjegy egy állatnak a hangja. A jaguár nyávogása az „alph”, a kecskemekegés a „beth”, a repülő kutya visítása a „geml”, a puma hörgése a „hoi”, a bölény bőgése a „mái”, a hokkó kiáltása a „nahasz”, a vadgalamb turbékolása a „res”, a kajmán sírása a „jamán”, a vad páva hurrogása a „kaf”, a szelíd páva kiáltása a „tjavi”, a kakukk hangja a „zappa”, és így végig mind a húsz betűjegyen, amit az írástudók használnak. Így szoktunk mi egymással éjjelenként izenetet váltani. Én a bátyáimmal, akik a pálmaerdőben laknak, ők meg énvelem.
– Azok lehettek, akik engemet meg akartak lőni, mikor a sövényen áttörtem.
– Meglehet. Az éjjel tudatták velem, hogy az a hatalmas úr, akié ez a palota, holnap haza fog érkezni. A kőművesek ide vannak már rendelve, hogy a befalazott kaput kibontsák. Még ma éjjel kiszökhetel innen azon a keskeny acélhídon keresztül, amelyen idejöttél.
– És ha nem szököm el?
– Akkor Allah álljon előtted. El vagy veszve. Ezek a szép tündérnők, akikkel most éjt-napot együtt töltesz túlvilági gyönyörökben, kegyetlen szívűek. Irgalmat nem ismernek. Amely órákban meghallják, hogy a kerítésfalon döng a kőművesek csákánya, ebből megtudják, hogy a hatalmas úr megérkezett. Még egyszer megölelnek, megcsókolnak: aztán egy néhány csepp bendzsit öntenek a poharadba, amitől mélyen elalszol, s akkor lebocsátanak az oroszlánok udvarába. Semmi nyom nem marad utánad.
Edrisz bég azt mondá a zöld színű leánynak:
– Csak azért is itt maradok!
A rabnő visszavonult.
Déltájon a tóparton bolyongó Edrisz bég elé szembe jött a néma szerecsennő.
Leborult Edrisz előtt. A lábait csókolta. Néma jelekkel rimánkodott neki, hogy fusson e helyről.
Edrisz bég félrerúgta a rabnőt maga elől, s tovább bolyongott. Alkonyat után, amint a palota fényes termein végigsétált, egy ajtó szőnyege mögül a vén Kadun-kiet-Khuda suhant eléje, útját állva.
– Szép, deli ifjú! Sajnálom ifjú véredet. Menekülj el innen! Nézd ezt a nyílvesszőt. Ezt most lőtték be ide az ablakon keresztül. Rajta van egy cédula. Olvasd el. Meg fogod érteni belőle, hogy e palota ura (nagy, hatalmas úr) közel van: megérkezik. A kaput kibontják. Ma éjjel még van időd az elmenekülésre. Holnap délelőtt a hatalmas úr egész kíséretével megjön, s ha téged itt talál, veszve vagy. Fuss!
– Nem futok – mondá Edrisz bég. – Hadd jöjjön! Szembeállok vele. Szemébe fogom mondani, hogy én vagyok az igazi férje az én szerelmesemnek. Engem kötött össze vele a mekkai Nagy Serif. Én voltam a társa a Kábánál, az Arafát hegyén. Engem szeret ő, és én őtet. Enyim ő és senki másé: Ha meg akar érte vívni e hatalmas úr, állok szolgálatjára, gyalog és lóháton. Ez szóm és mondásom.
– Legalább a nevét olvasd el annak, akihez így akarsz szólni – rimánkodott a duena.
– Majd meglátom őt holnap, ha szemtül szemben leszünk! – mondá büszkén Edrisz bég, s a nyílra akasztott levélkét leszakítva, bedugta a turbánjának a tekercse közé.
S aztán ment a maga paradicsomát fölkeresni.
Meglepte az öltözet, amelyben a három hölgyet találta.
A hercegnő talpig feketébe volt öltözve, a két társnője pedig fehérbe. Mind a kettő a gyász színe. A fekete az asszonyoké, a fehér a leányoké.
Edrisz bégnek annál nagyobb volt a gyönyörűsége. Semmi ruhában sem olyan bájos az asszony, mint a feketében meg a fehérben.
– Aki gyászol, annak kell a vigasztalás, s legjobb vigasztalás a csók!
S ha valakinek azt mondják, hogy „holnap meg kell halnod” no hát annak százszoros oka van rá, hogy a gyönyör poharát fenékig ürítse ki még ma!
A szerelem őrjöngése egyik szívről a másikra ragad.
Éjfélre járt már-az idő. A lakomának és gyönyörnek mégsem szakadt vége.
Kezdték a sörbeten, folytatták a pezsgőn, a mokka járta közben; hátravolt még a nagy porcelánmedencében lánggal lobogó puncs.
A hercegnő töltögette a medencébe a bűvös-bájos italnak az alkatrészeit: mindenfele alakú palackokból.
Egyik szűk nyakú fekete fiolában volt a „bendzsi”.
Nagy arany merőkanállal töltött belőle Edrisznek. A pokoli bűvital még a pohárban is lángolt kékeszöld lobogvánnyal.
– Ejh! – mondá Edrisz bég – amíg a pohárban a láng elalszik; még nem kérdeztük meg egymástul a neveinket. Ma mondjuk meg egymásnak – én is, ti is.
– Tudod-e a szemek alfabetjét? – kérdezé tőle a szőke leány.
– Kitalálom.
Hát a szemek alfabetje olyan, hogy a leány annyiszor pillant a szempilláival, ahányadik a jelzett betű a sorban. Alof – az egy, Beth a kettő, Gomál a három.
Edrisz bég figyelt és számolt.
Kijött a szempillantásokból a szőke leánynak a neve.
„Lail-labeth!”
Ejh! – gondolá magában Edrisz bég –, ezt a nevet én sokszor hallottam. – De hát két egyforma név hány van a világon.
– Hát te, gyönyörű, ki vagy?
A barna azt mondá:
– Hát a kézszorítások alfabetjét ismered-e?
– Azt is könnyen megtanulom.
A barna leány kezébe vette Edrisz bég kezét, s a sebesen egymás után következő szorításokkal adta ki a neve betűit, amíg kijött. „Ferinkháné”.
Edrisz bég elkomolyodott. Ez a név olyan kedves volt neki valaha! Ah, de hisz az messze van innen! Távol Alexandriában. Az ezüstfüstölő börböncéből bűbájos illatú kelet-indiai fűszerek kékes füstje párolgott elő, mely az érzékek kéjteljes kábulatát még jobban felfokozta.
Künn hangzott a kapunyílásbontó csákányütések dobaja tompán. Edrisz bég nem ügyelt azokra a szíve dobogásától.
Az oroszlánok bőszülten ordítottak künn az udvaron. Ma még nem kaptak enni. – Még éhesebb az oroszlánnál a vak szenvedély. – Edrisz bég nem látott, nem hallott most a szerelmén kívül semmit. Nem gondolt a múltra, nem a jövőre; nem törődött a kínhalállal, nem Allahhal és a prófétával: csak a véghetetlen szerelmével.
– Igyál hát az én szerelmemre! – unszolá őt a szerelmese.
– Én most csak úgy iszom, mint a galambok. Egyik galamb a másik szájából.
– Hát én itassalak meg? – kérdezé a hölgy.
– De akkor sem mondhatok rád áldomást, amíg a nevedet nem tudom.
– Hát meg akarod a nevemet tudni? Ismered-e a csókok alfabetjét?
– Igenis.
– Találd ki hát!
Tizenhárom csók: – „Mim.” – M.
Egy hosszú csók: – „Alof.” – A.
Öt szapora csók: – „He.” – H.
Megint egy forró csók: „Alof.” – A.
Kettő egymás után, aztán meg pihenés: – „Beth.” – B.
Tíz csók egymás után és szünet: – „Jud.” – I.
Tizenkettő és megint tizenkettő: – Kétszer „Lomad.” – LL.
Végül egy fojtogató harapcsók: „Alof.” – A.
Hatvanhét csók – s kijön ez a név: „Mahabilla”.
Edrisz bég felugrott a kerevetről s eldobta a párolgó poharat a kezéből, álmodók hangján hebegte.
– A te neved Mahabilla? Társnéid Laillabeth? Ferinkháné?
Kik vagytok ti? Kinek a palotája ez itt?
Ekkor eszébe jutott az a cédula, melyet a vén Kadun-kiet-Khuda adott át neki: a nyílvesszővel küldött levél. Az ott volt a turbánja tekercsébe dugva. Hirtelen elővette, és kibontá.
Ez volt beleírva etióp írásjegyekkel:
„Holnap megérkezik urunk, Tefik bej, kormányzó.”
– „Tefik bej!” – hörgé rémülten a rettenetes valóra ébredő szerelmes. – Ez itt Tefik bej háza? – Te vagy Mahabilla, Tefik bej neje; ti Laillabeth, Ferinkháné; Tefik bej leányai vagytok? Legyetek átkozottak mind a hárman! – Én vagyok Edrisz bég el-Homrah!
S már akkor a handzsár villogott a kezében.
