3. FEJEZET • A drága hold és az olcsó hercegnő
3. FEJEZET • A drága hold és az olcsó hercegnő
Egész Dzsidda népe mind a háztetőkön volt, s valamennyinek az arca mind az ég felé volt fordítva. Az újholdat keresték.
A kalendáriumban világosan ki volt téve, hogy a hold megújul naplemente után 7 óra 11 elsőperc 22 másodperckor. De ez nem elég Dzsiddában. Ám nyugodjanak meg a sztambuli, teheráni, tuniszi mozleminek az asztronómiai meghatározásokban; de a szent Hedzsasz tartomány lakóinak ez nem elég auktoritás. – Abban a malasztos háromszögben, melyet Éva sírja, a próféta bölcsője és temetője képez: Dzsidda, Mekka és Medina, az újholdnak tanút kell hozni magával, aki szemmel látta az ő megjelenését az égen: egy „sohud”-ot.
Ezúttal pedig egészen be van borulva az ég. Ígéri az esőt, de nem adja alá. Pedig ugyan nagy szükség volt már rá. A házakban minden ciszterna kiszáradt; a közkutak vasajtóval vannak bezárva, s a „vízbérlők” csak az „oádi” teszkeréjére adják ki a vizet korsószámra – pénzért; forrásvizet a távol hegyek közül a beduinok hordanak bőrtömlőkben; de azt csak urak ihatják, mert drága.
Hanem azért mégis nagyobb az óhajtás egy kis derült ég után, mint maga a népszomjúság, s minden igazhívő a „fatihát” hadarja, ínyéhez száradó nyelvvel.
És Dzsiddában minden ember igazhívő mozlemin, kivéve egynéhány gyaur pálinkaboltost, aki keresztény. Rendes nevén „Kelb ibn Kelb” (Kutyafia Kutya). A pálinka ugyan meg van tiltva a szultán és a próféta által; de hisz éppen azért árulják pénzért, mert tilos; különben ingyen adnák.
Látszik ugyan a keleti láthatár felé, amerre Mekka fekszik, valami kis rongyos szakadás a felhőpaláston: ha valaki éppen ott volna, hát onnan ugyan megláthatná a félholdat; de hát ki mehet oda? Annak a „Rokmadár” szárnyaival kellene bírni.
Márpedig az egész városra nézve nemcsak életkérdés, hanem valóban ételkérdés az, hogy fenn van-e „e mai napon” valósággal az újhold az égen, vagy nincs. Mert ezzel az újholddal kezdődik a nagy Ramadán-bőjt. S a bőjt a Mohamed-hitűeknél igen komoly dolog. Ezalatt egy álló egész holdjáraton át, napfelkeltétől naplementéig, egy falatnak és egy kortynak nem szabad lemenni az igazhívő torkán; csak naplemente után ehetik és ihatik. A gazdagoknak könnyű, mert azok éjszakát csinálnak a nappalból; bezárják az ablaktábláikat; a nappalt átalusszák; de a szegény embernek, akinek az utcán a dolga, aki a boltjában ül, ugyan keserves dolog egész forró napon keresztül nyelni az éhkortyot s még csak egy kis feketekávét sem szürcsölhetni. Néha pedig a hideg napon is, mivel a Ramadán „hó” nem számít a rendes „hónapok”, hanem a holdjárás szerint, s ekként 32 év alatt végig vándorolja az esztendőnek mind a négy évadját. Ez évben éppen a tavaszi monszunszelek idejére esett. Minthogy pedig a Ramadán „este” kezdődik: annálfogva az egész népségnek legnagyobb érdekében áll megtudni, hogy ez a „mai” éjszaka olyan éjszaka-e már, amikor a holnapra való ebédet előre meg kell enni? mert különben teljes huszonnégy óráig tartana az étlenség. S ez már nem bőjt, hanem koplalás.
Azonban az újholdat csak nem látta meg senki. Már be is sötétedett, s a helytartó basa dobosai kihirdették minden utcaszegleten, dobszó mellett, hogy a hold nem lévén látható, a Ramadánböjt kezdete a mai napról holnapra tétetik át. A dzsiddai kormányzónak van arra hatalma, hogy megigazítsa az asztronómiát: egyébre úgysincs.
Erre aztán minden igazhívő letakarodott a háztetőkről, a pékek, húsárulók és zöldségkofák bezárták a boltjaikat, a bazárra lakatot vetettek, s ment haza minden ember – mosakodni. Az arab mohamedán minden nap háromszor mosakodik, az indus mohamedán pedig négyszer – egy esztendőben.
A Ramadán-hó kezdetét hirdető ágyúlövés tehát a maga rendes kalendáriumi napjáról elmaradt.
Azonban a „Kizmet” nagy könyvében az volt megírva, hogy ezen a felhőfátyolozta napon egy buzgó igazhívő alig megmagyarázható okokbul, éppen azon a vendégszeretetlen pusztán kóboroljon lóháton, amely fölött az említett égnyílás mutatkozott. Ennek a halandónak a szemei meglátták a nyugati láthatáron éppen leszállni készülő újhold ezüst sarlóját, s miután a látomány által e szerencsés kiválasztottja a prófétának egyszerre „sohud”-dá lett fölavatva, szent kötelességének tartá azonnal lóhalálában bevágtatni Mekkába s hírül adni a Nagy Serifnek, hogy ő látta a holdat.
Ott tehát még aznap este elkezdődött a Ramadán-hó. Minthogy pedig abból nagy veszedelem támadna az Iszlámra, ha a Hedzsasz földén egy helyen ma, másikon holnap kezdenék a böjt havát, annálfogva a nagy Serif megparancsolá a hírhozó sohudnak, hogy rögtön vegyen más paripát s vágtasson Dzsiddába, ott is tudatni az örömhírt, hogy megvan a hold!
Dzsidda Mekkához gyors paripán is jó négy óra járás. A müezzim éppen az éjféli szurát vonyította a minaréh erkélyén, mikor a sohud a helytartó basa palotája elé megérkezett.
Mondták neki, hogy a basa már lefeküdt s az igazak álmát alussza.
– Mondjátok meg neki, hogy a mekkai Nagy Serif parancsát hozom. Keljen fel azonnal.
A helytartó basa bizonyára ugrott volna az ágyából erre a szóra, ha igazán feküdt volna is: mert a Hedzsasz tartományában az igazi parancsoló úr nem a padisah, hanem a mekkai Nagy Serif; – azonban szerencsére fenn volt még s a főkádival sakkozott, közben iszogatva a tilalmazott rakit.
A sohudot bebocsátották a basához. Karcsú, deli levente volt. A termetét jól ki lehetett venni. A mekkai zarándokok öltözete, az „ihrám” nem más, mint egy fehér lepedő a vállukon s még egy fehér kendő az ágyékuk körül tekerve. A fiatal legény a lepedőt összecsavarta, hogy nyargalása közben szelet ne fogjon: nem volt rajta más, mint a patyolat kendő a derekán, azon függött a meztelen kardja.
– Labbaika Allahuma, labbaika! – kiálta a belépő ifjú. (Ami annyit tesz, hogy „szolgállak, óh Allah, szolgállak” – a mekkai zarándokok folytonos üdvözlése.)
– No mi baj? – kérdé a helytartó.
– A Nagy Serif mondja: ma van a Ramadán kezdete: én láttam az újholdat. Labbaika!
– Óh, hogy szurokzápor esett volna a pofádra a három sejtán örök sebeiből, amikor megláttad! Hát mit csináljak én most a te holdaddal?
– Add hírül ágyúlövéssel a városnak a Ramadán kezdetét! – mond a zarándok.
– Az Izrafil angyal trombitája nem lesz rettenetesebb az ítélet napján! – nyögé a basa. – Köszönöm, jámbor metuáf, hogy ezt a hírt elhoztad. – Mi jutalmat kérsz érte?
– Azt én egészen a te nagylelkűségedre bízom.
– No nézd ezt a csalafintát – mondá a basa a kádinak. – Rám bízza a jutalmat. Ha ő kérne valamit, azt lealkudhatnám negyedrészére. De magam magammal csak nem alkudhatom. – Adok neki egy erszény egyiptomi bronzpénzt. Talán még nem ismeri; azt gondolja: arany. Vagy még jobbat. – Jámbor metuáf: ajánlani foglak a nagyvezérnek, hogy nevezzen ki hadnagynak az albán lovasokhoz.
– Köszönöm, jámbor basa. Vagyok már eddig is valami. Én vagyok a kairói spáhik ezredese: Edrisz bég el-Homrah.
A basa hanyatt esett ijedtében.
– Allah akbar! Ezt nem lehet kifizetni sárgaréz pénzzel. – No hát nemes Edrisz bég (ismerem az apádat is, a gázit, a Tefik bejt), nagyon örülök, hogy láthatlak. Foglalj helyet a szőnyegen, s fogd a nargilé egyik szopókáját a szádba. Mától fogva vendégem vagy, az egész Ramadán hónapon keresztül.
Edrisz bég nem mondatta magának a kínálást másodszor; – szétterjesztgetve az összegyűrt ihrámját, s tagjait szalonképes burkolattal véve körül, leült harmadiknak a két úr közé. Egy szerecseny rabszolga rögtön eléje tolta a kis asztalt a kávéscsészével, míg egy lengeteg öltözetű rabnő megkínálta egy ezüsttálcábul aszalt fügékkel és kandírozott pisztáciákkal: amelyeket Edrisz bég sok órai fáradsága által indokolt étvággyal sietett bekebelezni.
A kormányzó basa eközben felhívatta a kavaszát, s kiadta neki a rendeletet, melynek eredményéül néhány perc múlva egy hatalmas ágyúdördülés szakítá félbe az éj csöndjét.
De igazán mondva még Izrafil angyal trombitája sem fog annyi konfúziót okozni annak idejében idelenn a földön, mint amennyit előidézett ez az egy ágyúlövés.
Az igazhívők mind a gyékényeiken nyújtóztak már, s az ágyúlövésre a legédesebb álmaikból ugráltak fel.
Ágyúlövés. Ramadán kezdet! Huh, hetvenezer angyal! Tehát nem holnap kezdődik a nagy bőjt, hanem még ma! Akkor még reggelig meg kell vacsorálni minden embernek. De hol kapni most valamit? A török nem tart otthon éléskamrát: minden nap a piacról veszi az ennivalót. A török asszony nem gazdasszony. Nosza futott minden ember a szomszédjához kölcsönkérni egy kis harapnivalót. Minden bolt, mészárszék be volt zárva. Az utcákon szaladgálók hasztalan döngették sorba a boltajtókat. Éjjel nem árulnak a muzulmánok semmit.
A kormányzó basa ellenben jól el volt látva konyhára valókkal, szakácsa is volt, s annak nem kellett utasítás. Amint ez meghallotta az ágyúlövést, rögtön ürüt vágott, piláfot készített; tojásgyümölcsöt töltött meg mézes mandulával, s egy nagy cápaúszószárnyat kisütött olajban. A basa asztala sohasem szűkölködött vendégekben, s ami jó és drága a városban csak kapható volt: az mind bőségesen volt felszolgálva. Az igaz, hogy senkinek se szokott megfizetni azért, amit elhordatott, se húsvágónak, se péknek, se szatócsnak.
Az éjjeli lakomának tökéletességéhez tartozott a zene és tánc is, kivált miután egy olyan kitűnő vendég vett benne részt, mint Edrisz bég. A núbiai zenészek és bohócok lármás játékai eléggé mulattatták a fiatal leventét: bár igaz muzulmán léha nevetéssel nem szokta is jelezni a derült jó kedvét; midőn azonban a lakomázó vendégek elé belebbent egy pár alme, aminővel Dzsiddában egy egész városrész van tele; s elkezdé a maga érzéki mozdulatokból álló táncait lejteni, s sebes orsószerű pörgéssel a vékony selyemfátyolt a tagjai körül csavarni, s aztán megint megfordított pördüléssel a fátyolból kibontakozni, akkor Edrisz bég egész felháborodással takarta el az arcát az ihrám leplébe, s arra kérte a basát, hogy távolítsa el ezeket a szemérem nélküli némbereket.
– Éva anyánk sírjára mondom! – kiálta fel a basa. – Ilyen eset még nem jött tudomásomra, hogy egy fiatal levente megbotránkozzék az abelérák tánca fölött. Talán holtszívű vagy te, ifjú bég?
– Igenis, holtszívű vagyok – monda egykedvűen Edrisz.
– Bizonyosan keresztény anya szült?
– Igenis. Keresztény volt az anyám.
– Az ilyeneknek a fiai szoktak holtszívűek lenni. Voltál-e már a szent Kábakő előtt? Megmosakodtál-e a Zemzem kútjában? Áldoztál-e már eleven ürüvel az Ábrahám oltáránál?
Edrisz bég elmondá, hogy mindezen átesett már minden siker nélkül.
– Most is úgy borzadok az asszonyi állatnak a mosolygásától, mintha a párduc vicsorgatná rám a fogait, s mikor felnyitja a száját valami leányféle, hogy nekem hízelegjen, mindig azt várom, hogy a kettős kígyónyelv fog előjönni belőle. S amióta a Kába kövét érintettem, még inkább fázom tőle, mint azelőtt.
– Azt elhiszem – mondá a basa. – Nem is gyógyít meg az a bolond kő semmit. Csak a buta parasztoknak való az, hogy hitükben megerősödjenek, s papjaiknak a zsákját megtöltsék. Mink, művelt muzulmánok az ilyen mesékre már semmit sem adunk. Imádkozás, búcsújárás, mind csak babona. Megcsináljuk, hogy a nép meg a papok fel ne förmedjenek ellenünk; de bíz én, ha a fogam fáj, nem olvastatom rá a szurát az imámmal, hanem hívatom a borbélyt, s kirántatom az odvas fogat. – Bízd rám magadat, vitéz bég. Amit semmi babona, vájákolás, kancsérolás ki nem vett belőled, én majd kiveszem a holt szívedet, s meggyógyulva térsz haza az apádhoz, a dicsőséges Tefik bejhez, akinek Allah hosszabbítsa meg az árnyékát.
Edrisz bég kíváncsi volt az ilyen szívhúzásra.
A basa egy intésére az egyik bajadér a hosszú rózsaszínű selyemfátyolának a végét Edrisz fejére borítá, s aztán elkezdett körülötte forogva keringeni, mint ahogy a planéta kering a nap körül, úgy, hogy apródonkint mind Edrisz bég körül tekerődzött a fátyol és ugyanabban a mértékben fogyatkozott el a táncosnő termetéről. Mikor aztán egészen átköltözött a fátyol, akkor a bajadér odaveté magát Edrisz bég ölébe, s a fejét átkarolva gömbölyű karjaival, egy tüzes csókot nyomott az ajkára.
Ezt nevezi a basa a holt szív praktikus kigyógyításának.
De Edrisz bég el-Homrah nem állt kötélnek; dühösen tépte le magáról a karjait leszorító fátyolt, mint hajdan Sámson Delila köteleit, s a szemérmetlen hajadont, mint a macskát, derékon kapva, odadobta a basa lábaihoz, s azzal felrúgva az étkezőasztalkát, kezébe kapta a meztelen kardját, mely szíjon lógott az övébe akasztva, s azt megforgatá a feje fölött.
– Eltakarodj előlem, „Sejtán-Emisznézi”, vagy kettőbe hasítlak! Te pedig vén istenkáromló mushir, légy átkozott örök időkre, amiért meg akartál rontani egy igazhívőt. Ha a Ramadán-hóban nem volnánk, s ha nem nézném azt a Nisán-Ifticház-rendet a gyomrodon, aminek érdemetlen viselője vagy, bizony a lábadhoz tenném a fejedet! Büntessen meg Allah, én futok ebből az ördögök palotájából! Te maradj itt, disznó! Bátyja a malacnak!
Azzal kirohant az ajtón, előhozatta a paripáját, s visszaindult Mekkába.
A kormányzó basa szépe zsebre dugta a kapott címeket; volt neki már abból egész gyűjteménye, s elégült kedéllyel dörzsölé a kezeit, hogy íme ettől a sohudtól ugyan olcsó áron megszabadult.
De csak nagyhamar bekövetkezett az átok beteljesülése, melyet Edrisz bég a basa fejére szórt. A legvidámabb éneklés és citerázás közepette egy ágyúdördülés hangzott el odakünn, mely egyszerre csendet parancsolt, s nyomban utána következett a másik.
– Ez a tengerről jön.
Azután még több lövés… egész hétig.
– Hét ágyúlövés! Insallah! Valami hercegasszonyt hozott ide az – iblisz!
Most vakarta aztán már a fejét a vörös fez alatt a basa. A hercegasszonyok rendesen ide szállnak a kormányzó palotájába, egész cselédségükkel: egy ilyen fenséges látogatónak az ellátása tökéletesen elnyeli azt az Allah adta véletlen jövedelmet, amit egy-egy útközben a hajón elhalálozott indus zarándok pénze hajt a basa konyhájára.
Rögtön eltakaríttatta az egész pompás lakomát, s meghagyta a szakácsának, hogy amíg a vendégek itt lesznek, a legavasabb faggyút használja a sütés-főzéshez.
A veszedelem gyorsan következett. A basa a palotája erkélyéről szemlélheté, hogy a kikötőben horgonyt vetett gőzösről hogy szakad el egyik csónak és dereglye a másik után. Éjszaka lévén, mindannyi el volt látva lámpásokkal. Előbb jött egy háromlámpásos kaik. Ez a kavasz. Azután egy négylámpásos dereglye. Ezen vannak az eunuchok. (Nevezzük magyarul „kappanőr”nek – nem is új szó; Diószeghy találta fel az „arnica” számára.) Azután jön egy hosszú, mennyezetes bárka, hét lámpással, azon jön a hercegasszony; annak a nyomában aztán több csónak, páros lámpásokkal: azok szállítják a málhákat.
– Legkevesebb száz kenyérpusztítót hoz magával! – sóhajta fel a kormányzó: szomorúan tapasztalva, hogy a partra ért háromlámpás csakugyan egyenesen az ő palotája felé tart.
A kavasz jóval előre érkezett meg. A hercegasszonyt kísérő férfiaknak a partraszállásnál elébb végig kellett döngetni a vámhivatalnokokat, akik nem akarták megérteni, hogy fejedelmi személyek málhái nem tűrik a vámot; s azután meg a sűrű néptömeg közt rinocéroszbőr korbáccsal kellett utat verni egy szakasz feketének a közbevett lámpáshordók számára, akik a magas utazónő palankinját oldalt fogták. Az elkésett Ramadán-kezdet miatt az egész város minden élő népe az utcán szaladgált.
A kavasz felsietett a basához, s átadta neki a fetvát, amiben az utasítások voltak a számára a nagyvezértől.
A basa azt mondta rá: „péki”.
A török, ha valami tetszik neki, azt mondja rá: „péki”, – ha nem tetszik, akkor is azt mondja, hogy „péki”. (Jól van.)
– Csak azt sajnálom, hogy az elkésett Ramadán-kezdet miatt nincs a házam eléggé ellátva ilyen magas vendég igényeinek kielégítéséhez.
– Amiatt ne legyen gondod. A hercegnő mindent hoz magával, ami a kényelméhez megkívántató: még főzőkemencét is; neked csak a nyers halat és húst kell szolgáltatnod; azt is megfizetik; aztán meg a szenet. Nyittasd meg a hölgyvendégek számára való szobákat, hogy a szőnyegeket, párnákat felhordják. Majd ha elvégezte az étkezését a hercegnő, hívatni fog.
Ez már aztán enyhítette az Edrisz bég átkát.
Az előkelő vendég nagyszámú kíséretével elfoglalá az üres szobákat, minőkkel a nagy kormányzói palota bőségesen el volt látva; azt a szobát, melyet a maga és rabnői lakásául választott, földíszíték a legdrágább perzsaszőnyegekkel és orosz prémirhákkal; a vánkosok, nyugvópárnák mind gazdagon voltak hímezve ezüsttel, arannyal; asztal gyanánt szolgált a remek préselt bőrből készült vánkos, amellé voltak elhelyezve a pompás vésett művű arany- és ezüstedények; azoknak egy része fogadalmi ajándékul szánva a szent helyeknek. A terem közepén volt a bronzból készült kemence; valódi remekműve a keleti fémkovácsművészetnek, melyben egy negyedóra alatt meg lehetett abálni az ürühúst. A hercegnő kívánsága az volt, hogy az ételt a szeme láttára készítsék el.
Mikor a basát maga elé hívatta, már akkor túl volt a lakomán a hercegnő: csak a feketekávét töltögették még apró arany findzsákba.
Hasztalan fáradozás volna a hercegnőt le akarni írni; mert annak az egész termetét végtől-végig takarta az idomtalan szabású, irigy feredzse, melynek a bő ujjaiba még a kezeit is eldughatá; a feje is sűrű fátyollal volt letakarva, s az arcát rejtve tartá valami arany álarc, mely csak a két szemének hagyott nyílást, s valami olyan lengeteg anyagból volt, hogy a lélegzete folytonosan mozgásban tartá.
– Labaika Allahuma! – üdvözlék egymást kölcsönösen. A hercegnő a meghajtott fejével mutatta a basának, hogy hová üljön le.
Azután megszólalt olyan halk hangon, hogy alig lehetett hallani. Kevéssel volt az több a suttogásnál.
– Én holnap tovább akarok utazni Mekka felé.
– Péki…
– Sok kincset viszek magammal; az azyr beduinok támadásától tartok.
– Békében fognak hagyni. A múlt hóban tizenkettőt akasztattam fel közülök.
– Annál rosszabb.
De a többiek között meg kiosztottam három erszény pénzt a szultán kegyadományából.
– Péki…
– Elővigyázatból mégis rendelni fogok melléd száz albán lovast egy muteszelimmel.
– Péki…
– Majd megírom az ajánlólevelet a mekkai Nagy Serifhez, hogy hamarabb bocsásson be téged a Kábához, mint a többi asszonyokat.
– Péki…
– Ott vár rád a férjed?
– Nem vár.
– Péki…
– Nekem nincs férjem.
– Özvegy vagy?
– Még hajadon vagyok.
– Péki…
– El vagyok jegyezve s fogadalomból jövök a szent városba.
– Ott van már a vőlegényed?
– Nincs ott.
– Péki… Akkor nem mehetsz be a Kábába.
– Miért nem?
– Mert oda semmiféle leányt be nem eresztenek.
– Miért nem?
– Mert a leány olyan, mint a rózsabimbó. Az ember nem tudhatja, hogy nincs-e kelyhében pók?
– Péki…
– Bizonyosan hallottad a történetét, hogy miért lett a Kába köve fekete?
– Nem hallottam.
– A Kába köve, mikor a próféta imájára az égből leesett, tiszta fehér volt és átlátszó; de egyszer egy afféle hajadon tette rá a kezét, aki olyan virágbimbó volt, melyben pók lakik; s attól egyszerre olyan fekete lett az égből esett kő, amilyennek most ismerjük. Ezért nem bocsátanak többé férj nélküli némbert a Kába szentélyébe.
– Péki…
A basa vállat vont; ha neked „péki”, hát nekem is „péki”.
S azzal tovább szürcsölte a kávéját; a hercegasszony kissé felemelve az arany arctakaróját, egy falat rahát rakumot dugott a szájába, s amíg azt majszolta, addig hallgatás volt.
Megint megszólalt a hercegnő.
– Én úgy tudom, hogy az adeni szultánnak a leánya is meglátogatta a szent Kábát és be lett bocsátva.
– Az igaz.
– Hát annak lehetett?
– Mert tudta a módját.
– Mi volt a módja?
– Ha akarod, elmondom. De csak úgy, ha nagyon akarod. Hogy aztán azt ne mondd felőlem, hogy én erőszakoskodtam veled.
– Péki…
– Hát amikor egy ilyen magas rangú szűz óhajt a próféta szülőhelyének szentélyében látogatást tenni: a Nagy Serif megteszi a kedvéért, kivételképpen, hogy férjet ád neki.
– Férjet?
– No igen. De csak ideiglenesen. Arra az időre, amit a magas hölgy a szent helyeken eltölt. Annak a férjnek csak kötelességei vannak, de jogai nincsenek; az kíséri el a hölgyet a templomba, s segít neki felmászni az első lépcsőfokon, amely olyan magas, hogy nekem a szakállamig ér; aztán felvezeti az Arafát hegyre, a palankinja mellett gyalogol, s a sátora előtt őrt áll. Az cepeli utána a hét követ, melyekkel a három ördögszobrot meg kell hajigálni: együtt vacsorál vele s vacsora után vizet tölt a nő kezére s éjszaka mellette alszik: hanem egy „kivont kard van a férj és feleség közé téve”.
– De hátha az a színleges férj el találja egyszer felejteni, hogy az a kard minek a jelképe?
– Éppen erről szokott gondoskodni a Nagy Serif bölcsessége. Minden alkalommal vannak Mekkában holtszívű férfiak, akiknek a szeme lezáródik az asszonyi bájak előtt. Egy ilyent ád férjül a pártfogolt hajadonnak. Szívesen vállalkozik az rá. Amíg a színlett házasság napjai tartanak, addig jól él a fickó; mikor vége van a búcsúnak, a Nagy Serif rendén elválasztja őket: a hercegnő újból leány lesz, a férj megkapja a napszámját, s aztán nem tudnak egymásról többet. Én ajánlhatnék neked egy olyan viceférjnek való ifjút.
– Péki…
– Derék levente, jó családból való.
– Az mindegy, akár mameluk, akár tevehajcsár, ha csak faragott kép, aki ott marad, ahová megtámasztják. Tehát írd meg ezt a Nagy Serifnek. Én minden szertartásnak alávetem magam.
…Másnap már útra kelt a hercegnő Mekka felé. Neki is fel kellett ölteni az ihrámot, a mekkai zarándokok egyetlen köntösét. Egy kis áldozattal, melyet az imám és a vezető metuáf markába nyomott, el lett neki nézve, hogy az ihrám alatt megtarthatá magán az inget és a harisnyát; más halandónak mezítláb kell az utat megtenni az Éva sírjától a próféta bölcsőhelyéig.
A hercegnő szerencsésen megérkezett a szent városba; a helytartó basa előre futtatott hírnöke megelőzte a Nagy Serifnek küldött levéllel, s a hatalmas papi fejedelem eléje jött a város kapujáig: addig be sem engedte lépni a városba, amíg a számára kiválasztott férjjel minden ceremónia megtartása mellett össze nem adá. Az a férj volt Edrisz bég el-Homrah.
„Péki!”…
