2. FEJEZET • Tefik bej és a próféta
2. FEJEZET • Tefik bej és a próféta
Tefik bej, akinek a mellékneve volt először „gázi”, később pedig „deli”, mind a kettőt kiérdemelte: az elsőt: „a győztes”, a vahabiták és beduin törzsek fölötti diadalaival, a másodikat pedig: „az őrült”, azzal, hogy elvesztette az eszét. Hogyan cserélte ki egymást ez a két név?
Szép, erőteljes férfi volt, még ötvenéves korában is. Igazi eredeti arabs jellegű arc, sötétbarna színnel, fekete göndör szakállal, villogó fekete szemekkel; ideges, karcsú termet, széles vállal, acélizmokkal; kivált, ha lovon ült, a Selaheddin korabeli hősökre emlékeztetett.
Egy napon nem restellte a hatalmas bej felkeresni a Szuk-eltnin-i prófétát sziklaodújában.
Ismerte a látogatást tevők kötelességét; iszákjából megtölté a bölcs gyékénykosarát datolyával, kőkorsóját forrásvízzel; szájába rakta az ételt, szájához emelte a korsót, megetette és megitatta.
– Áldva legyen Allah neve, aki Illés prófétát táplálta a pusztában a maga hollói által.
– Hát engem csak hollónak becsülsz?
– Nem. Te vagy a keselyű, aki a beduin törzseket megeszed, Tefik bej.
– Honnan ismertél rám?
– Minden embernek a homlokán lakik a lelke, aki megmondja, hogy kicsoda. Miért jöttél hozzám?
– A fiam beteg, annak a számára keresek nálad írt.
– Miben szenved?
– Semmiben sem. Hiszen ha valami hibája volna, akár testi tagjaiban, akár a belső zsigereiben, nem jönnék tanácsért tehozzád, hanem elvinném a keresztény tudósokhoz, akik ezt a tudományt tanulták; tudnak halottból élőt, élőből halottat csinálni; fiamnál az a baj, hogy semmi baja sincsen. Ép, erős, délceg: naphosszat megüli a vágtató paripát, neve sokszor fel van már írva ellenség homlokára. Étvágya jó, de az éhséget is kibírja, ami első kötelessége a jó katonának.
– Talán hát engedetlen, szilaj természetű?
– Sőt ellenkezőleg: a legjobb fiú a világon, akiről a többi legényeknek hímet kellene varrni. Apatisztelő, baj társmegsegítő, koldusápoló. Sohase láttál olyan fiút: mikor a harc melegében látod, egyik kezében a szablya, másikban a lándzsa, csak a térdével igazgatja a mént, úgy dúl az ellenségben, mint a párduc a tevék között, ha pedig otthon van, szegfűt olt, galambot etet.
– Hát akkor mi baja?
– Nem akar asszonyt szeretni. Gyűlöli az asszonyfélét, elfordul előle; nem néz reá. Megpróbáltam már vele mindent. Elvittem az örmény kávéházba, ahol a bajadérok táncolnak – helyettük ő takarta be az arcát. Adtam a kedvéért lakomákat, amelyen francia mustot ittak, amely ki van véve a próféta tilalma alól, a hárememből a legszebb rabnőket ültettem melléje; a bort kiköpte a szájából, s a csókot letörülte az arcáról: egyik sem fogott rajta. Annyira megy a nők iránti gyűlölete, hogy még a saját húgait sem akarja látni, és soha velük beszédbe nem állt még. Pedig szép leány mind a kettő.
– Tudom. Az egyiknek a neve „Laillabeth”, a másiké „Ferinkháne”. Az első anyárul is nővére Edrisznek. Keresztény nő volt az anyjuk. Azt te egy kolostorbul raboltad el erővel.
– Mindent tudsz. Azt hiszem, hogy ez a keresztény asszony kötötte meg a fiának a szívét a születése órájában, hogy soha ne szeressen nőt.
– Mennyi a fiad életkora?
– Éppen fele az enyimnek. De olyan idős koromban én már tíz leányt raboltam el a kút mellől.
– Allah nem egyformán osztotta ki a virágzást és a gyümölcstermést a fák között. A fügefa háromszor virágzik, háromszor gyümölcsöz, amíg a nap rákfordulótól a bakfordulóig eljut; a medveszőlő fájának az érett gyümölcse pedig ott éri az ágon az új virágot: annak egész év kell; a cidoni alma fanyar marad a tizennegyedik holdtöltéig; és a kenyérfa gyümölcsét csak hat évszak letölte után lehet leszakítani. Majd megjön Edrisz el-Homrahnak is a maga ideje, amikor a szíve virágozni kíván.
– Csakhogy én arra nem várhatok. Edrisz fiam a minapi harcjátékok alkalmával megnyerte a kedive kegyét. Én azóta ismét új diadalokat vívtam ki az ő ellenségei fölött. Most az én hőstetteim megjutalmazására azt gondolta ki a kedive, hogy leányai közül a legidősebbet a fiamnak adja feleségül. A menyasszony már útban van. Az én Edrisz fiam pedig hallani sem akar felőle. Veszedelmes kelepcében vagyok. Ha a szultáni hercegasszonyt visszaküldöm, akkor „megittam a fekete kávémat”.*
Ha valaki eljátszotta a kedive kegyét, azt csendesen eltették láb alul; mérget töltöttek a kávésfindzsájába.
– Mindennap Allah árnyékában járunk.
– De én még koránlom a paradicsomba jutást: nekem még nagyon sok megennivalóm van itt a földön.
(A mohamedi hitrege szerint Allah minden embernek kiszabta a születése napján, mennyi ételt kell e világi életben elfogyasztania; aki hamarább megeszi, hamarább elvégzi; aki takarékoskodik vele: hosszabban él.)
– Van időd a meggondolásra. A hercegleány nem fog egyenesen a te palotádba menni; annak még egy nagy kerülő utat kell tennie, s azalatt majd mutat megváltást a sors.
– Én már találtam ki egyet. Ha a fiamnak nem kell a menyasszonya: elveszem magam feleségül.
– Ha te elveszed a kedive leányát, akit a fiadnak szánt, akkor az megteszi, hogy a fiadnak elküldi a leányának az anyját feleségül, s akkor a fiad lesz a te apósod s az újszülött fiad lesz a fiadnak az unokája. Különben is tudd meg azt, hogy öreg ember szívének a fiatal asszony fényes tőr. Egyébiránt jól teszed, ha a legédesebb nemét választod a halálnak.
– Csak egy nagy baj van vele. Ha én magam veszem el a kedive hercegkisasszonyát, akkor az udvari törvények szerint azonnal el kell bocsátanom a most meglevő két feleségemet. A szultánleány férje nem tarthat több asszonyt.
– Hát hiszen tudod azt, hogy az olló két ága, mely szüntelen egymás ellen harcolni látszik, mégsem egymást, hanem mindig a közbeeső valamit metszi darabra.
– Csakhogy nekem nagyon kedves volt ennek az ollónak a metszése.
– Ám lássad. Én tudnék neked valami tanácsot adni, amivel a kedive haragját elfordíthatnád. Te is fogod tudni, hogy a kedivének „gyűjtési” szenvedélye van. Voltak szultánok, akik órákat gyűjtöttek, mások drága ötvösműveket; a kedive minden színű rabnőket szed össze. Van neki már mindenféle: hófehér bőrű orosz, aranyosbarna színű örmény, hollófekete bársonybőrű bisbariba szerecsen, olajszínű maláji, rézszín bőrű indián, sárga kínai; aztán van olyan, akinek a bőre márványozott, fehér pirossal törve; azután meg hamuszínű, amilyen a kreol nőké, meg olyan, aki a csiszolt diófához hasonlít, cigányfajta. Én tudnék neki még egy új színt szerezni.
– Mifélét? Lehetetlen az!
– Zöldet.
– Valami tengeri istennőt?
– Nem. Csodák nincsenek a világon. Allah teremtése minden, ami volt, van és lesz. Itt járt nemrég nálam egy egész család, amelynek bőre zöld: arca, teste csupa világoszöld. Nem betegség rajtuk ez a szín; hanem egy csodálatos vérkeverék szüleménye. Az apjuk sárga színű kínai volt, s az anyjuk fekete. A gyermekeik zöldek lettek. Van közöttük egy hajadon leány, aki szép. Mintha topázbul volna faragva. A hajában is egyesülve van e két faj sajátsága; olyan puha és göndör az, mint a szerecseneké, de olyan hosszú, mint a kínaié; úgy omlik le rajta, mint egy bársonypalást. – Különös színük miatt nem volt maradásuk a szülőföldükön; se a kínai, se a néger nem akarja őket befogadni. Egyik országbul a másikba üldözik őket, mint a bélpoklosokat. Hozzám jöttek tanácsot kérni. Én azt mondtam nekik, hogy menjenek el Dzsiddába, ott húzódjanak meg a hánban, majd nemsokára értük fog menni egy nagy úr, s elviszi őket egy fejedelem udvarába.
– Aisah kötényére esküszöm, az a nagy úr én leszek. Azt a zöld leányt megszerzem azonnal.
– És elküldöd a kedivének, kiengesztelésül a visszautasított hercegleányáért.
– Nem! Megtartom magamnak a hercegleányt feleségül, a zöld leányt pedig rabnőül.
– Ám lássad. De ráemlékezzél, hogy nem én tanácsoltam.
– Allah legyen előttem! Ő akarta, hogy a férfinak a szíve sebesebben dobogjon, mikor asszonyra gondol. De mármost szólj, tudsz-e valami segedelmet a fiam számára, hogy annak a szíve ne legyen halott?
– Megmondhatom; de jobban tennéd, ha annak hagynád. Azt mondja az Alkorán: „ha alvó oroszlánt találsz, ne lépj a farkára, hogy fölkeltsd”. Ha a kertész sietteti a fának a virágzását, az a fa elvész.
– De már huszonöt éves korában csak virágozhatik.
– Ábrahám hatvanéves volt, mikor nőül vette Sárát.
– De ott volt Hágár!
– Az történik, amit Allah előre elrendelt, én vissza nem forgathatom a nagy könyv lapjait. Tele van írva a múlt és a jövendő lapja egyaránt. De én megmondom neked most, hogy rossz lesz azt tenned, ami meg van felőled írva, hogy tenni fogod.
– Hallgatom.
– Tehát el fogod küldeni a fiadat a nagy búcsújárással Mekkába a „Beit Allah”-hoz (Isten háza), amikor a napja eljön, hogy a „Kába” ajtaját felnyitják. Mikor el lesznek végezve a szertartások, a Zemzem kútjánál való mosakodás, az Arafáthegyi zarándoklás, a Wadi muna pusztában a kőhajigálás: hát akkor a fiad szíve eleven lesz. Új emberként fog visszatérni a „Beled el-Harám”-ból. De abból nem lesz semmi jó. Most hagyj békében és meg ne köszönd, amit tőlem kaptál, mert abban nincsen semmi jó.
Mikor Tefik bej kilépett a próféta sírlakából, éppen akkor jött fel a nap a Dzsebel el-Hadzsela kopár gerince mögül, mely úgy néz ki, mintha óriási várak düledéke volna.
Akkor bámult el csak, visszatekintve az elhagyott völgyre, az Alof-beth-gomál mollah lakásának pompáján. A szultánok valamennyi palotái nem mérkőzhetnek azzal.
Azt a meredek hegyet, melynek aljába a rómaiak sírüregei vannak vájva, úgy hívják a mai kor népei, hogy az „izzó szikla”. Fekete homokkő az egész, mely a bazalthoz hasonlít. Semmi növényzet rajta: kopár az egész kő. A naptól fenékig áthevítve, üregeiben olyan hőség van, mint egy szárítókemencében. Az idehordott hullák mind múmiákká váltak a száraz hőségtől, s állati élet ott meg nem maradhat. Az a pokol.
Hanem Allahnak úgy tetszett, hogy az ő híve számára egy ölnyi tért kiszakítson a pokolból.
A sziklafal mentében húzódik a hajdani római vízvezeték maradványa, mely a régi Simissus városába szállítá a távol hegyekből eredő patak vizét. Az egész aquaeduct összedűlt; csak ez a kis darab áll fönn belőle, s most a félbeszakadt romcsatornából hull alá a patak éppen a próféta lakóhelyének az ürege előtt, eleven kárpitot képezve a bejárásnál, mely azt eltakarja. A zuhatag medencét vájt a kőben, melynek örökké forgó örvénye behatol a próféta barlangjába s mint egy szolgálattevő dzsinn, tisztogat és hűs levegőt áraszt; a barlangot fehér köd takarja folyton, s amint a nap keresztülsüt a zuhatag kristályán, a próféta sírlakását örök szivárványfény derengi át.
